Már régóta tart az a trend, hogy a sorozatok simán köröket vernek nagy költségvetésű mozifilmekre drámaiság, mondanivaló és karakterek tekintetében is. Ez és a formátumban rejlő potenciál nyilván arra sarkallja a kisebb-nagyobb tévés műhelyeket, hogy évről-évre elárasszanak minket nem csak folytatásokkal, de radikálisan új ötletekkel is. Amik közül persze korántsem működik mindegyik és azért be kell vallnom, hogy a szabadidőmbe idén sem fért bele minden érdekesnek tűnő sorozat ledarálása.
[h]The Mandalorian 2. évad[/h]
Essünk túl rajta, tudjuk le a kötelezőt, úgyis ez az egyik legtöbbet emlegetett sorozat manapság, ami nyilván nem csak a decemberi időztésnek, de a Star Wars világ kifogyhatatlan fejőstehenének, akarom mondani ötlettárának is köszönhető. Az első évad utáni ambivalens érzéseim megmaradtak a második évad fináléja után is. Ami nekem tetszett ebben a sorozatban az egyértelműen a kicsit westernes, kicsit szamurájos hangulat volt, ahogy a szótlan főszereplő (Din Djarin – Pedro Pascal) Ludwig Göransson remek zenéjére szelte át a kietlen pusztaságokat és poros kisvárosokat. Ez az érzés azonban sajnos úgy halványult el fokozatosan, ahogy már nem csak Mando, de szinte az összes mellékszereplő is szívén kezdte viselni a kis Groku sorsát, akinek a védelmezése mellett a szereplők ide-oda taxizása immár felölelte az egész évadot.
Az előző évad epizodikusságából, ahol szinte nem is foglalkoztak a fő történetszállal a sok kisebb kaland bemutatása mellett, most mintha kicsit a ló túloldalára estek volna és bár voltak nagyon-nagyon jól eltalált epizódok, a főgonosz és az egyre jobb szívű fejvadász galaktikus fogócskája megterhelte a türelmemet. Részemről hogyha egyszerre bepottyan a kínálatba a novemberben bejelentett Books of Boba Fett is a Mandalorian 3. évada mellé, akkor valószínűleg kénytelen leszek választani a két sorozat közül nehogy beszkár túladagolásom legyen.
Gabe: Star Wars… Star Wars mindenhol! Baj ez? Hát nem is tudom. A szerencsétlenül járt új trilógia után dühös tömegek ásnák a franchise-t mélyebbre a ’82-es E.T. videojátéknál is. Már alig merek állást foglalni a filmek kapcsán, úgyhogy elegánsan ki is húzom magamat a felelősség alól. Azonban a Mando kapcsán már nem rejtem véka alá érzelmeimet. Imádtam. Mindkét évadot. A sztori mint olyan nyilván nem erőssége, de a cselekmény, az akciók, a zenék, a humoros képsorok, a tonnányi easter egg számomra elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tök jól szórakozzak.
Az univerzumépítés nagy hátránya, hogy egy ponton ismernie kell a fogyasztónak minden apró szegletét, különben úgy érzi, totál kihagyták a buliból. Sajnos a Mandalorian során is akadt számos olyan utalás, amit csak az érthetett, aki az elmúlt 20 év során otthonosan mozgott a Star Wars világában. Mindenesetre várom a többi spin-offot, meg a nyolcezer különböző újdonságot, meglátjuk mi sül ki belőlük!
[h]The Boys 2. évad[/h]
Sajnos eljutottunk arra a szintre, hogy ha jelen bekezdésben egyesek meglátják a „szuperhős” szót akkor azonnal idegesen továbbgörgetik a posztot, mivel hála a Disney/Marvel és a Warner/DC nyomulásának, nem hogy a csapból de már az elromlott csaphoz kihívott szerelő kőművesdekoltázsából is színes jelmezekbe öltözött metahumánok folynak. Elképesztően elcsépelt lett a toposz, és az mindegy, hogy a közvéleménykutatások által mérhető összes létező embercsoportot minimum egy filmmel megcélzó egeres birodalom, vagy a legrégibb képregényhősöket teljesen félreértő, az eszméletlenül elrontott karakterábrázolásokat koromfekete effekt- és lassítástengerbe elrejteni akaró pancserek kezéből kerül ki a produkció.
És valahol pont erről, a mindent elborító, mindenkinek személyre szabott hőst kínáló popkultúráról is szól a Boys, ami a második évaddal még sötétebb és cinikusabb hangnemet üt meg. Billy Butcher (Karl Urban), Hughie (Jack Quaid), Annie (Erin Moriarty) és a többiek ugyanis tovább küzdenek az ellen a Vought vállalat ellen, ami nem csak hogy fogyasztási cikké teszi a szuperhősöket (és könnyebb eladásuk érdekében magától értetődő módon kitalálja a szuperterroristákat is), de úgy tűnik, hogy minden kudarcukból képesek előnyt kovácsolni. Nagyon bejött ez az évad, a humoron kívül új szereplőket és érzelmi töltetet is tartalmazott, e tekintetben a finálé is rászolgált az elvárásokra szóval részemről jöhet a folytatás.
[h]Lovecraft Country[/h]
A sorozattal kapcsolatban bennem sok kérdés felmerült mikor az első előzeteseket láttam, és még az első néhány epizód után sem volt teljesen világos, hogy mi is volt a készítők célja. Először is meg kell nézni, hogy mennyi dolgot vesz át H.P. Lovecraft, a húszas évek horror írójának életművéből ez a történet. Lovecraft mitológiája, rémlényei és a gyakran általa is máshonnan merített alapszituációk sok további médiumnak (film, sorozat, videójáték) jelentenek ihletforrást. Szerintem ez a sorozat is inkább ilyen ihletforrásként tekint Lovecraft műveire, szóval az első kérdésre meg is van a válasz, ne adaptációt várjunk (mint amilyen mondjuk a Color out of Space volt), de azért a kultisták, shoggoth-ok és a Nekronomikon megjelenésén se csodálkozzunk.
Ami még egy érdekes aspektusa volt a sorozatnak, az az a tény hogy a hatvanas évek Amerikájába helyezve, fekete főhősökkel történnek a természetfeletti találkozások, tehát egy adag polgárjogi történelmet is kapunk és nem is egy epizód épül a feketék és fehérek szegregációja okozta ellentétekre. Lovecraft rasszizmusának ismeretében ez nem kis kikacsintás vagy fricska, szerintem erőltetett lenne belemagyarázni, hogy ez bármilyen irányba is változtatna a minőségen, maradjunk annyiban, hogy kap így egy társadalmilag is fontos tanulságot a széria.
Ami viszont ront a minőségen az a látható inkonzisztencia az antológiaformátum és a fő sztoriszálat előrevivő, klasszikus formátum alkalmazása között. Ez számomra zavaró volt, mert bár a sorozat elején még a főszereplők motivációit sem ismertük meg, mégis kaptak a mellékszereplők is szinte egy-egy epizódot akár flash-back formájában is, majd amikor a készítők úgy döntöttek, itt az ideje továbbvinni a fő történetszálat, akkor az gyorsnak és elkapkodottnak tűnt.
Gabe: A könyvajánló után egy ideig szándékoztam beszámolót írni a sorozatból is, végül nem jött össze egy bejegyzésnyi anyag. Ígéretesen indult az évad, valamennyire hűen követve a regény eseményeit, aztán valahol baromira félre siklott az egész. A végére kimondottan nyögvenyelőssé vált az egész, alig bírtam befejezni, de azért akadt néhány emlékezetes epizód is. Ha választani kéne, akkor ezerszer is a könyvet ajánlanám, de ha valami weird szórakozásra vágytok, akkor a sorozattal is lehet érdemes próbát tenni.
[h]Better Call Saul 5. évad[/h]
Ezzel az évaddal Saul Goodman ügyvéd spin-off sorozata utolérte, és a következő évaddal meg is fogja előzni epizódszámban a nagy előd Breaking Bad-et (Totál szívás). Nagy utat tett meg tehát Jimmy McGill/Saul Goodman karaktere és azt kell, hogy mondjam, sokkal drámaibb, sokkal izgalmasabb lett ez az évad, mint az eleinte sejteni lehetett. Egy olyan történetet igazán nehéz megmutatni jól, ahol már ismerjük a végkifejletet. Mégis, itt egyfajta tragédia bontakozik ki a szemünk előtt és a jól megírt karaktereknek és elképesztően rizikós szituációknak hála, végigizguljuk minden mozzanatát.
Legyen szó Saul (Bob Odenkirk) szokásos trükkjeiről, amivel szeretne több ügyfelet szerezni, vagy a mexikói drogkartell leszámolásairól, ugyanolyan tátott szájjal nézhetjük a gyönyörűen fényképezett, gyakran nagyon lassú lefolyású epizódokat. Továbbra is zseniálisak a mellékszereplők is (Mike – Jonathan Banks, Kim – Rhea Seehorn, Lalo – Tony Dalton és Gus – Giancarlo Esposito) akik nélkül Jimmy se lenne az, aki és nem lennének olyan kitűnőek a párbeszédek, mint a legjobb gengszterfilmekben. Szerintem ezen a színvonalon maradva alaposan feladja a leckét az elődjének, mert bár itt is volt a 3. évad környékén egy hullámvölgy, azt követően csak még nagyobb drámai csúcsokra ért fel a széria.
[h]Harley Quinn 2. évad[/h]
Harley Quinn (Kaley Cuoco) animációs kalandjai az első évadban úgy kezdődtek el, hogy próbált a Joker árnyékából kilépni, ez az évad pedig Joker totális legyőzése (és mellesleg Batman eltűnése) után veszi fel a fonalat. Más sorozatoknál megtörténhet, hogy emiatt erősen ellaposodik a cselekmény, itt azonban nem ez történik, hiszen Joker legyőzése sohasem cél volt, hanem eszköz. Harley beteljesedése, Gotham bűnözői közötti jogos helyének elfoglalása ugyanis egy folyamat, és ennek az őrült bűncselekmények, a teljesen kaotikus kalandok csak egyes állomásai.
Ehhez vegyük még hozzá azt is, hogy a hol hűséges, hol ellene áskálódó bűntársak mesterkedései és a Méregcsókhoz (Lake Bell) fűződő összetett kapcsolata is bőven szolgáltatnak alapot a konfliktushoz. A végeredmény az, hogy ez az évad is vicces, erőszakos, meta és feminista lett, szóval kitűnő szórakozás és üdítő színfolt nemcsak a DC-hez tartozó, de a most futó összes vérszegény élőszereplős adaptációhoz képest is.
[h]The Kingdom 2. évad[/h]
Ha már üde színfoltoknál meg eredeti ötleteknél tartunk, akkor a középkori Koreában játszódó zombis horror/királydráma egy remek példája annak, hogy mennyire megéri kicsit a megszokott helyszínekről kilépve elhelyezni a sorozatokat. Számomra az egyik legérdekesebb széria az elmúlt évekből, ami a Trónok harca lezárása után is udvari intrikákra vágyók, a hagyományos zombihentelős horror hívei és a Távol-Kelet szerelmesei számára egyaránt jelenthet új kedvencet. A második évad során még mindig Yi Chang herceg (Ju Ji-hoon) és társai útját követjük nyomon, akiket a régenskirálynő és a hataloméhes Haewon Jo klán árulónak bélyegzett.
Miközben a herceg hatalma helyett rátermettségével és a zombik elleni hatásos fellépésével szerez híveket magának, a holtakat húsevő szörnyekké változtató kórság nyitjára is kezdenek rájönni. Így az évad végi epizódokban egyszerre kell felszámolniuk a palotán belül ellenük szőtt cselszövéseket és az élőhalottak hordáit. A középkori fegyverekkel vívott ütközetek és a mészárlást megörökítő jelenetek persze nem érnének sokat, ha a karakterek nem lennének elég súllyal és valódisággal ábrázolva.
Szerencsére ez is sikerül a Kingdom 2. évadának, így a főszereplő és királysága sorsán kívül az orvos Seo-bi (Bae Doona), a testőr Mu Yeong (Kim Sang-ho) vagy a hivatalnok Jo Beom-pal (Jeon Seok-ho) hányattatási is nagyon érdekes történetszálakat adnak. Az epilógusból úgy tűnik, létre jöhetne egy folytatást, ám a hírek szerint lehet, hogy a következő fejezet nem is folytatás lesz, inkább egy újabb szereplőre koncentráló társ-sorozat.
[h]Alice In Borderland[/h]
Gabe: Annak ellenére, hogy serdülő fiatalkoromban mennyi animét fogyasztottam (rettenetesen sokat), mára igencsak megcsömörlöttem. A The Seven Deadly Sins és a Tokyo Ghoul például annak ellenére, hogy nagyon tetszettek, többször rendesen kipróbálták a türelmemet. Gondoltam, hogy egy japán élőszereplős sorozat talán nem lesz annyira vad, de az Alice In Borderland egyszerre múlta alul és felül az elvárásaimat.
Egyrészről érdekes koncepciót, jó karaktereket, izgalmas cselekményt kaptunk, másrészről meg hat tonnányi animés túlkapást, meg “tipikus” japán nüanszot, amik nélkül simán meg lettem volna. De nem akarom elvenni az érdemeit, remek sorozat, de kell hozzá egyfajta nyitottság.
[h]Esernyő Akadémia 2. évad[/h]
Gabe: Gerard Way és Gabriel Bá fantasztikus képregényéről már ódákat zengtem korábban, és még ha a sorozatnak nem sok köze is van az alapműhöz, mégis nagyon kedveltem. Az első évad ugyan lassan indult, sok látszólag random aspektusból állt össze a kerek egész, de számomra elérte a célját: roppant jól szórakoztam. A második szezon talán egy kissé alulmúlta az előzőt, és valamennyivel közelebb került a sztori a képregényéhez, de őszintén szólva itt sem bántam a bőséges különbségeket. Az Esernyő Akadémiának érdekes mondanivalója van, ami nem gyakran jön át, viszont a sorok között olvasva (pun intended) egész mély értékeket áshatunk elő magunknak.
[h]A Bly-udvarház szelleme[/h]
Gabe: Számomra nem rég új etalon került a trónra – már ami a horror-sorozatokat illeti. A Hill-House Szelleme egyszerre volt drámai, felkavaró, érezelmdús, megható, és ijesztő. Nehéz volt a nyomdokaiba lépni, még az antológiasorozat folytatásának, a Bly-udvarház szellemének sem sikerült. Habár itt már inkább drámáról beszélhetünk, semmint horrorról, akadtak itt is néhol elég para jelenetek, de a hangsúly határozottan nem az ijesztgetésen volt. Az első néhány epizód rettenetes vontatott és unalmas volt, kaszálni is akartam, de a kíváncsiság hajtott és végül sikerült befejeznem. Jól tettem, mert a végére a szívfacsaró konklúzió karöltve aktuális érzelmi állapotommal elég komoly hatással lett rám.
[h]A Farkas Gyermekei[/h]
Gabe: Mi történik, ha borzasztóan szereted az Alient, de Ridley Scott ott ül mögötted miközben az ő háziját másolod? Viccet félretéve A Farkas Gyermekeiben könyékig benne volt a Nyolcadik utas rendezője producerként, és az első három epizódot ő maga dirigálta. Teszem hozzá, az évad legjobb részeiről van szó. Utána elég fura vizekre evezett Travis Fimmel hülye fejeivel az egész évad, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. Egyébként is kevés tökös sci-fi van a piacon, főleg olyan, ami annyira elmegy metafizikai filozofálásba, mint e bekezdés alanya. Érkezik a második évad is, amit már teljesen indokolatlannak tartok, simán le lehetett volna zárni a cselekményt az első szezon során is. Tipikusan az a sorozat, amit valaki vagy nagyon fog szeretni, vagy elemésztő düh kerülgeti, miután sikerült végigszenvednie minden epizódot.
[h]A Vezércsel[/h]
Gabe: Nem szoktam egyértelmű kedvenceket kikiáltani semmilyen kultúrális cikkből. Hiszen nehezen lehet összehasonlítani a 2018-as God Of Wart a Mario Odyssey-vel, pedig mindkettő kedvenc. Ugyanúgy nehéz összehasonlítani a Watchmen sorozatot és a Queen’s Gambitet (A Vezércsel), pedig mindkettő kedvenc. Így hát most sem fogom hangosan kimondani, hogy az Anya Taylor-Joy főszereplésével megjelent fantasztikus minisorozat lett volna 2020-ban a kedvencem. Mindenesetre a sakk soha nem volt (és lehet nem is lesz) ennyire izgalmas és csavaros. Az alakítások zseniálisak, a korhű szetting, a képivilág és a mozgalmas cselekmény pedig igazán remek elegyet alkot… pedig az első epizód után még kaszálni akartam.
[h]Csatlakozz a GeekVilág közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
