JátékKiemelt cikkek

JátékKiemelt cikkek

JátékKiemelt cikkek

Kingdom Come: Deliverance II kritika: Ország, hatalom, dicsőség

A Kingdom Come: Deliverance II egy rendkívül masszív, kidolgozott és hangulatos szerepjáték lett. Henry visszatért, jobb formában van, mint valaha, és a kalandjának léptéke is szintet lépett.

Közzétéve

2025. febr. 3.

Kommentek

0

A Warhorse Studios valamelyest váratlanul tört be a köztudatba 2018 februárjában a Kingdom Come: Deliverance-szel. A cseh fejlesztők szokatlan módon egy fantasy-mentes középkori szerepjátékkal léptek piacra, az azonban mégis kult-klasszikussá vált. Szerepe volt ebben a mély immerziót lehetővé tevő részletességnek és realisztikus játékmenetnek, ahogy a történetnek is. Henry kalandja a könnyedség és a komolyság egy ideális keveréke volt, amely után nem lehetett nem megszeretni a főbb szereplőket. És ahogy az első benyomásaimban már megfogalmaztam, a lényeg a második részre sem változott. Ami esszenciálisan a KCD része, az itt is megtalálható, csak nagyobb méretben, korszerűbben, csiszoltabban.

Akkor még nem haladtam előre a történettel, csak a nyílt világ felfedezésében merültem el jobban. Mármint az elsőében, hiszen itt mindjárt két akkora térkép is van, mint az előző részben. A Warhorse egy tartalmasabb, és egyben talán még kidolgozottabb alkotást tett le az asztalra, mint kilenc éve. Ugyanakkor nem szeretném a kritikámat egy összehasonlító elemzéssé alakítani, így a Kingdom Come: Deliverance II-t többnyire önmagában fogom ajnározni. És van is miért, mert kevés szerepjáték tud úgy magába szippantani, mint ez. Legyen szó az epikus méreteket öltő fő történeti szálról, vagy csak pár óra céltalan kolbászolásról az erdőkben, a csehek munkája párját ritkítja. Ha pedig egy játék ennyire élvezetes, és ennyire látszik a temérdek belefektetett munka, bőven el tudom nézni, hogy nem az innováció volt a legfőbb forradalmi jelszava.

Zsigmond király, magyar király, léptet fakó lován

1403-ban járunk, és Bohémiában káosz uralkodik. A trónért két féltestvér versenyez. Vencelt, a törvényes királyt öccse, Zsigmond bebörtönözte. A nemesség egy része még a fogoly uralkodót támogatja, de egyre nagyobb teret kapnak a magyar király emberei. Zsigmond egy jókora zsoldossereggel tartja megszállva a vidéket, akik a háborús helyzetben válogatást nélkül dúlnak fel mindent. Ennek esett áldozatul Henry családja is, amikor egy kun csapat megtámadta a szülőfaluját. Az ifjú kovácslegény azóta előbb apród lett a környék urainak szolgálatában, majd az ifjú főúr, Sir Hans Capon testőrévé és barátjává vált.

A kalandunkat Hans oldalán kezdjük, a célunk pedig egyszerűnek tűnik. Egy küldöttséggel el kell lovagolni Trosky várába, ahol Otto von Bergownak, Zsigmond egy hívének kell szövetséget ajánlani. A helyzet azonban mégsem olyan magától értetődő. Von Bergow nem tudja fogadni a küldöttséget, akik így kénytelenek tábort verni a vár közelében. A gyenge kezdést pedig erős visszaesés követi, amikor banditák ütnek rajtuk, és mindenkit felkoncolnak. Egyedül Hans és Henry ússza meg a dolgot, de őket is üldözőbe veszi jó pár fegyveres. A menekülés és dulakodás közben mindketten súlyosan megsérülnek, alig élik túl a kalandot. Amikor pedig végre mégis talpra állnak, a szegényes ruházatuk miatt nem engedik be őket a várba, sőt, egy kisebb balhé után kalodában kötnek ki. Innen szép nyerni, és pontosan ez is lesz a feladatunk.

Az előző rész tartalmából

Ez a felvezetés nagyjából három órát ölel fel, és ez idő alatt szépen, organikusan tanítják meg a játékmenet alapjait. Egy gyakorló párbaj Hans ellen, lopakodva leselkedés a közelben mosó fehérnépek után, majd alkímia, amikor dögrováson vagyunk. Azonban nem csak a mechanikákban kapunk egy gyorstalpalót, de a történetben is, hiszen a sebláz alatti hallucinációk mindent megmutatnak, ami Henry lelkét nyomasztja. Amit mégsem, azt pedig némi anekdotázás után könnyű kibogarászni. Így annak sem kell félnie, akinek kimaradt az első rész, a Kingdom Come: Deliverance 2 mindent megtesz, hogy felzárkóztasson. Tanúi lehetünk, hogyan esett el Henry anyja és nevelőapja Skalitz feldúlása során, és hogy hogyan orozta el a földesúrnak készült míves kardot Tóth István, egy magyar kém. Az pedig nem nagy titok, hogy hősünk álmainak felzaklatói ezúttal is tiszteletüket teszik, hogy tovább keserítsék az életünket, de egyben megadják a bosszú reményét.

Akárhogy is, Henry balesetet szenved, így pedig elveszik a tudásának (RPG-nyelven a szintjének) nagy része is. A nemesi testőrség ázsióját pedig egy kocsmai verekedéseken edzett csirkefogó benyomása váltja a falusiak szemében, nekünk pedig innen kell összeszedni magunkat. Egy koldus még útba igazít minket, aztán el is engedik a kezünket, hogy valahogy munkát találjunk, felszerelést szerezzünk, és jó hírünkön is kiküszöböljük a csorbát. Legelőször egy lakodalomra kell eljutnunk, ahol állítólag von Bergow is tiszteletét teszi majd. Ehhez elhelyezkedhetünk egy kovácsnál és egy molnárnál is dolgozni, de ekkor már vagy kétszáz éve nem hajt minket a tatár, és belecsobbanhatunk a KCD II világába. Ezen a ponton telt el az a húsz óra, amit az első cikkem előtt fektettem a játékba, és egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy most már igazán haladnom kellene.

Zúg az erdő, zúg a mező

A Kingdom Come: Deliverance II ugyanis egy hihetetlenül addiktív nyílt világgal rendelkezik. Hatalmas szabadságot kapunk, nekiállhatunk egyből tisztességesen dolgozni, nekivághatunk az erdőnek, vagy a falvakkal ápolhatunk szívélyes, vagy éppen ellenséges kapcsolatot. Az erdőkben vadászhatunk nyúlra, farkasra, vaddisznóra, szarvasra és őzre. Felfedezhetjük a közkedvelt etetőiket és itatóikat, és becserkészhetjük őket, az elejtett állatokat pedig megnyúzhatjuk. Ha van tőrünk, a bőrt, a szőrmét és a húst is felhasználhatjuk. Ha pedig tojásra fáj a fogunk, leverhetünk néhány fészket a lobkoronákról.

Ha meguntuk a vadember-létet, kalapácsot ragadhatunk, és Henry eredeti mesterségét űzhetjük. Ezúttal egy saját minijátékot kapott a kovácsolás, amely egészen élethű lett. Nekünk kell felhevíteni a megfelelő vasdarabot a tűzben, egyenletesen kikalapálni az üllőn, majd ezt addig folytatni, amíg a kellő alakot fel nem veszi az alkotásunk. Ez a folyamat parádésan fest, remekül sűríti egybe a kovácsmesterség lényegét, és tényleg számít, nem lapítjuk-e túl valahol a kardunkat, vagy nem hanyagoljuk-e el a patkó egyik oldalát. Ha már patkó, sajnos élmény szintén már nem ekkora eksztázis a fémek megmunkálása. Amíg a kardot csak egy dimenzióban mozgathatjuk fel-alá, addig a patkókat és a fejszefejeket szabadon pakolászhatjuk. Ez a valódi térlátás hiányában azt okozza, hogy többet ütünk mellé, mint rájuk, így pedig egy bizarr, agresszív tűbe fűzésre hasonlít az élmény.

De az mindenképpen dicséretes, ahogy valós vizuális jelekkel, vagy Henry megjegyzéseivel adja tudtunkra a játék, ha jó úton haladunk. Nincs valami illúzióromboló, lassan betelő csík, még akkor sem, ha egy-egy pillanatban megnyugtató lenne. A visszaköszönő pengeélezésnél ugyanez a helyzet. Ha jó szögben van a penge a fenőkőhöz képest, akkor szikrázik, míg ha éppen tönkre nyírjuk azt, akkor füst száll fel.

Tiltott tudományok

Ha az alkímia ősi tudományát követnénk, akkor napestig szedhetünk gyógynövényeket a tisztásokon és az árnyas ligeteken. A javasasszonyoktól szerzett receptek alapján állhatunk neki a főzésnek, amely egy kellően komplex, de gördülékeny folyamat. Némi rutinnal már nem is kell a főzetek könyvére tapadnunk, és úgy forgatjuk a fiolákat, a mozsarat, a kondért, és a főzésben segítő homokórát, mintha fekete öves kuruzslók lennénk. De nem lesz mindegy, mennyire fonnyadtak meg a gazok a táskánkban, vagy hogy mennyire voltunk alaposak az előkészületeknél. Ha jól végezzük a munkánkat, a bájitalok egy erősebb, míg ha fakezűek vagyunk, egy gyengébb verziója kerül palackozásra.

Szintén minijáték mögött rejtőzik az ellenfelek kizsebelése, ahol a gyorsaságunk számít, és a zártörés, ahol a türelmünk lesz próbára téve. Ez már inkább a sötét oldal útja, de nem kevésbé izgalmas. Kedvünkre lophatunk, vagy akár rabolhatunk is. Ha pedig a földi hívságok egy másik fajtája vonz, nyugodtan részegeskedhetünk vagy kockázhatunk a kocsmákban. Ez utóbbiban ismét a kockázatvállalásé lesz a főszerep, de a Szerencse idővel (és megfelelően cinkelt kockákkal) egy kiszámíthatóbb istennőre cserélhető. Ezúttal már módosítókat adó kitűzőket is bevethetünk a meccsekben, ahol csak úgy halmozhatjuk a garasokat. De ha már ez sem elég izgalmas, okozhatunk egy kevésbé jól nevelt balhét is a fogadóban.

Törjük a törvények nyelvét

Azért arra érdemes figyelni, hogy a törvény haragja egy idő után lecsap ránk. Ha folyton tiszta szívvel betörünk, és ha kell, embert is ölünk, annak meglesz a böjtje. Ránk szállnak az őrök, a helyiek nem bíznak meg bennünk, sőt, ellenségesek lesznek felénk. Ha nyakon csípnek olyan apróságokkal, mint pár meglovasított ruhadarab, vagy éjjeli fáklyátlanság, még megpróbálhatjuk kidumálni a helyzetet, vagy kifizethetünk egy kisebb büntetést. Súlyosabb vétségek után viszont kaloda vagy ostorozás vár, extrém esetben pedig billogot is kapunk. Ez a sebhely mindenki számára egyértelművé teszi, hogy lókötők vagyunk, és szóba sem állnak velünk, és ha megint súlyosat vétünk, ki is végezhetnek minket.

Érdemes tehát jó viszonyt ápolni a rendfenntartó szervekkel, és visszacsukni az ajtókat, aminek zárva kellene lennie. A házak lakói ugyanis hajlamosak gyanúba esni, akkor pedig különösen, ha az ellopott cuccaikban flangálunk előttük. És nem mondom, hogy nincsenek hibái a bűn és bűnhődés rendjének, adódhatnak anomáliák, de legalább tényleg úgy érződik, hogy van következménye a tetteinknek.

De persze miért is kezdenénk ámokfutásba, ha annyi tisztességes megbízást is vállalhatunk? Megvédhetünk egy nyájnyi birkát a vadkutyáktól, kitakaríthatunk egy ősrégi kápolnát, vagy gyomot szedhetünk a monostor szőlőjében. Amit a kedves ügyfél kíván. A Kingdom Come: Deliverance II parádés változatosságot és kidolgozottságot kínál. És akkor még távolról sem említettem minden játékelemet, vagy éppen a jelentősebb mellékküldetéseket.

A KCD adta, a KCD elvette, legyen áldott az ő neve

Ahogy már a büntetés-végrehajtással való viszonyunk is mutatja, a játék világa azért nem csak a lehetőségekben bőkezű. Abban is meglehetősen kreatív, hogy hogyan tudja megnehezíteni a dolgunkat, és ha nem figyelünk, státusz-effektek tucatjait aggatja ránk, amíg már vonszolni is alig tudjuk magunkat. Csak próbáljunk meg elfeslett cipőben, túlterhelten, és gyomorrontással közlekedni, hamar rájövünk, hogy nem akkora ötlet. De amint már a beharangozóban is említettem, ez a szigor sosem érződik öncélúnak. Nem kell összeszorított farpofával reménykedni, hogy hátha kihúzzuk a következő mentésig, elég csak elfogadni a világ szabályait és vagy betartani, vagy kijátszani azokat.

A viszonylag alapvető túlélőelemekre kell a legtöbb figyelmet fordítani. Enni például muszáj lesz, de nem mindegy, hogy mit. Az egyes ételek eltérő tápértékkel bírnak, nem szabad megvárni, hogy megromoljanak, és a mértékletesség is fontos erény. De a nyers hús sem ízlik úgy, így érdemes megsütni előtte egy tűzhelynél, a tartósításban pedig akár a szárítás, akár a füstölőházak is a segítségünkre vannak. De ehetünk egy fogadóban, bevásárolhatunk a hentesnél, a péknél és a zöldségesnél, vagy meg is lovasíthatunk pár falatot.

Az alvás energiát és mentést is biztosít, de utóbbit csak akkor, ha a saját ágyunkban hajtjuk álomra a fejünket (ezen túl egy főzettel menthetünk, illetve egyes küldetések is elhelyeznek egy mérföldkövet). Előbbire viszont tökéletes egy útszéli táborhely is, igaz, az sem teljesen mindegy, milyen minőségű fekhelyen bóbiskolunk el. És ugyancsak oda kell figyelni a felszerelésünk állapotára is, mert előbb ideiglenes, majd végleges minőségromlással is jár az elhanyagolásuk. De itt is van bőven orvosság, megjavíttathatjuk őket a megfelelő szakemberrel, vagy a saját javítókészletünkkel is megstoppolhatjuk a kilyukadt mellvérteket.

Távol a magyar hazától

Ha csak egyszerűen koszosak vagyunk, akkor a jó benyomásunkat kockáztatjuk, ha az ellenségeink vére borít minket, az félelmet kelthet, míg ha bűzlünk, mint a görény, szóba se állnak velünk. Fontos hát időnként megmosakodni egy dézsában, hogy legalább ne méla undorral fogadjanak, a gönceinket pedig egy patakban vagy tóban is kiöblíthetjük, ha van hozzá elég szappanunk. Még egyszerűbb némi garas fejében egy fürdőházba ellátogatni, ahol a tisztálkodáson és a mosáson túl a sebeinket is ellátják, sőt, még testi örömöket is kínálnak. Mondanom sem kell, hogy utóbbinak is hatása van a teljesítményünkre.

Az viszont nem segít, ha rendesen berúgunk. Vagyis eleinte igen, jobb beszélőkénk és több karizmánk lesz, de ha rendesen lealjasodunk, akkor már az útszéli koldus is csak elítélően pislog. Egy alkalommal egy csapat kunnal csaptam szét magam, énekeltük a magyar népdalokat, és addig tukmálták a pálinkát, amíg a tóból kellett engem kihalászni. Utána még egy napig nem láttam élesen a piától, és erre még jött egy masszív másnap. Valami hasonló szenvedés miatt hagytam abba a való életben is az ivást. Egyébként ha elég sokszor vagyunk merev részegek, idővel nő a toleranciánk, de vigyázni kell, mert Henry függő is lehet. Bár ez utóbbit már inkább nem próbáltam ki.

Ha vállalhatatlanok vagyunk, arra reagál is a környezetünk. A már említett bűzön kívül megszólnak, ha csak úgy beviharzunk valahova, vagy akkor is, ha elfelejtünk felöltözni. Egyszer egy küldetéshez le kellett venni minden páncélt, aztán az egyik bolti eladó szólt rám, hogy nem fázom-e. De ugyanígy félre tudják érteni, ha füttyentünk egyet a lovunknak, és nem veszik jó néven, ha kavicsokkal dobáljuk őket. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy az NPC-k csupán reaktívak lennének, nélkülünk is zajlik az élet, történnek nézeteltérések, bunyók, vagy csak követi mindenki a napi rutinját.

Váratlan útitársak

A Kingdom Come: Deliverance II világa olyan részletességgel bír, hogy nehéz megállni, hogy ne csak tételesen felsoroljam az összes jól kitalált mechanikát. Azért a fontosabbakat mégis meg kell említsem, hogy illusztráljam, mennyire kidolgozott, és ennek köszönhetően immerzív a cseh vidék. A két területet felderíteni egy fantasztikus érzés. Ha eleget kérdezősködünk a helyi kocsmákban, számtalan apróságra irányítják a figyelmünket. Kisebb kincsek, érdekes aktivitási pontok várnak némi zsákmánnyal, ellenséges táborok rejtőznek az erdő sűrűjében. Különböző kézzel rajzolt térképeket fejthetünk meg, és bukkanhatunk elásott apróságokra. Felszínre hozni persze csak ásóval tudjuk majd őket. De elég, ha nyitott szemmel járunk, és belefuthatunk gyógynövényes kertekbe vagy út széli oltárokba is, ahol a megfelelő képesség fejében egy imáért védettséget nyerhetünk.

Eleinte nem is érdemes használni a gyorsutazást, sokkal kielégítőbb, ahogy a túráink vagy lóháton töltött vágtáink nyomán szépen lassan felszállnak a felhők a térkép felől. Persze idővel nagyon fárasztó lesz mindenhova kutyagolni, és ilyenkor meg lehet rövidíteni a valós várakozást. Csavar azért ebben a mechanikában is van. Az utakon belefuthatunk másokba is, akik eltérő motivációkkal rendelkeznek. Ha nem sikerül meglógni, vagy szándékosan lelassítunk, útonállókkal szállhatunk szembe, vagy vándor árusokkal kezdhetünk üzletelni. De random bolondokkal és gyanús alakokkal is összehozhat a sors. Egyszer valaki megkínált a hazai kerítésszaggatóval, ami egyből kiütötte Henryt, hogy aztán kiderüljön, a delikvens egyszerűen kirabolt minket. Ezen a ponton már csak nevetni tudtam a szituáción. De ami a legszebb, hogy ha lóháton közlekedek, ugyanezekkel az emberekkel akkor is találkozhattam volna, nem csak a gyorsutazás kiváltságáról van szó.

Bolndulok Bohémiáért

Mert a KCD II meglepően következetes és realisztikus. Az egész felfedezés azért is akkora élmény, mert minden egyes négyzetméter valósnak tűnik. A területek léptéke is, ahogy hosszú kilométereken át tényleg erdők és szántóföldek nyúlnak el. A növényzet, a domborzat, a sziklák a doboldalban, minden pont úgy néz ki, mint ami egy igazi helyszínen is előfordulhatna. De mégis van benne annyi érdekesség, annyi csalás, hogy amíg megmarad a realizmus illúziója, ne váljon egyhangúvá és unalmassá a környezet. Ez a trükk pedig parádésan működik, mindig minden pont elég messze van, hogy ne láss rá, és bőségesnek tűnjön az utazás, de lépten-nyomon van valami, ami felkelti a figyelmet. És közben minden település, legyen az Kuttenberg hatalmas városa, vagy egy apró falucska, funkcionálisnak tűnik.

Ez annak is köszönhető, hogy a világot benépesítő NPC-k tényleges napi rutinnal rendelkeznek. Megvan, hogy mikor kelnek, mikor mennek el dolgozni, majd mikor térnek nyugovóra. És mindenki kulcsra zárja az ajtaját, és tényleg elvánszorog a saját ágyáig. Vagyis minden faluban van annyi fekvőhely, mint lakó, ez pedig értelemszerűen a díszletek skálázását is valóságossá teszi. És ugyan tud bosszantó lenni, hogy nem mindig elérhető mindenki, vagy elmászkálnak máshova, de igény szerint állíthatjuk előre az időt, ha türelmetlenek vagyunk. Aztán ott vannak a helyiek érdekes, spontánnak látszó párbeszédei, amik tovább erősítik az illúziót, hogy egy lélegző környezetben vagyunk.

Mindezt úgy megtartani, hogy már két területünk is van, ráadásul komoly különbségekkel, nem kis fegyvertény. Az első terület tanyáinak és falvainak, valamint néhány apró erődjének teljesen más a ritmusa, mint a terebélyesebb második területnek. Itt található egy nagyobb bányásztelepülés, valamint a pezsgő, árusokkal teletömött, palotákat és szegénynegyedet is megtűrő Kuttenberg. Ráadásul nem csak a bányában, de a város alatt is találhatunk tárnákat, katakombákat, titkos alagutakat, amelyek összekötnek mindent.

Pengenek a pengék

A Kingdom Come: Deliverance egyik védjegye persze a szintén realizmusra törekvő harcrendszere. Van itt minden: roncsolódó felszerelések, vérzés, amelyet muszáj elállítani időben, vagy fejsérülés, amely jóval gyengébbé tesz, amíg meg nem gyógyul az ember. Az összecsapások után pedig vér borít minket és a páncélzatunkat is. Ez persze nem lesz meglepetés az első részt ismerőknek, ahogy maga a vívás sem ment át pálforduláson. De kisebb módosítások azért történtek. Most is fontos lesz, hogy milyen irányból támadunk (érdemes oda sújtani, ahol az ellenfél éppen nem védi magát), de az öt helyett csak négyféle pozícióban tarthatjuk a fegyverünket. A blokkolás is valamivel egyszerűbb, sőt, akár egyszerre több ellenfél csapását is védhetjük. Az egész szisztéma pedig áramvonalasabb lett.

Ez jelenthetné, hogy elkanászodtak a bunyók, hogy a KCD vesztett az éléből, de ez nem fedi a valóságot. Ugyan a belépési küszöb talán csökkent, és nem is kell igazán profinak lenni, hogy élvezetesek legyenek a csörték. A mozdulatok folyékonyak és intuitívak, de végig érezhetjük, hogy ha akarnánk, se válthatnák át agyatlan cséplésbe. A stamina továbbra is nagyon fontos, és ha csak eszetlenül csapkodunk, hamar pórul járhatunk. Viszont ha okosan helyezkedünk, blokkolunk, kitérünk, sőt, mindezt jó időzítéssel tesszük, és jókor támadunk vissza, izgalmas, dinamikus összecsapásokat kapunk, megfelelő veszélyérzettel.

Mindeközben a vívás mesterévé válni nagyon nem triviális. Nagyobb hangsúly lesz a különböző kombókon vagy mestercsapásokon. A fegyverünk pozíciója a tökéletes blokkok miatt is fontos (mivel azonos állású husángoknál könnyebb ezt végrehajtani, törekedni kell rá, hogy támadásnál ne tükrözzük az ellenfelet), de a kombóknál még inkább. Bohémia különböző harcosaitól tanulhatunk el olyan szekvenciákat, amik nyomán jó eséllyel fel tudjuk törni az ellenfél védelmét. Ezeket viszont gyakorolni kell, mielőtt valóban effektíven darabolhatunk fel bárkit, aki az utunkba áll. A mestercsapás pedig egy jól időzített ellentámadást jelent az opponens sújtásával átellenben. Mivel ez blokkolás helyett történik, így jutalmazva lesz a kockáztatás és a jó reflex.

A hadak útjai kifürkészhetetlenek

Persze mindebbe beleszólnak a statisztikáink, a felszerelésünk, de mégis egy lendületes, kifejezetten élvezetes rendszert kapunk. Ami ráadásul egészen jól működik több ellenfél esetén is. Nem lesz egyszerű, négy vagy több útonálló már erős koncentrációt igényel, de lehet úgy helyezkedni, hogy végül leszalámizzunk mindenkit. Ugyanakkor nem csak a reális túlerő miatt nem biztatok senkit a Rambo-üzemmódra, azért az automatikus ellenfél-kijelölő rendszer tud bosszantó lenni. Vagy az az érzés, hogy bizonyos csapásoknak találnia kellene, de mégsem sikeresek. Szóval biztosan lehetne még csiszolni rajta, de az összkép így is kiváló, kellően súlyos, méltóságteljes, és olyan kivégzőmozdulatok vannak benne, hogy azt a derék ellenlábas teljes vérvonala megérzi.

Mindezt ráadásul nem csak karddal űzhetjük (kivéve a mestercsapást), foghatunk pajzsot vagy fáklyát a szabad kezünkbe, de előkerülhetnek a buzogányok, fejszék, sőt, újonnan az alabárdok is. Ezek is hasonlóan működnek, megvannak a saját kombóik, igaz, a támadási irányaik nem teljesen egyeznek meg. Alabárddal például nem suhinthatunk fentről, nehéz fegyverekkel pedig alulról. De a szabad kézi verekedés sem tűnt el, sőt, a boksznak is megvannak a maga fogásai, látványos mozdulatai. Az egyes harcmódok, fegyverek ráadásul más-más sebzéstípust okoznak, amelyek más páncélzat ellen hatékonyak.

És akkor még nem is szóltam a távolsági arzenálunkról. Az íjak visszatérnek, ráadásul az első rész frissítése utáni, kényelmesebb célzással. De megjelentek a számszeríjak is, mint megbízható alternatíva. Ezeket sokáig tart felhúzni, de nem olyan bonyolult lőni vele, igaz, a röppályával itt is számolni kell. És megjelenik a puskapor, ezzel együtt pedig a lőfegyverek is. Utóbbiakat végképp több munkanap megtölteni, célozni velük pedig jóformán lehetetlen, részben szándákosan, részben a nem túl intuitív használat miatt. Azért ha mégis célba talál, ki tud iktatni csaknem bárkit, és ijesztésnek sem utolsó. És ahogy a közelharci fegyvereknél is lesz számtalan párbajra és tornára lehetőség, úgy a sasszemünket is próbára tehetjük versenyeken.

Láthatatlan, lóhalálában

Küzdelmeinkben hű bajtársakat is kapunk, egy hátas paripa és a kutyánk, Mutt által. Előbbi nyergéből is oszthatjuk a halált, akár közelről, akár távolból, igaz, oda kell figyelnünk, hogy ne zaklassuk fel nagyon szegény jószágot. Lóból egyébként többfélét is vehetünk, és számtalan nyerget, zablát, vagy adott esetben díszes pokrócot is teríthetünk rá. Mutt pedig rászabadítható ellenfelekre, de szagok, nyomok követésével is jó szolgálatot tesz. Arra azért érdemes ügyelni, hogy eleget dicsérjük és etessük, különben akár ott is hagyhat minket. Mindkét állatot viszonylag kézre áll irányítani, a kutyát parancsok által, a lovat pedig klasszikusabb eszközökkel, de utóbbival akár „robotpilóta” üzemmódba is állhatunk.

Ha nem szeretnénk ekkora feltűnést kelteni a familiárisainkkal, akkor lopakodva is felszámolhatjuk az ellenséges haderőt. Sőt, néhány küldetésben kifejezetten szorgalmazva lesz a diszkrét ügyintézés, hacsak nem akarunk egy tucatnyi mérges őrt a nyakunkba. Ez a maga módján működik, de a máshonnan szerzett berögződések csalókák lehetnek. Van lehetőség elkábítani vagy leszúrni az ellenségeinket, eldobott kavicsokkal, vagy füttyszóval is csalogathatjuk őket, a melléktermékként keletkező hullákat pedig arrébb is cipelhetjük. A kivégzések és a fojtások azonban nem csak egygombos aktivitások, ugyanúgy időzíteni kell őket, mint a tökéletes blokkot, csak itt jóval nagyobb a böjtje a hibáknak. Nem is igazán állt kézre, igaz, szimplán csak elosonni nem olyan bonyolult, főleg, hogy az ellenfelek néha pár méterről sem vesznek észre.

Az viszont dicséretes, hogy a láthatóságunkat befolyásolja a ruházatunk és egyéb szerepjátékos tulajdonságaink is. Emellett zaj szempontjából sem mindegy, hogy láncingben csörögjük össze az éjszakát, vagy valami nesztelen szerkóban surranunk. Az pedig csak kellemes érdekesség, hogy az ellenfelek gyanúszintjét jelző nyulak egészen szórakoztatóak, és talán a középkori kódexek vérszomjas fenevadait idézik meg.

Rajtad meg mi ez a gúnya, te?

Ha már szóba kerültek a szerepjátékos elemek, itt abszolút nem kell panaszkodnunk. A Kingdom Come: Deliverance II az akció ellenére egy vérbeli RPG. Egyrészt ott vannak a főbb statisztikáink, amelyeket a kezdeti dialógusokban is befolyásolhatunk, később pedig a használattal lépnek szintet. Ha elég sokat kardozunk, akkor az ehhez kapcsolódó ágon fejlődünk, és oldunk fel perkeket. Ez utóbbiak kifejezetten hasznosak, és sokat hozzáadnak az élményhez. Jó, azért nem teljesen mindegy, hogy a teherbírásunkat növeljük meg jelentősen, vagy az alkoholtoleranciánkat tornásszuk fel, de persze mindez a játékstílusunktól is függ. Alternatívaként pedig különböző könyvekből, vagy egyes NPC-ktől is kaphatunk tapasztalati pontokat, ha rászánjuk a játékbeli időt.

Aztán a felszerelésünk is kifejezetten sokrétű lett. A testünk szinte minden pontjára vehetünk fel valamit: ing, fegyverkabát, páncéling, mellvért, kesztyű, nadrág, csizma, sisak, gallér. Sőt, arra is oda kell figyelnünk, hogy páncélt vagy sisakot sose magában vegyünk fel, hanem legyen alatta valami puhább ruhadarab, például sapka. Ezeket mind-mind különböző specifikus árusoknál vehetjük meg, javíttathatjuk meg és adhatjuk el, és ahogy már említettem, figyelni kell az állapotukra, de a szintkövetelményeikre és mellékhatásaikra is. Az utóbbiakat kivédendő három különböző szettet is előkészíthetünk, például egyet harcra, egyet lopakodásra, egyet pedig a nemesi társalgásokra. Ezek között egy gombbal válthatunk, ez pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat.

Szinte minden statisztikánkat tuningolhatjuk az alkímia által is, akár egy jó főzet segítségével, akár egy magunkra locsolt kellemes parfümmel. Ez például a szóbeli skill check-ek alkalmával jöhet jól, ahol sokat számít, milyen verbális készségeink vannak. A legtöbb esetben fontos, hogy kellően magas szintünk legyen például megfélemlítésben vagy meggyőzésben, de az sem mindegy, hogy kinek mondjuk, amit mondunk. A legtöbbször a kontextus segít, hogy kivel szemben mi válik be, de később egy perk segítségével ezek nehézségi szintje is felfedhető. És ahogy ezek, úgy minden más is gyönyörűen nyomon követhető a menüben, egészen a valós történelmi hátteret bemutató kódexig.

Munkavállalói jogviszony felállítása javasolt

Az első benyomásoknál már beszámoltam róla, hogy a Kingdom Come: Deliverance II küldetései szerencsére messzire kerülik a manapság megszokott sémákat. Amíg a legtöbb nyílt világú játék általában ugyanolyan támaszpontok és erődítések felszámolására küld el minket tucatszor, vagy kilóra gyűjtet velünk érdektelen vackokat, itt mérföldekkel nagyobb változatosság tapasztalható. Egyrészt szinte mindegyik misszió hosszú, összetett, és rendelkezik egy saját, érdekes történettel. Ez gyakran átszövi a helyiek sorsát, a legkevésbé sem kaptafás, és tud tragikus és kifejezetten vicces is lenni. Már itt komolyan beleszólhatunk az események alakulásába, jelentős szereplők életébe, halálába.

Az alfeladatokból időnként rengeteg lehet, ezeket az ABC betűivel jelöli a játék, és előfordult, hogy egészen Z-ig kitartottak. Az egyes pontok nem túl összetettek, de egy küldetés során számtalan mechanikát kell használjunk. Sőt, pozitív meglepetésemre egészen gyakran nem is fogják a kezünket. Lehet tudni, hogy mit kell csinálni, de nem egyértelmű, hogy hogyan, és nem egyszer több opciónk is van a kreatív megoldásra. Ez a kidolgozottság és szabadság örömteli, még úgy is, hogy néha már túl terebélyesnek éreztem ezeket a missziókat. Amikor már harmadszorra kell oda-vissza futkosni két kibékítendő fél között, az kifejezetten fárasztó tud lenni.

Emellett lesznek kisebb, külön kezelt feladatok is, amelyek nem olyan hosszúak vagy izgalmasak, de el lehet velük tölteni az időt. Van, hogy csak egy kincsvadászatra vezetnek rá, vagy csak egy helyi aktivitást mutatnak be, de ezt a szamárvezetést egészen természetes módon teszik. És persze olyan is van, hogy direktebb megbízást kapunk, például birkák védelmét a farkasoktól – itt azért nem lesznek óriási meglepetések.

Újra itt a nyár, hát zárjon be a vár

A főküldetések pedig méretben szintén nem okoznak csalódást. Hasonló hosszuk van, mint a mellékmisszióknak, csak a léptékük egy pár fokkal feljebb lett tekerve. Hosszú filmes átvezető videóik vannak, epikus ostromokba vezetnek be, és sokszor több küldetésre, ezáltal több órára „lekötnek” a fő sztori teljesítésére. Azáltal, hogy a központi szál ilyen nagy adagokban kínálja magát, és többnyire zárt egységet képez, néha az az érzésem volt, hogy ilyenkor nem is ugyanazt a játékot játszom. Nem feltétlenül a minőségben van a különbség, a maga keretei között ugyanúgy remekek ezek a küldetések is. Tartalmasak, komplexek, többször rejtett rétegeik is vannak, szintén megkövetelnek valamennyi talpraesettséget, miközben van egy sajátos lendületük.

A teljesítésük kifejezetten izgalmas, már csak a fantasztikus ostromjelenetek miatt is. De egyébként is a humor és a véresen komoly dráma között egyensúlyozik, és a kezünkbe helyezi számtalan karakter sorsát. A döntéseinknek már csak azért is van tétje, mert ha lehet, még jobban belefolyunk a cseh urak politikájába. Őrgrófokkal és más nemesekkel találkozhatunk, sőt, még nagyobb hatalmasságok közelében is megfordulhatunk. Ha pedig nem vagyunk elővigyázatosak, bajtársaink, sőt, ártatlan civilek is megsínylik a választásainkat. Nekem sikerült belefutni néhány kifejezetten nehéz szituációba, ahol utólag rendesen megbántam a döntésem. Hiába, a háború egy ocsmány dolog.

Képes, méretes krónika

A megismert karakterek pedig kifejezetten érdekesek. Főként a főbb szereplőkön és bajtársainkon lesz a hangsúly, de kisebb küldetésekben is találkozhatunk érdekes figurákkal. A harcostársainkból nem mindenkit ismerhetünk meg elég mélyen, kicsit hiányoltam a személyre szabott küldetéseket, de így is rengeteget beszélhetünk velük, és nagyon színes társaság verődik össze. Ők ráadásul az anyanyelvükön is beszélnek, ahogy egyébként rengeteg más karakter is. Már a kunok magyar káromkodásai miatt megéri átélni Henry kalandját.

A történet összességében nem kiemelkedő, de ettől még egészen izgalmas. Egy viszonylag egyszerű háborús história komplex bemutatását láthatjuk, amely ráadásul történelmileg is hiteles. A szövegek szépen megírtak, igényesek, és adott esetben bepillantást engednek néhány szereplő lelkébe – páran egészen összetett figurák, kitűnő jellemfejlődéssel. A szövegkönyv léptékéről pedig csak annyit, hogy állítólag 2,2 millió szóból áll – ez több, mint az eddigi rekordot tartó Baldur’s Gate 3 szkriptje. De ennyi írás között sem fért el egy tisztességesen kidolgozott románc-szál, ami némiképp csalódást keltő. Tudom, hogy nem ez volt fókuszban, de egy ilyen szinten aprólékos világban kitűnik, ha valami összecsapott.

A játék egyébként, minő meglepetés, egészen hosszú. A Kingdom Come: Deliverance II története 70-80 óra alatt fejezhető be a főbb mellékküldetésekkel együtt. Ha pedig valaki 100%-ra szeretné teljesíteni, vagy csak szeret elveszni a vadonban, a kockameccseken, vagy csak úgy magába szippantja a világ, simán 100 óra fölé lehet vele szaladni. És akkor még érkezik jó pár ingyenes frissítés és három fizetős DLC is az év során. Hogy van-e létjogosultsága egy szezonbérlet-szerű modellnek, az remek kérdés, de látva az alapjátékba fektetett munkát és a beígért tartalmakat, van az a kivétel, ami erősíti a szabályt.

A Warhorse-nak négy lába van…

Azért a Kingdom Come: Deliverance II sem hibátlan. Kisebb bugok még az idő előtt megkapott első napos patch után is fennállnak, igaz, bőven érkeztek javítások az említett frissítésben. De vannak itt még szkript-problémák, a szűk folyosókon csoszogó, vagy oda beragadó NPC-k továbbra is a játék legnehezebb ellenfelei, és a mesterséges intelligencia sem készül még a hatalomátvételre. De a játék méretéhez képest nincsen bosszantó mennyiségű hiba, és a szegényes fotómód is bőven megbocsátható.

Az optimalizálás pedig jobb, mint az első rész esetében, igaz, a tökéletes mérőléc valószínűleg nem a gépem és én vagyunk. A grafikát pedig továbbra is szépnek tartom, de azért már messze nem vagyok úgy lenyűgözve, mint az előző cikkemben. Ha közelről nézem a részleteket, feltűnik pár szögletesebb modell, síkbeli növény, vagy természetellenes arcmimika. Az összkép szempontjából viszont ezek nem zavaróak, és a realisztikus, de mégis stílusos középkori látképre egyszerűen jó ránézni. Legyen az egy zsúfolt, árusoktól hemzsegő utca, az erdő sötétjében csörgedező patak, vagy egy tanya a tikkasztó napsütésben, mind hívogatnak egy térbeli és időbeli kirándulásra.

És ugyancsak minőségi a hangzás is, legyen szó az ipari mennyiségű szinkronról, vagy a zenéről. Utóbbi egyházzenén és népi dallamokon nyugszik, de jó érzékkel hangszerelték át korszerűbbre, miközben egy hatalmas zenekar adja meg a hangzás tekintélyét. A végeredmény pedig egy hangulatbomba. Ennek is köszönhetően a Kingdom Come: Deliverance II egy tartalmas, immerzív, minden részeltében kidolgozott játék, amelynek az atmoszférája is elragad. Nem adja magát ingyen, de bőségesen megjutalmaz a belefektetett munkáért. És bár talán nem ér fel a műfaj legnagyobbjaihoz, és nem is forradalmasítja a zsánert, egy szinte tökéletes folytatása a nagy sikerű elődjének.

A Kingdom Come: Deliverance II február 4-én érkezik PC-re, PS5-re és XBOX Series X/S-re. A játékot PC-n teszteltük. Köszönjük a tesztpéldányt a Plaion-nak illetve a Magnew-nak!

9

A Kingdom Come: Deliverance II egy lenyűgöző méretű és részletességű, vérbeli szerepjáték. A nyílt világa izgalmas és realisztikus, kellően könyörtelen ahhoz, hogy szabályrendszerét számon kérje, de nem annyira, hogy a szórakozás rovására menjen. Küldetései eposziak és kreatívak, a története ugyan nem kiemelkedő, de a történelmi hitelessége megsüvegelendő. Hangulata magával ragad, és ha nem is hódítja meg műfajának trónját, évente egyszer jelenik meg egy hasonló léptékű és minőségű akció-szerepjáték. Csak ajánlani tudom, akár újoncoknak, akár az első rész veteránjainak.