Durva belegondolni, de számos olyan rendező alkot ma is Hollywood élvonalában, akik a 70-es, 80-as években kezdték a karrierjüket. Clint Eastwood ugyan nemrégiben visszavonult, Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy éppen James Cameron még mindig aktívak. Hogy ennek mi az oka, azt mások már megfejtették helyettem, de általában hatalmas megtiszteltetés, hogy rendezőlegendák 80 fölött is a vászon elé csábítanak minket. Ugyanakkor nem minden arany, amelyhez hozzányúlnak. Francis Ford Coppola Megalopolisza teljesen összeomlott a saját súlya alatt, és Ridley Scott sem igazán találja a régi hangját. Időről időre készít egy értékelhető filmet, de valójában a Mentőexpedíció óta nem rukkolt elő semmi igazán erőssel. Az a szomorú hírem van, hogy ebből az állapotból nem a Kutya csillagkép mozdítja el.
Cessnának is egy a vége
Hig (Jacob Elordi) egy hatalmas járvány túlélője. A felesége, a családja, a barátai mind meghaltak. Az egykori szerelő egy kis tanyán él bajtársával, Bangleyvel (Josh Brolin). Amíg Hig naponta felszáll a repölőjével, hogy felderítsen, vagy zsákmányt szerezzen a kihalt Denverből, Bangley a tanyát védi a betolakodókkal szemben. Mivel Bangley amúgy sem egy szószátyár típus, Hig legközelebbi barátja Jasper, a kutyája. Hig az egyik útja során egy rádiójelet fog, amely Grand Junctionből érkezik. A környéket egyre nagyobb rettegésben tartják a sáskák módjára pusztító bandák, így az ígéret földjét látja a távoli városban. Miután összekülönbözik Bangleyvel, el is indul a remélt megváltás felé.
Az öreg Cessna-gép azonban nem bírja sokáig, és Hig kényszerleszállást hajt végre egy kietlen vidéken. A közelben lakó Cima (Margaret Qualley) és apja (Guy Pearce) eleinte érthető bizalmatlansággal fogadják, de végül segítenek neki, hogy újra fel tudjon szállni. Ebben a poszt-apokaliptikus világban azonban ember embernek farkasa, és senki soha nem érezheti magát biztonságban. Hignek pedig közben a saját gyászát is fel kell dolgoznia, ha valaha új életet akar kezdeni a régi civilizáció romjain. Mi erre az aránylag eseménytelen utazásra kísérjük el őt, hogy végeredményben ne legyünk sokkal gazdagabbak.
Jó bor helyett apokalipszis must
Ridley Scott egy rideg, nyers de közben mégis gyönyörű poszt-apokaliptikus világot szeretett volna alkotni. Egy könyörtelen prérit, ahol az emberiség maradéka anélkül gyilkolja le egymást, hogy bármit is tudna a másikról. Ahol kénytelen vagy először lőni, és csak utána kérdezni. Egy olyan közeg ez, amely érezhetően megüli a széplelkű főhős gyomrát. Ő még szeretne hinni az emberiségben, és éppen csak a szükséges önvédelemre szorítkozni. Innen is ered a legtöbb konfliktusa Bagley-vel, aki elemében van ebben a kutya-világban.
De közben mégis ott vannak a háborítatlan hegyek és erdőségek, a természet által lassan visszahódított nagyvárosok és a mindenfelé honoló csend. A szinte ijesztő, mégis megnyugtató mozdulatlanság, amelyet ha megzavar valami, az csak rosszat jelent. Vagyis valahol ez lehetett a szándék, de Ridley Scott poszt-apokalipszise inkább melankolikus és unalmas, a szó legkevésbé csábító értelmében. A cselekmény hiába diktálja, hogy itt nincs nyugta az embernek, sem ennek a reménytelensége, sem a kétségbeesés nem jön át. Mindenki rezignáltan veszi tudomásul a civilzáltabb időkben hágai bíróság elé kívánkozó atrocitásokat, hiszen ez a világ rendje. Csak kár, hogy cserébe ennek a cinikus western-hangulatnak sem látjuk nyomát.
Paradox módon a Kutya csillagkép egyszerre túl lassú és túl gyors. Túl komótosan csordogál ahhoz, hogy tényleg az emberiség legmélyét lássuk, akik lényegében csak a túlélésükért küzdenek. Sehol nincs az a fejvesztettség, amely a műfaj legnagyobbjait jellemzi a kritikus pillanatokban. Még a fanatikus bandák is jól kiegyensúlyozott beállítások közepette pusztítanak. De közben mindez túl gyors egy egisztenciális válsághoz. A kietlen szépség bemutatásához. A fojtogató csend feszültségéhez, amely például Leone munkáit jellemzi. Kapunk helyette egy rakás motázs-szerű jelenetet, amely lusta kényelmességgel úszik tova a vásznon.
Az érvek meg a rutin
Pedig a lehetőség még meg is lenne legalább a rideg esztétikára. Erik Messerschmidt keze alatt fantasztikus képekkel ajándékoz meg minket a kamera. Remek kompozíciók, játék a bevilágítással, és egy-egy részlet amely érdekessé teszi a snitteket. Csak mintha a vágószobában mindenkinek remegett volna a keze, ha egy beállítást két másodpercnél tovább kellett kitartani. Így bár szerencsére messze vagyunk a Tiktok-pozitív figyelemzavaros váltásoktól is, menetrendszerűen azelőtt jön a vágás, hogy a helyszínben igazán elmerülhetnénk. Így pedig nem alakul ki a kellő feszültség, ami azt eredményezi, hogy a tempósabb vágások ellenére érződik unalmasabbnak az egész.
De maga a cselekmény sem igazán kényeztet el minket érdekfeszítő jelenetekkel. Maguk a harcok mondjuk többnyire gyorsak és kegyetlenek, amikor meg mégse, akkor viszont át tudnak csapni nagyon hollywoodiba. Nincs ilyenskor sem főbenjáró hiba bennük, csak kissé elbagatellizálják a világ könyörtelenségét. Két összecsapás között viszont annyi múltba révedő álmodozás és álmos természeti kép fogad, hogy leginkább csak sodródunk az árral. Mert azért a Kutya csillagkép cselekménye három mondatban összefoglalható, és a nagy fordulata is jó előre megsejthető. Minden más csak töltelék, amely nem igazán vezet sehova.
És emiatt a különös, álmatag tempó miatt inkább csak értjük, de nem érezzük át, mi játszódik le a főszereplőkben. Látjuk, hogy Hig gyászolja a feleségét, vagy hogy bizonyos helyzetekben vívódik, de az érzelmi töltet elakad út közben. Ez lehet Elordi visszafogott alakítása miatt is, de a karaktere sem lett igazán mélynek megírva. A két apafigurát játszó Brolin és Pearce viszont kifejezetten elemében van, és szerethetővé is teszik egyébként paprívékony, mogorva karaktereiket. Hasonlóan szinte a semmiből teszi befogadhatóvá a karakterét Allison Janney is, aki rövid idő alatt is maradandót alakít.
Titkos üzenet, szembeszélben
A legnagyobb kihívás talán azt megmondani, hogy mit akar nekünk mondani a Kutya csillagkép. Messze nem elég kilátástalan egy pesszimista üzenethez, nem próbál sokkolni és lelombozni sem. De hiányzik belőle az az áttörő remény is, amely például a Mad Max: Fury Road-ban, a gát megnyitásánál a vízzel együtt kiömlött. A nagy problémák nem oldódnak meg, a világot már nem lehet megmenteni. Ez rendben is van így, hiszen sejthetően egy ennél sokkal személyesebb filmről van szó. De a karakter-fókuszú tanulságok sem annyira ülnek. Mindenki úgy beszél a veszteségeiről és a traumáiról, mintha egy átlagos kedd estéről számolna be. Ez persze lehetne egy szándékos indikátora az elérzéketlenedésnek, de ha így is lenne, ennek a tragédiáját sem tolmácsolták felénk.
Ha mégis választani kellene egy üzenetet, az talán a múlt hátrahagyása lenne. Hogy nem érdemes örökké fájdalomban élni, mert az élet megy tovább. És nem érdemes sem begubózni, mint ahogy Bangley teszi, sem csak elérhetetlen álmok szirénéneke felé vágyódni. Légy hálás azért, amid van és élj közösségben. És tudjátok mit, talán tényleg így lehet túlélni az apokalipsztist. Csak kár, hogy mindezt a film sem a saját ívével, sem pedig a tényszerű helyzettel nem támasztja alá. Az idilli záró képsorok mintha szöges ellentétben állnának azzal, hogy milyen állapotban van a világ, és hogy min mentek át a főszereplőink. Sőt, Scott mintha rá is játszana arra, hogy főszereplőnk tetteit képtelenség megfejteni.
Verdikt
Mi marad végül? Rengeteg jól elkapott, de gyorsan lekevert snitt, pár hangulatos pillanat, néhány szerethető momentum a szereplőgárda nagy öregjeitől. Egy egészséges életigenlés minden alátámasztás nélkül, pár tisztességes akciójelenet. És mellé egy raklapnyi céltalan melankólia, egy kevés ív nélküli tengődés és pár gyenge lábakon álló fordulat. Talán azért vagyok a leghálásabb, hogy a rendezőlegenda nem tartotta fontosnak, hogy ez a filmje is két és fél órás legyen. A Kutya csillagkép így is hosszabbnak érződik, mint amilyen. Nem azért, mert bármennyire is rossz lenne. Egyszerűen csak annyira átlagos és semmilyen, hogy fárasztó nézni. És bármennyire is kívánom Ridley Scottnak, hogy a csúcson hagyja abba, egyre kevésbé látom benne, hogy meg tudna újulni. Nem mintha ez hatalmas meglepetés lenne egy 88 éves rendezőtől.