Napokig kerülgettem ezt a bejegyzést, pusztán azért, mert nem akartam újra emlékezni, és átélni mindazt, ami A szomszéd lány című kötetben szerepelt. Jack Ketchum egy rendkívül tehetséges író és horrorszerző volt, mi sem bizonyítja, hogy mostani alanyunk vélhetően életem végéig kísérteni fog.
Aki valamennyire követi a blogot, azon belül is a HorrorGeek szekciót, tudhatja, hogy nem szoktam két kanállal osztogatni az elismerést, ha horrorról van szó. Persze időről időre akadnak olyan alkotások, amik megmozgatnak bennem valamit, de mondjuk úgy, hogy már nem könnyű meglepni. Az elmúlt pár évben Pollock Mindig az ördöggel című kötete volt rám olyan hatással, amit egyhamar még nem fogok kiheverni. És most ismét egy könyv érte el azt a szintet, hogy a benne történtekkel álmodok, és ekörül cikáznak a gondolataim.
[h]Az új lány[/h]
Meg és Susan árván maradtak, miután szüleik meghaltak egy balesetben. A két lány nagynénjükhöz, Ruth-hoz került gyámság alá, akinek szintén van két fia. A kisváros néhány helyi sráca már születésük óta ismerik egymást, és mindenben együtt voltak azóta is. Most a két new yorki lányon van a világ szeme, hogyan fognak beilleszkedni egy ilyen tragédia után egy teljesen idegen kisvárosi közösségbe. Kezdetben minden teljesen normálisnak tűnik. Persze akad, aki kétkedve fogadja a lányokat, de többségében azonnal befogadják Meget a bandába (Susan ágyhoz kötve lábadozik a balesetben elszenvedett sérülései miatt).
Az 50-es években járunk, amikor tévé is alig volt, nem hogy internet. Az egyedüli szórakozás a szabadban lődörgés (még képregényt sem vol élvezet olvasni, az 1954-ben bevezetett cenzúra miatt) és egymás boldogítása. A srácok elválaszthatatlanok egymástól, sülve-főve együtt vannak, pedig bőven akadt köztük problémás gyerek. Eddig is minden hülyeségben benne voltak együtt, sőt egyik népszerű szórakozási módjuk a Játék, amely során egyikőjük kiszolgáltatottá válik a többiek számára, akik azt tesznek vele amit akarnak. A gyerekek pedig kíváncsiak.
Ruth, a lányok nagynénje idővel mondhatni ambivalens szereplőből igazi kattant szemétládává válik, aki szüntelen próbálja magyarázni és indokolni saját tévképzeteit. Több, vékony lábakon álló érvet fedezhetünk fel, ami miatt állandóan szekálja Meget. Kezdetben csak “szokásos” zrikálásról van szó, de később táptalajt találnak lázálmai. Ráadásul a helyi srácokat is bevonja egy egészen újfajta Játékba…
[h]A gyerekek nagyon nincsenek jól[/h]
A szomszéd lány David szemszögéből mutatja be a cselekményt. A fiú mondhatni tipikus tinédzser. Befolyásolható, tétova, de azért van már elképzelése a világról. Szeret a haverjaival együtt lógni, habár egy idő után érezhető, hogy igazából csak megszokás az egész, illetve nincs más lehetőség az 50-es évekbeli kisvárosban, mint bandázni. Érezhetően szabadulna otthonról, a levegőben ott lóg szüleinek közelgő válása. Daviden keresztül láthatjuk a többi srác problémáit is. Az ő esete lehet a mintapéldája a rossz társaságba került tininek.
David hiába érezheti magát kívülállónak a társaságból, így is mindenben benne van, amiben a többiek is. A nyarát csupán az tudta feldobni, hogy új lány érkezett a városba. Meg azonnal megtetszett neki, és a lány részéről is kialakul a szimpátia.
Ketchum borzasztóan ért a karakterrajzhoz, és a szereplők alapos bemutatásához. A mellékszereplőkről éppen annyit tudunk meg, amennyi lényeges, nincsenek fölöslegesen kifejtve, ha nincs kimondott hatással a történetre, vagy a főszereplők jellemváltozásaira. Mégis könnyedén simulnak bele a környezetbe, és egy pillanatra sem hisszük róluk, hogy pusztán biodíszletnek vannak jelen.
A főbb karakterek pedig abszolút emberinek hatnak, még akkor is, ha egészséges ember alig tudja elképzelni milyen lehet egy dührohamokkal küzdő neurotikus személyként létezni.
A cselekmény akkor indul pokoli útjára, mikor egyrészt Ruth teljesen elszáll, és a fia mesél neki a Játékról. A kezdeti összetűzései az önmagáért mindig kiálló Meggel innentől kezdve egy szörnyűséges deperszonalizálás felé vezető szisztematikus kínzásokkal teli tortúrába csap át.
[h]Maradandó trauma[/h]
Ha jót akartok magatoknak, soha nem olvassátok el ezt a könyvet. Tényleg. Komolyan mondom. A szomszéd lány az egyik legzseniálisabb, ám leggyomorforgatóbb, legbetegebb, legnaturalistább és legelvetemültebb regény, amit valaha olvastam. Megrázó, borzasztó, iszonytató; olyan alkotás, ami nem csak napokig, hetekig, de egész életünkön át kísérteni fog. Csontba maró leírásai, embertelenül emberi szereplői nem fogják nyugton hagyni az olvasót. Egyáltalán nem tartom gyenge idegzetűnek, vagy gyomrúnak magamat, sőt horror műfajban alig-alig találok olyan alkotásokat – legyen szó filmről, játékról, könyvről -, melyek úgy istenigazából képesek lennének megbotránkoztatni. Vagy több lenne öncélú trancsirozásnnál. Azonban A szomszéd lány egyes pontjain becsuktam a könyvet, és azon tűnődtem, újra kinyissam-e.
A gyerekek és Ruth minden tette gyomorforgató, kegyetlen, embertelen; de valahol a legmélyén mégis egyfajta elnyomott zsigeri, emberi gyarlóságból, gyengeségből, komplexusokból eredeztethető. A hatalom mámorító íze, az fizikai és lelki elnyomás, és a lehetséges következmények totális ignorálása egyértelműen visszadobja az embert a civilázióban egy jópár körrel.
A szomszéd lányt nem ajánlom senkinek, annak ellenére sem, hogy az egyik legjobb horror, amit olvastam. Garantáltan mindenkit megvisel, amit Ketchum papírra vetett. Akit nem, annak pedig nem kell pszichoanalízis, egészen biztosan szocio- vagy pszichopata. Egészséges ember a könyv legtöbb pontján felháborodik, dühös lesz, és amellett, hogy elítéli mindazt, ami történik, mélységesen traumatizálja is őt.
Fogyasztása tényleg csak saját felelősségre történjen, egy mondat sem nem túlzás, amit fentebb írtam.