Luc Besson egy olyan rendező, akitől sosem lehet tudni, hogy mire számítson az ember. A Cinéma du look mozgalom tagjaként indult, és rendezett olyan klasszikusokat, mint a León, a profi, vagy Az ötödik elem. De köszönhetünk neki modernebb blockbustereket is például a Lucy és a Valerian képben, meg néhány olyat is, amely kifejezetten negatív visszhanggal találkozott. Így a June & John előtt sem tudtam, hogy mit várjak, különösen, hogy alig volt bármi hír a filmről. Azt lehetett tudni, hogy egy romantikus thrillerről van szó, és hogy Besson még a pandémia alatt, titokban, egy iPhone-nal forgatta. És az a helyzet, hogy kis túlzással most sincs ötletem, hogy mégis mit láttam. A June & John sok minden szeretne lenni, de egyik stílusban és műfajban sincs otthon igazán.
Az ellentétek vonzzák egymást
John (Luke Stanton Eddy) egy bankban dolgozik könyvelőként, és az élete egy mindennapos, monoton rémálom. Egyedül él egy kis lakásban, nincs szociális élete, nincsenek barátai, csak az anyja hívja fel naponta kétszer. A munkahelye unalmas, lélekőrlő, a főnöke pikkel rá, és a kollégáival is nehezen jön ki. A toxikus légkörben mindenki csak átlép rajta, a rosszabb napokon bele is rúg. Egy nap átlóg a kocsijával a mozgássérült parkolóba, így elvontatják azt. Innentől kezdve pedig egy gyors negatív spirálba kerül, csaknem mindent elveszít, és hiába próbál megkapaszkodni a bürokráciával szemben ebben a közönyös, önző világban.
Egy nap azonban minden megváltozik, amikor a metróban megpillantja June-t (Matilda Price), aki neki csaknem a tökéletes ellentéte. Szabad, színes egyéniség, nem kötik a szabályok, a konvenciók, és fütyül rá, hogy mások mit gondolnak róla. Egymásba szeretnek, és a lány végül úgy dönt, kirántja Johnt az örvény mélyéről. Ennek egészen extrém módját választja. Ellátogat a munkahelyére, és kirabolja a főnöke széfjét, majd a férfival együtt megszöknek. Mivel elárulja neki, hogy álmában látta a halála pontos idejét, és már csak három napjuk van, elhatározzák, hogy addig az élet teljességét szeretnék kiélvezni. Így miközben menekülnek a rendőrök elől, nyakig merülnek a szabadságban és a szerelemben.
Ördögi örvény
Meg kell hagyni, hogy John helyzetének bemutatása még egészen jól sikerült. Nyilvánvalóan egy kisarkított sorsot láthatunk, de a túlzásban nagyon is hiteles elemek sejlenek fel. Besson 21. századi Gogolként mutatja be egy modern csinovnyik monoton, gépies életét. A célok és álmok hiánya, a környezet cinizmusa olyan erős összképet ad, hogy a néző egy idő után tehetetlenül bosszús legyen. Nem kell sok hozzá, hogy haragudjunk érte, amiért kegyetlen vele az élet, és egy kicsit rá is, amiért nem tud mit kezdeni a szituációkkal. De közben tanúi lehetünk annak is, hogy az addig közönyös világ milyen hamar válik reaktívvá, amint megpróbálna kiállni magáért, ezzel veszélyeztetve a status quo-t. És valószínűleg mindenki találkozott már az érzéssel, amikor egy rossz nap végén összedől a kártyavár, és az emiatt érzett düh csak még mélyebbre ránt.
A film első harmada tehát profin vázolja fel John kálváriáját, és a nyilvánvaló kiszínezés ellenére kinyílik a zsebekben a bicska. A problémafelvetésnek pedig abszolút megvan a helye, hiszen sokan léteznek ilyen, vagy még sokkal rosszabb körülmények között, lényegi perspektíva nélkül (igaz, utóbbiakkal azért már nem foglalkozik a June & John). És nincs kifogásom a központi tanulsággal sem, miszerint „kezdjetek el élni”. Csak kár, hogy az azonos kezdetű Anna and the Barbies-dal három perc alatt hitelesebben és rétegeltebben tud beszélni erről az üzenetről, mint Besson filmje másfél óra alatt.
Szabadon értelemezett szabadság
Mindezt ugyanis ütvefúróval próbálja a néző fejébe verni, finomságot, nüanszokat hírből sem ismerve. Szó se róla, nem várom el a filmtől a kézzelfogható megoldás megtalálását, és egy kis túlzásnak is megvan időnként a helye. De még Andrew Tate sem biztat olyan drasztikus döntésekre, amikor a Mátrixszal riogat, mint amik a June & John alatt jönnek szembe. És lehet tudni, hogy baj van, ha jelenleg egy emberkereskedelemmel vádolt, fiatalok százezreit félrevezető figura a bezzeg-példa. Már pedig ebben a filmben nincsenek nüanszok, csak egy végtelenül egocentrikus szemlélet. Itt a szándékosan szélsőséges szituáción át is érezni lehet egy egyértelmű hedonista üzenetet.
És itt még csak nem is világnézetekről szeretnék vitatkozni, sokkal inkább az a probléma, hogy a June & John meg sem próbálja árnyalni vagy komoly dilemmák elé állítani a karaktereit. Nem kényszeríti rá őket, hogy konfrontálódjanak a valódi világgal, a saját múltjukkal. Elsimít minden ellenérvet, ahelyett, hogy nagyon is megkérdőjelezhető motívumait fejtené ki rendesen. Nem feladata egy filmnek sem, hogy egyetértsen velem, vagy éppen a többségi társadalommal. Viszont ha van egy nézőpontja, azt nem árt, ha nem kinyilatkoztatásnak veszi. Így a hasonló témákkal foglalkozó A bakancslista vagy éppen a Tökéletes napok nagyságrendekkel hitelesebbek és önazonosabbak.
De a hitelesség amúgy sem erőssége a June & John-nak. Csak egymásra van hajigálva egy csomó trendi üzenet, és az már nem számít, ha a főszereplők tettei annyira egyeztethetőek ezekkel össze, mint Soerii & Poolek Nekem kukim van című száma a Zeneakadémiával. A felvonultatott eszmék mélységével, összefüggéseivel már semmit nem kezd. Csak addig védik a környezetet, amíg nem lehet gigászi karbon-lábnyomot generálni ámokfutásuk közben. Csak addig szocialisták, amíg el nem lehet verni több ezer dollárt luxustermékekre. Azért így nehéz beállni mögéjük, a June & John mégis gond nélkül megteszi.
Felemás kollázs
Az a szerencse, hogy utóbbi szempontokra maga a film nem fordít sok energiát, így nem a központi gerendák korhadtak. Bár az is igaz, hogy nem könnyű definiálni, hogy pontosan mi is a June & John magja. Sokféle műfaj keveredik benne. Az elején John karakterdrámája tényleg érzékletes, aztán átcsap az egész valamibe, ami mintha a kisemmizett kisemberek nedves álma lenne. Aztán jön egy mérsékelt izgalmakkal operáló road movie, bakancslista-elemekkel. Végül pedig bekúszik egy tragikus szál is, amely bár illik az összképbe, nem kap rendes kifejtést. Máshol viszont egészen vicces, már-már abszurd komédiába hajlik át a történet.
A legtöbb ilyen építőelemnek az húzza ki a szemfogát, hogy főszereplőinket nem ismerjük meg eléggé, és így rendesen szorítani sem tudunk értük. John hátterére ugyan kapunk utalásokat, de az ő belső világához sem tudunk közeledni. June pedig egy szinte metaforikus karakter, akiről semmit nem tudunk meg, még akkor sem, amikor az ő tragédiáját tapasztalhatjuk meg. Az pedig nem működik, hogy valaki egyszerre legyen mitológiai nimfa és szánnivaló halandó, mert egyik oldal sem lesz hihető. Az már csak bónusz, hogy bár nem antipatikusak, de való életben biztosan falnak futnék tőlük.
Minden hibája és viszonylagos eseménytelensége ellenére a June & John nem egy csapnivaló film. Vannak pillanatok, amikor kifejezetten humoros. Előfordul, hogy stílusos, laza, vagy éppen kielégítő. És hiába nehéz kapcsolódni a protagonistákhoz, meg kell hagyni, hogy jó pár ponton valóban romantikus az összkép. Időről időre némi hangulat is megszállja a filmet. És a hibái sem végig látványosak vagy zavaróak, csak úgy igazán semmi érzelmes vagy izgalmas nem történik. Teljes érdektelenséggel tudtam figyelni, ahogy gazdagokhoz betörve medencéznek.
Minden gyenge közepesben van valami erős közepes is
A June & John számos helyen bizarr, és kifejezetten nehéz hova tenni. Más kérdés, hogy nem is feltétlenül akarom. A fő üzenetét félreérthetetlenül kommunikálta, és semmi másban nem találta meg sem a hangját, sem a hitelességét. A forgatókönyve egyszerűen egy káosz, és egy-egy szórakoztatóbb pillanat tartja benne a nézhető kategóriában. És ezen még az sem segít, hogy Besson sokszor többet ad a látványra, mint a történeteire. A képi világon például meglátszik pár helyen, hogy egy okostelefonnal forgatták, sem az élesség, sem az általános képminőség nem az igazi. Cserébe a színvilág igényes és egyben szimbolikus is, ahogy John az unalmas életétől egyre jobban elszakadva egyre többet lát a teljes palettából.
A színészi játék viszont összességében nem rossz. A remek első harmad karikaturizált mellékszereplőit kiválóan eltalálták, és a June-t alakító Matilda Price is több mint korrekt. Kicsit instabil, titokzatos, de szerethető karakterét megtölti élettel, és legalább egy pontnyit emel a film színvonalán. A John-t játszó Luke Stanton Eddy-re pedig mintha ráöntötték volna John karakterét (ez nem feltétlenül csak bók). Kár, hogy mellé mindössze annyit tesz, hogy őzike-szemekkel bámul az életre, majd az őt megmentő June-ra. De lehet, hogy csak a rendezői utasítás volt annyi, hogy nézzen végig szerencsétlenül, viszont egydimenziós alakítása nem segített abban, hogy John bármennyire is egy valódi embernek érződjön.
Verdikt
A fentiek tükrében nem meglepő, hogy nem voltam elájulva June & John-tól. Bár erősen indít, utána egy műfaj-montázs alakul belőle, amelynem egyik eleme sem igazán erős. Mind a karakterekkel, mind az eszmevilágukkal nehéz azonosulni, pláne, hogy Luc Besson filmje nem is igazán vet fel kérdéseket. Néhány megcsillanó pillanat tartja a lelket ebben a szétszórt, gyakran abszurd ámokfutásban, és egy központi gondolat, amely – nem ebben a formában és nem így kommunikálva, – de értékes. Az összkép minden furcsaság ellenére leginkább semleges és érdektelen, így pedig ajánlani sem tudom ezt az alkotást.
A June & John április 17-től látható a magyar mozikban.