A konklávé a világ egyik legnagyobb hatású választása. Elsősorban nem azért, mert a világ legkisebb létszámú országának, Vatikánnak az uralkodója kerül kijelölésre, hanem mert a római pápa egyben több mit egymilliárd hívőnek lesz a főpapja. Viszont amíg a legtöbb választást szorosan nyomon lehet követni a médiában, addig Szent Péter utódjáról titkos szavazás dönt. A konklávé idejére a választó bíborosok ráadásul nem is igazán léphetnek kapcsolatba a külvilággal, és az eredményt is csak a Sixtus-kápolna kéményén felszálló füst színe jelzi. A Konklávé megpróbál minket a színfalak mögé kalauzolni, és az eseményt egy thriller keretei között feldolgozni. És bár nem egy keresztény filmről beszélhetünk, Hollywoodtól szokatlan tisztelettel kezeli az alapanyagát.
Érett értekezés
Az előző mondatomat azért kellett egy kikötéssel kezdeni, mert az egyház megjelenítésében komoly hozzáállásbeli szakadékok vannak a filmiparban. Az úgynevezett keresztény filmek, amelyek például szentek életét mutatják be, szinte kizárólag a hívőknek szólnak. Míg nekik sokat adhat egy-egy olyan alkotás, mint a Passió, vagy a Napfivér, holdnővér, addig a nagyközönség többi része elvétve tudja komolyan venni a számukra naivnak ható történeteket. Ezzel szemben Hollywoodban általában teljesen ellentétes a megközelítés. Az egyház megjelenhet, mint sötét, világuralomra törő háttérszervezet, nevetség tárgya, vagy botrányok forrása.

Az kifejezetten ritka, hogy egy kiegyensúlyozott, érett bemutatást lássunk, és ez vallásos emberként egy kicsit zavar is. Természetesen nem azt várom el, hogy egy idealizált kép alakuljon ki, csupán annyit, hogy aki valláskritikát gyakorol, az végezze el a házi feladatát. Félreértésekből és zsigeri elutasításból sohasem lesz sem párbeszéd, sem egy komolyan vehető álláspont, olyan, ami egy véleménybuborékon kívül is megállja a helyét. A Konklávé ilyen szempontból jó munkát végez. Bár teljes cselekményét a bíborosok hatalmi játszmáira építi, nem feledkezik meg róla, hogy az egyház emberekből áll. Emberekből, akiket démonizálás és extrém hatásvadászat nélkül jelenít meg, és közben komolyan veszi a feldolgozott alapanyagot.
„Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”
A film a pápa halálával indít. A reformintézkedéseiről elhíresült egyházfő megsiratására nincs sok idő, mert az utódja kiválasztására össze kell hívni a konklávét. A feladattal Lawrence bíborost (Ralph Fiennes) bízzák meg, aki nem örül a felkérésnek, hiszen már a visszavonulását fontolgatta. A konklávé levezetése pedig herkulesi feladat, legyen szó a biztonsági intézkedésekről, vagy a választás integritásának biztosításáról. A bizonytalanságokkal küzdő Lawrence ráadásul azonnal olyan rejtélyekkel találja szemben magát, amelyek komolyan befolyásolhatják a szavazás eredményét.

A konklávé kezdetén több mint száz bíboros érkezik meg Vatikánba, más-más egyházpolitikai nézettel és ambícióval. A liberális oldal képviselője, és Lawrence jó barátja Bellini bíboros (Stanley Tucci), aki vonakodva áll csak a frakciójuk élére. Annál jobban vágyik a pápaságra Adeyemi bíboros, ahogy a konzervatív Tremblay és a hagyományhű Tedesco is. Miközben a nézetbeli különbségeik egymásnak feszülnek, bizonyos jelöltek múltjából előkerülnek homályos foltok. Ezek pedig nem maradhatnak sokáig rejtve, különösen, ha a napvilágra kerülés erősen kedvére lenne a legnagyobb riválisoknak. Lawrence bíboros pedig kötelességének érzi, hogy méltó pápát válasszanak, így a fülébe jutó pletykák után nyomozást indít.
Pápai politika
Ez a kutatómunka lesz a Konklávé gerince, miközben egymásnak feszülnek az eltérő eszmék. És szerencsére minkét tényező bemutatása remekül sikerült. A politikai szál egészen alapos. A liberális és a konzervatív oldal is kap időt a vásznon, igaz, nem titok, melyik mellett foglal állást a film. Mindenesetre többnyire valódi irányvonalak találkoznak, és az ebből eredő viták is komolyan vehetőek. Nem feltétlenül eszmény-drámaként a legerősebb a Konklávé, de van annyira kidolgozott, hogy megadja a súlyát az ebből eredő hatalmi játszmának. Nem bagatellizálja el a felhozott témákat, megmutat reális problémákat, és viszonylag tisztelettel választ oldalt.

A választás alatti sokszor kicsinyes csatározások persze jelen vannak, és tudnak izgalmasak, vagy éppen szórakoztatóak lenni. Ha nem is a Trónok harca első pár évadának szintjén van jelen az intrika, van annyira érdekes, hogy végig lekössön, és valóban tudni akarjam, éppen ki áll nyerésre az egyik jelölt kétharmados támogatottságáig folyó szavazásban. Közben pedig látni azt, ahogy a jelöltek hogyan változnak a hatalom szelére, hogyan omlanak össze és kapnak erőre, hasonlanak meg önmagukkal és lesznek újra erkölcsileg szilárdak. Egy végtelenül emberi, hiteles folyamatot láthatunk. A jelöltek között nem szenteket, de nem is megátalkodott gonosztevőket látunk, hanem hús-vér embereket, a saját elveikkel és legtöbbször egy közös erkölcsi alappal.
Kardinális kutakodás
A Konklávé ugyanilyen jó thrillerként, sőt, valamivel erősebb is. Lawrence kutakodása ugyan lehetett volna egy kifejezetten hatásvadász futam, de helyette egy lebilincselően izgalmas nyomozást kapunk. A rejtélyek tényleg kíváncsivá tesznek, és a levezető bíboros limitált mozgásterével lesz igazán feszült a folyamat. Az új információk és talányok jó ütemben jönnek, fel vannak villantva előre, de hagynak teret, hogy elfeledkezzünk róluk, hogy a csavarok még eggyel nagyobbat üssenek.

Közben a tempó is remek, a két órás vetítés alatt nem igazán ül le cselekmény, végig van, ami frissen tartja a történetet. Ehhez néha elég drasztikus eszközökhöz nyúl a Konklávé, sok minden fog kényelmesen „pont jókor” történni, de egy bizonyos szintig ez belefér. Mert közben van egy méltósága is a filmnek, nem vágtat sehova, hanem hagyja, hogy a megfelelő mozzanatoknak súlya legyen. Ebben Volker Bertellmann erőteljes dallamai is segítenek, amely pompás kontrasztban áll azzal, hogy a Konklávé csendben lenni sem fél, ha arra van szükség.
A nyomás persze Lawrence bíboroson is látszik, így karakterdrámaként sem utolsó a Konklávé. Közvetlen közelből figyelhetjük bizonytalanságait, elveit és annak megkérdőjeleződését, ahogy a hatalom lehetősége előtte is felsejlik. Végig visszhangoznak benne a pápa szavai, hogy valaki pásztornak, valaki pedig szervezőnek született, és ő az utóbbi. De a pápai cím közelsége mégis komoly dilemmák elé állítja.
Bíborosi bámulat

Ugyanakkor ha szigorúak vagyunk, igazán sok minden nem történik a Konklávé alatt. Az, hogy ez érdekes maradjon, sokban köszönhető a film formanyelvének. Nem kell semmi extrémre gondolni, de a remekül megrendezett jelenetek finom megoldásokkal és jelzésekkel kiválóan irányítják a gondolatmenetet. A Sixtus-kápolnában történő szavazások például ennek köszönhetően igazán feszültek. Egyszer-egyszer azért szájba rágósnak érződik egy motívum, különösen a legvégén. Itt már előmászik a hatásvadászat, és kispadra kerül a korábbi kimunkáltság, így a minőségi görbe kicsit visszaesik.
A fényképezés viszont végig gyönyörű. A díszletek a teljes pompájukban jelennek meg, a beállítások érzékletesek. A kifejező közeliek és nagytotálok közé pedig néhány egészen ötletes és látványos snitt is bekerült. A Konklávé képi világa végtelenül igényes, és sosem fordul át giccsbe a grandiózus környezet barokkos fényűzése ellenére sem.

A színészi játék így is ellopja a show-t. Elsősorban Ralph Fiennes alakítását kell kiemeljem, aki fantasztikusan hozza a feladatába belefáradt, hitében elbizonytalanodott, de szilárd erkölcsi iránytűvel bíró főszereplőt. Kifejezően, de visszafogottan játszik, és megkönnyíti az azonosulást a karakterével. A többi bíborost is tehetséges színészek keltik életre, legyen szó Stanley Tucciról, vagy például az Adeyemit játszó Lucian Msamatiról. Ezek az alakítások a film motorjai, amely nélkül fele ilyen hiteles és izgalmas sem lenne a Konklávé.
Verdikt
A Konklávé sok ponton remekel. Eszméket ütköztet, rejtélyeket boncolgat és erős karakterdrámákat nyújt. Kellő előkészülettel nyúl a témájához, és közben egy rendkívül érdekes thrillerként is megállja a helyét. Az egyénekre fókuszálva pedig olyan kérdésekről értekezik, mint hit, bizonyosság, kötelesség, ambíciók és hűség. Mindezek miatt pedig bárki számára érdekes lehet, akkor is, ha valaki egyébként nem érdeklődik a valláshoz kacsolódó témák iránt. Egyben viszont kellő érettséggel kezeli az alapanyagát, egészen a legvégéig. Az utolsó jelenetek ugyan megosztóak lesznek, de a Konklávé itt sem provokálni akar. Az pedig mindenki szíve joga, hogy tiszteletteljes egyet nem értéssel kísérjen bizonyos mozzanatokat. Mert egy film célja nem az, hogy pontosan a te nézeteidet visszhangozza, de nagy erénye, ha hozzáállásában nyitott a párbeszédre.