Eleinte viszonylag ígéretesnek tűnt a Bandai Namco által berendelt The Dark Pictures Anthology. Ki ne akart volna évente egy új horrort látni a kultikus Until Dawn készítőitől, ráadásul a bevált formulát használva? A mitikus és történelmi titkok, illetve a szerteágazó történet mellett pedig ötletes multiplayer-módokat is kínáltak.
A tavalyi Man of Medan azonban szinte az összes elvárást alulmúlta. Nem volt olyan szörnyű, hogy kalapáccsal essek neki a kollégium falának, de sajnos kifejezetten maradandó élménynek sem nevezhető. Sőt, mivel a 2015-ös Until Dawn óta ez volt az első nagyobb játéka a fejlesztő Supermassive Games-nek, és a visszatérés sem sikerült tökéletesen, okkal kezdhettünk aggódni, hogy a fiatalság hegyvidéki kiruccanása csak egyszeri csoda volt, és az egész antológia csak árnyéka lesz annak, amire készítői egykor képesek voltak. Még szerencse, hogy nem mondtam le teljesen a szériáról, hiszen mindig van egy kis remény.
[h]Ki itt belépsz…[/h]
Történetünk egy 70-es években játszódó prológussal kezdődik, amely egy meglepően jó horrorfilmes élmény. Egy szétcsúszóban lévő család utolsó pillanatait figyelhetjük meg, mielőtt titokzatos események hatására lángok nyelnék el az egész házat, az oda vezető út pedig példásan nyugtalanító és titokzatos. Kifejezetten ígéretes kezdés, jóval hatásosabb, mint a Man of Medan esetén volt, kár, hogy a bizakodó hangnem nem tart ki olyan sokáig.
Rögtön utána ugyanis megismerjük a főszereplőinket, egy professzort a négy tanítványával, akik egy lezárt út miatt Little Hope kisvároson kénytelenek átkelni buszukkal. Nem elég, hogy ez ugyanaz a település, mint amit a kezdőjelenetekben láttunk, de hőseink is gyanúsan hasonlítanak a múlt századi famíliára. A különös események azonban még csak ekkor kezdődnek, a sofőr ugyanis félrerántja a kormányt, a busz felborulása után egyszerűen eltűnik, a titokzatos sűrű köd miatt lehetetlenség elhagyni Little Hope-ot, az árnyakban pedig egy titokzatos kislány követi őket. Ha mindez nem lenne elég, a környék át van itatva a 17. század végi boszorkányperek emlékeivel, amelyek szintén sokkal személyesebbek, mint az egészséges lenne.
[h]…hagyj fel minden reménnyel[/h]
A rejtély és a megfelelő környezet adott, minden megvan hát hozzá, hogy az eddigi Supermassive-játékokhoz hasonló, pörgős, döntés-alapú slasher szülessen. Ja várjunk, kifelejtettem a jó karaktereket. A baj csak ott kezdődik, hogy a történet írói is. Pedig, ahogy azt a legutóbbi podcastban is kifejtettük, a szereplők minősége mindenképpen fontos, hogy akár minimálisan is, de foglalkoztasson minket a sorsuk. Lehetnek akár utálatosak is, csak váltsanak ki bármilyen érzelmet a játékosból az unalmon és az idegességen kívül, legalább a műfaj lehetőségeinek megfelelően az első adandó alkalommal megszabadulhatunk tőlük.
A problémák rögtön ott kezdődnek, hogy nem kapunk elegendő időt a szereplők megismerésére. A Man of Medan elején volt egy jó fél óra, amíg nagyjából tisztázódtak a viszonyok, és kialakulhatott, ki szimpatikus, és ki nem. Mivel itt egyből a húrok közé csapunk, csak út közben kezd el derengeni a kapcsolati háló, de még a legvégén is maradtak karakterek, akik nemes egyszerűséggel neutrálisak egymásnak. Persze a döntések miatt egy bizonyos fokú képlékenység belefér, de akkor sem normális, ha a fináléban sem mélyülnek a kapcsolatok.
Maguk a karakterek pedig katasztrofálisak. Már a Man of Medanban is nehezményeztem a kicsit sablonos, nem elég kidolgozott szereplők jelenlétét, de itt akkorát csalódtam, mint Gordon Ramsay egy blahás gyrosban. A szerelmespár ismét az alsó felét lövi be a skálának, a csaj ráadásul enyhén irritáló is, az egyértelmű főhősként bemutatott Daniel pedig bár szimpatikus, messze nem elég érdekes személyiség. A professzor, és Angela, a középkorú diák valamivel izgalmasabbak, kettejük között van is egy kis feszültség, de ők sem kapnak elegendő időt. Nyilván el lehet érni, hogy mindenki jóban legyen a másikkal, meg együtt akarjanak kupon-napokra menni, csak minek? Ennyire kevés építkezés után nem lehet elvárni, hogy mindenki miatt tűkön üljek, ez olyan, mintha az első randi után már fizetni kellene a gyerektartást.
[h]A remény hal meg utoljára, kivéve, ha rosszul döntesz[/h]
Mindezek mellett meglepő, de a Little Hope-nak egészen jó sztorija van. Az egy-két szimpatikus szereplő és a körülöttünk megjelenő tengernyi misztikum pont elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmet, és kár is lenne kihagyni ezt a kalandot. A cselekmény egyébként nem kifejezetten bonyolult, de az újabb és újabb titkok megfelelő adagolása, illetve a lassan felderengő tények végig lekötöttek. Egyszerűen tudni akartam, hova lett a buszvezető, ki az az ijesztő kislány, aki követ minket, és honnan vannak a sötétben bujkáló szörnyetegek. Little Hope sorsát vastagon átszövi a boszorkányperek idejének légköre is, a múltba való visszatekintések is izgalmasak, még akkor is, ha lényegében Salem történetének feldolgozását látjuk.
Az események jó ütemben pörögnek, a bevezetés teljes hiányán kívül remek a történések tempója és egyensúlya, így ha nem is egy kifejezetten mély, de egy szórakoztató és lebilincselő horrort kapunk. Nyomozás, talányok, üldözések és harcok közepette telnek az órák, míg nem érkezik a finálé, ahol újabb kellemes meglepetés ért. Nem azt mondom, hogy hasonló fordulat sosem fordult elő a történelemben, vagy hogy akadémiai tagság kell az értelmezéséhez, egyszerűen ebben a zsánerben nem számítottam egy korrekten kivitelezett, okos csavarra. Ennek fényében talán a karakterek elhanyagolását is meg lehetne magyarázni (ettől még nem kell), és külön öröm, hogy a döntéseink sem tompítják a rácsodálkozás élét.
Mindezt úgy, hogy a választásainknak nagyon is sok jelentősége van a végkifejlet elérésében. Ezúttal is rajtunk áll, ki él, és ki válik a szörnyek martalékává, befolyásolhatjuk a múlt eseményeit, és mindettől függetlenül is további lezárásokat érhetünk el döntéseink alapján. Míg a Man of Medanban a karakterek haja szála sem görbült, amíg mi voltunk “a nyugat leggyorsabb kezei”, amikor a QTE-kre került a sor, ezúttal jóval fontosabbak a válaszopcióink is. Ha bizonyos tulajdonságokat nem oldunk ki, nem vagyunk elég alaposak, vagy egyszerűen rosszul döntünk a pillanat hevében, ugyanúgy vége lehet a dalnak. Szóval érdemes figyelni a dialógusokra (és ezen keresztül a karakterek viszonyára), még akkor is, ha nem Tarantino nedves álmaiból származnak.
[h]Megy ez, csak akarni kell[/h]
Maga a játékmenet nem sokat változott az elődjéhez képest, de ahol megújult, ott legalább előnyére tette. A játékidő legnagyobb részében egy interaktív filmet kapunk, és lényegében csak a párbeszédeket dirigálhatjuk, illetve itt-ott egy-egy nagyobb válaszút elé is állítanak minket. A kellemesen folyó horrorsztori miatt ezek a részek a legkorrektebbek, mert sajnos a valódi játékmenet továbbra sincs fényesre csiszolva.
Előrelépések azért vannak. Sajnos a kamera sok helyen még mindig fix, és emiatt egy-egy sarokba benavigálni annyira könnyű, mint egy alpakacsordával beosonni egy tyúkólba. Viszont jó pár helyen már dinamikus kamerakezelést kapunk, és úgy általában több a nyitott tér, így az irányítás egyértelmű fejlődésen ment át. A különböző feljegyzések, elrejtett tárgyak felfedezése egy ideig aránylag érdekes, de arra figyelhettek volna, hogy ne ugyanazt a mozdulatsort kelljen újra és újra elvégezni, mert hosszú távon már inkább komikus hatást keltett.
A sétálgatás-felfedezés tehát valamivel szabadabb és élvezhetőbb, mint tavaly, és hasonlóan előnyére változtak a Quick Time Eventek is. Nem hittem volna, hogy ezt valaha leírom, de kifejezetten élvezetes és intenzív momentumokat köszönhetek ennek az amúgy gyűlölt mechanikának, de lám, lehet ezt jól is csinálni. A szívverés ütemére történő gombnyomások eddig is remekül működtek, a reakcióidőt tesztelő daraboknál meg csak annyi volt a nagy varázslat, hogy kijelzi a játék, hogy QTE következik. Apróságnak tűnik, de ennyi választja el a frusztrációt a valódi izgalmaktól, nem kell valaminek minden aspektusában trágya, gány melónak lennie ahhoz, hogy elveszítse a játékosát.
[h]Társasági borzongás[/h]
Mindeközben a Little Hope egy pillanatra sem kíván túllépni a kellemes partyhorror szerepén. Ez nem feltétlenül hatalmas hiba, de a dicsérő szavak közben sem szabad elfelejteni, hogy nem egy új Silent Hill-játékkal van dolgunk. Igazán komoly mélység, igazán csontig hatoló atmoszféra azért nem lesz, inkább egy nyugtalanító, bizonytalan hangulat, amely bár nem hagyja kihunyni a gyanakvást és az elővigyázatosságot, de sosem félemlít meg igazán. Az ijesztések többsége is kiszámítható, igaz, még így is nem egy hatásos volt. Szóval egy feszült, de alapvetően inkább izgalmas, mint félelmetes horrorról van szó, amelyet akár társaságok is élvezhetnek.
Ez egyébként azért jó hír, mert az antológia többi részéhez hasonlóan a Little Hope is két multiplayer módot tartalmaz. A Shared Story online kooperatív kaland, ahol egy ismerősünkkel más szemszögből élhetjük végig ugyanazokat az eseményeket. Ez azzal fog járni, hogy lesz egy-két szólómódban nem elérhető jelenet, de közben néhány kulcspillanatról le is maradunk, úgyhogy semmiképpen nem érdemes ezzel kezdeni. Már ha egyáltalán ki tudjátok próbálni, mert ha egy ismerősötöknek sincs meg a játék, akkor el is lehet felejteni az egészet: partnerkereső funkció továbbra sem található. A Movie Night mód már sokkal élvezetesebb, itt lényegében egy kanapén ülve (jelen helyzetben inkább Remote Play mellett), a kontrollert átadogatva élhetjük át a sztorit, miközben teljesítményünkről kisebb összefoglalót is kapunk. Sok újdonság nincs, de ami működik, azt nem kell megszerelni.
[h]Szép vagy Little Hope, legalább nekem szép[/h]
A körítésen mondjuk volt mit javítani. Nem mintha a Man of Medan csúnya lett volna, de például az animációkkal voltak gondok. Itt ennek nyoma sincs. Little Hope bejárása közben sem grafikai anomáliák, sem komolyabb animációs hibák nincsenek, és az arcmimika is remek. A technikai megvalósításon túl le a kalappal a színészek előtt is, akik remek alakítást nyújtanak, különösen a főszereplőt játszó Will Poulter, és a kurátort megszemélyesítő Pip Torrens.
A Little Hope egyébként úgy nagy általánosságban remekül fest. Technikailag, különösen a kevésbé interaktív részeken egésze fotorealisztikus minden, és sem a bevilágításban, sem a látványtervezésben nincs kivetni való. Kifejezetten emlékezetes helyszínek vagy képek sem lesznek (hacsak nem számoljuk a jövő képeit felvillantó régi rajzokat), de ez nem is igazán számít, mert az összkép mindenképpen kellemes. A hangzásvilág ellen sincs kifogásom, a szinkronmunka és a zörejek elsőrangúak, és a zene is korrekt, felejthetősége ellenére.
Az elmondottak alapján szigorúnak tűnhet a pontszám, de ne feledjük, egy öt órás kis kalandról beszélünk, amely nagyon nem próbálkozott megreformálni a műfajt. A pocsék karakterek ellenére ettől még jól szórakoztam, és egy leárazás alakalmával érdemes is kipróbálni, de nem szabad többként tekinteni rá, mint egy élvezetes matinéhorrorra.
Cím: The Dark Pictures Anthology: Little Hope
Kiadó: Bandai Namco
Fejlesztő: Supermassive Games
Megjelenés dátuma: 2020. október 30.
Műfaj: horror