Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy miként vélekedem M. Night Shyamalan karrierjéről, nehezen tudom szavakba önteni a fejemben kavargó ezer meg egy gondolatot. Ha felszínesen akarnám megítélni őt, azt mondanám, hogy egy meg nem értett zseni szerepében tetszelgő fickó, akinek párszor szerencséje volt. Persze készített egy botrányos Avatar filmet (Az Utolsó Léghajlítót – a szerk.) és a rá pár évvel leforgatott A Föld után is csak arra volt hivatott, hogy tovább ássa vele karrierjének sírját; az Időről meg aztán ne is beszéljünk. Shyamalan viszont sosem tudott a gödör alján maradni. Ez pedig nem csak jobb filmjeinek köszönheti, hanem annak, hogy még a gyengébb alkotásait is emlékezetessé tudta tenni.
A páratlan történetek és azok csavaros lezárásai, az erős színészi játékokok és elnyűhetetlen monológok olyan kézjegyei a rendezőnek, melynek hála ha akarnánk se tudnánk elfelejteni a Shyamalan nevet. Legújabb alkotása és mai alanyunk a Kopogás a kunyhóban bár annyira nem eredeti ötlet, mint elsőre gondolnánk (egy bizonyos Paul Tremblay író könyve alapján készült), mégis annyira különleges és bizarr történettel kecsegtet, hogy már csak azért is kár lenne kihagyni.
[h]Bekopog a világvége[/h]
A történet röviden és spoilerek nélkül annyiban összefoglalható, hogy apuka és apuka örökbefogadott lányukkal tóparti kunyhójukban töltik szabadidejüket, ám nyugalmukat négy furcsa alak zavarja meg. Akik nem mellesleg egy abszurd elmélettel is előállnak: az emberiség vége közeleg, egyetlen módja pedig hogy ezt megakadályozzák az, hogy a három tagú családból valakit önként feláldoznak.
A film nem kertel, úgy bő 5 perc elteltével a fentebb leírtak mind le is játszódtak. Persze Eric (Jonathan Groff) és Andrew (Ben Aldridge), vagyis a két apuka nem akarják beengedni az idegeneket, így ők kénytelenek erőszakot alkalmazni, ám teszik mindezt úgy, hogy lehetőleg abszurd módon senki se sérüljön. Végül székhez kötözve kell végig hallgatniuk a sztorit, miszerint valakinek meg kell halnia, különben az emberiség odavész. Nem meglepő módon a négy betolakodót komplett idiótának nézik, de ők mindent beleadnak, hogy hihető legyen meséjük, miszerint egy látomás hozta őket össze.
Vezetőjük Leonard, vagyis az a David Bautista, aki színészi karrierét láthatóan komolyan gondolja és nem elégszik meg azzal, hogy ő Drax, vagy hogy ő legyen a következő Dwayne Johnson. Ehhez rizikós ugródeszkát választott magának, ám sikerrel használta ki a lehetőséget. Bautista kevés játékideje ellenére a Dűnében is bizonyította, hogy van tehetsége a szakmához, Shyamalan keze alatt pedig remekül hozza a nagy darab, ám tisztalelkű és gondoskodó figurát. Bár brillírozik az ex-pankrátor, a rivaldafényt mégsem tudta igazán kisajátítani. Három társa szintén odateszi magát, de Ben Aldridge és Jonathan Groff is nagyot alakítanak. Igaz kettejük kémiája nem működik igazán, külön-külön azért remekül helytállnak. Míg Andrew forrófejű és mindenre ésszerű magyarázatot keres, addig Eric megfontoltabb és nyitott a nem evilági dolgok felé.
A film hamar magával ragad és nem is enged szorításából egészen a stáblistáig. A sztorit okosan építették fel úgy, hogy minden egyes képkocka és párbeszéd jelentőséggel bírjon, nincs üresjárat. Nem enged, hiszen a karakterek közötti ellentétek és egyetértések, valamint a nem mindennapi elmélet, mely szerint áldozatot kell hozni az emberiség megmentésének érdekében remek táptalajt nyújt egy olyan történetnek, mely bevonja nézőit a cselekménybe. A feszültséget csak néha pár visszaemlékezős jelenet oldja, melyek ugyan nagy jelentőséggel nem bírtak, legalábbis a történetet nem vitték előre, segített megérteni számunkra, hogy mit jelent egymásnak Andrew és Eric kicsiny családja.
Ahhoz, hogy a film tökéletes thrillerként funkcionáljon elengedhetetlen volt a kiváló operatőri munka, mely még jobban kiemelte a színészi alakításokat és extra feszültséget teremtett. Az i-re mégis a hangzás tette fel a pontot. De nemcsak az ilyenkor általában méltatott zenei aláfestés, hanem a beszéd, a fegyverként használt kerti eszközök fémes csikorgása, a törött üveg csörömpölése és a földbe csapódó villám mind hozzáadnak a tökéletes mozis élményhez. Mindezek mellett megérdemel pár szót a kiváló CGI is, amit ritkán ugyan, de kénytelenek voltak alkalmazni.
[h]Valami nincs rendben[/h]
A Kopogás a kunyhóban mindezek ellenére, inkább csak egy újabb felejthetetlen Shyamalan film, de azok között a magasabb minőséget képviseli. Mint a rendező esetében általában jellemző, most is nehéz szavakba önteni, hogy mit érzek a filmmel kapcsolatban. A moziból kifelé jövet nem tudtam hova tenni ezt a bő másfél órás élményt és még most is keresem a helyét. A Kopogás a kunyhóban legtöbb elemében jól felépített, egyedi ötlettel előálló thriller, megtámogatva jó színészi, remek operatőri és hangmérnöki munkával, valamint a biztoskezű rendezéssel.
Azonban valahol néha mégis kisiklik. Talán a múltban merengő jelenetek, talán a kriminálisan megkomponált híradós bevágások vagy talán a befejezés, esetleg mind ezek együttvéve. Olyan ez, mint amikor a nyomozó tudja, hogy valami nincs rendben az üggyel, amin dolgozik, de nem tud rájönni, hogy mi lehet a probléma. Mindezek ellenére Shyamalan hosszú idő után ismét megmutatta, hogy rendezői kvalitásai kiemelkedőek és ha nem egy a felénél széteső történetet filmesít meg, akkor tud még igazán jó mozit csinálni.
[h]Verdikt[/h]
A Kopogás a kunyhóban néha morbid, néha elgondolkodtató, olykor pedig nyugtalanító. Egy baromi izgalmas és feszült thriller, mely minden elemét okosan felhasználva mászik bele a néző fejébe és nem szabadul onnan. Csak remélni tudom, hogy M. Night Shyamalan következő alkotása is hasonló stílust fog követni és mindent ami most működött, azt ezentúl nem engedi el.