Emlékszem, amikor a nagy szuperhős-dömping kellős közepén berobbant a The Boys című sorozat a köztudatba, azzal megbolygatva az állóvizet. Ahogy általában, mire a képregényekből tévésorozat lett, eltelt jó néhány esztendő. Maga a The Boys képregénysorozat még 2006-ban indult el, és kellett idő, mire beért, és áttörte a popkultúra közfalát. Viszont jókor volt jó helyen a kisképernyős változat, és a hősmozikból kiábrándult nézőközönség itt találta meg a számításait. És talán emiatt, talán a kevésbé combos marketingnek köszönhetően sikkadt el szinte teljesen Mark Millar Jupiter Hagyatéka (Jupiter’s Legacy) című képregénye, ami szintén a bevett hőstoposzokat forgatta ki, méghozzá elég rendesen.
[h]Millarworld[/h]
Ugyan 2021-ben a Netflix is próbálkozott egy sorozattal, ami a képregény történetét kívánta feldolgozni, ezzel egyúttal elindítva a Millarworld névre hallgató sokat sejtető n+1. filmes/sorozatos univerzumot. Nos, a netflixes adaptáció nem aratott osztatlan sikert (kevésbé szépen bebugyolálva: elég szar lett), azóta pedig elég nagy a csend, amiből mindenki levonhatja magának a tanulságot.
Ellenben igencsak kár érte, mert a Jupiter Hagyatéka egy fájóan mellőzött, ugyanakkor a szuperhős biznisz egy fontos aspektusát bemutató, erősen társadalomkritikus alkotás. A Jupiter Hagyatéka nem udvariaskodik, egyből rárúgja az olvasóra az ajtót, és pillanatok alatt felskicceli, hogy mire kell számítani.
[h]A hősök kora[/h]
A történet az 1920-as években kezdődik, amikor egy elszánt kalandorokból álló baráti társaság egy látomás által vezérelve egy, a világtól teljesen elrejtett szigetre zarándokol, ahol különleges képességekre tesznek szert. Eredeti céljuk, hogy felvirágoztassák az emberiséget, segítsék a társadalmat, és egyengesség az emberek útját egy szebb világ felé.
A kezdeti aranykor után azonban beköszöntött a stagnálás, illetve a szupergonoszok is feljöttek, mint a talajvíz. Illetve, elég keskennyé vált a határ a hősök és a gonoszok között. Sőt, egy idő után valójában a szuperhősök hozzáállása, megnyilvánulása is erősen megkérdőjelezhetővé kezdett válni.
A Jupiter Hagyatéka leginkább egy család körül zajlik, és rajtuk keresztül ismerjük meg az erőviszonyokat, és a kőbevésett paradigmákból nem engedő már-már zsarnoki kultúrát, ami a hangzatos “emberiség jobbátétele” mantra mögül próbálja legitimizálni működését.
A család pedig nem is lenne igazi család belső viszályok és hátbaszúrások nélkü. A fiatalabb Sampson-fivér, Walter megelégeli bátyja, az eredeti és elsző szuperhősök között is legerősebb nagy Utopian abszolút csökönyösségét, és kezébe akarja venni az irányítást.
A Jupiter Hagyatéka fő cselekménye és konfliktusa ennél a pontnál indul be igazán, ám spoilerek elkerülése végett itt meg is állnék a történet ismertetésével.
[h]Polgárháború[/h]
Millar képregénye nem igazán próbál állást foglalni a széthúzó szuperhősök és saját igazságuk között. Mindenki azt hiszi, neki van igaza és a saját feje után megy, mindeközben egy pillanatig sem tartja szem előtt az emberiség valódi szükségleteit. Mindent a média megjelenés és az imidzs építés, na meg a hatalom utáni kajtatás ural.
Minél jobban megismerjük a kötet szereplőit, annál inkább felerősödhet az olvasóban a feloldhatatlan ellenszenv velük szemben. Elméletben a nagy öregek is a világ megmentéséért küzdenek, de valójában kicsinyességük valami egészen nevetséges méreteket ölt. Millar sajátós stílusában, de remekül érzékelteti a teljhatalommal járó ignoranciát a világgal szemben.
Sajnos elég körbenézni a való világban, vagy a történelem bármelyik pontjára rábökni, hogy láthassuk a problémát. Egyes politikusok és vezetők egészen egyszerűen elveszítik a kapcsolatot a valósággal, miután elég nagy hatalomra tesznek szert, és saját buborékjukból kifelé úgy tűnhet, a világon minden tökéletesen rendben van.
A Jupiter Hagyatéka ezt a görbe tükröt erősen az olvasó arcába tolja, és szinte minden oldalon gondoskodik arról, hogy érzékeltesse, mennyire el van cseszve a rendszer. Ezen a ponton a felvázolt sztoriból nem nehéz a Marvel-féle Polgárháborúra, vagy a disztopikus alternatív történelemben játszódó Watchmenre asszociálni.
De hiába a kiválóan elmesélt történet, az a kerek egésznek csak egy szelete. Aki finnyás az illusztrációk minőségére, és a művészeti megközelítésekre, annak lehet nem árt pár lépés távolságból elemeznie a képregényt. Frank Quitely vonásai, hogy is mondjam… egyediek. Igen, így talán diplomatikus tudtam maradni. Biztos vagyok benne, hogy egy nálam jóval szakavatottabb képregényszakértő el tudná magyarázni, hogy miért nagyszerű a művész látásmódja, de addig is megengedem magamnak, hogy kifejezzem a nemtetszésemet.
Quitely karakterei gyakran idegennek hatnak, a remegő tusvonások pedig bizonytalanság érzetét keltik bennem, de ez már egészen biztosan a saját szubjektív felfogásom. Viszont a testtartások, és a paneleken ábrázolt akciók roppant megnyerők, illetve a dinamika is tökéletesen el lett találva, ezáltal a panelről panelre hömpölygő cselekmény elmesélése is folytonos flowt adott. Valószínűleg éppen ezért sikerült egy ültő helyemben végigpörgetni a képregényt. Hamar túl tudtam tenni magamat azon, hogy alapvetően nem tetszettek a rajzok (bocsi), utána viszont egy nagyon gördülékeny és igazán magával ragadó élményben volt részem.
[h]Verdikt[/h]
Nyugodt szívvel tudom ajánlani azoknak, akik szeretnek eltáncolni a szuperhős konvencióktól, de azért még nem is unják túlságosan őket. Azonban bárki, aki leül e 250-oldalas kötet elé, az egy hamisítatlan Millar-alkotást kap, ami minden képregényrajongónak külöm öröm lehet. A történet kifejezetten erős, a cselekmény fojtogatóan izgalmas, és nem ereszt a végső feloldozásig. A rajzokat ugyan szokni kell, de aki eddig is az illusztrátorok nagymesterének tartotta Quitelyt, az most sem fog csalódni a munkájában.