Eredetileg még az óévben szerettem volna megírni ezt a kritikát. Így nem cipeltem volna semmi negatív érzést az új esztendőbe, minden salakanyagot hátrahagyva. Ez végül nem jött össze, így meg kell elégedjek azzal, hogy mélyről kezdem az évet, és innen már csak feljebb van. Ugyanis nem akarom titkolni, hogy a Legénybúcsú egy borzasztó film lett. Szakmailag, morálisan és humorban egyaránt. Még csak nem is abból a fajtából, amit utána érdemes katasztrófa-turistáskodva újranézni. Ez ugyanis nem egy szerethető amatőrködés vagy egy érdekes melléfogás, ez egy lelketlen fércmunka.
Pedig Szente Vajk munkásságáról eddig nem volt kifejezetten lesújtó a véleményem. Televíziós műsorvezetőként szórakoztatónak találtam, zenés színházi rendezőként pedig bár nem ismerem behatóan, de úgy tűnt, ott is korrekt munkát végez. Persze a Most vagy soha! producereként nem kúszott feljebb az ázsiója, most pedig kiderült, hogy a filmek világa talán egyáltalán nem az ő asztala. A Legénybúcsú ugyanis sokszor egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy film, és pláne nem úgy, mint egy művészeti alkotás. És az egy dolog, hogy a szórakoztatás legalacsonyabb formáját képviseli, de azt is hitványul teszi.
A nap, amit mindenképp felejtsünk el
Alex (ember Márk) és Simon (Fehér Tibor) két háziorvos, akik gyerekkoruk óta barátok. Simon hamarosan elveszi feleségül a menyasszonyát, Monát (Törőcsik Franciska), de előtte még egy emlékezetes legénybúcsút tervez Alexszel. Ehhez masszívan fel is készül, kiveszi egy hotel elnöki lakosztályát, szerez egy rakás drogot, rendel prostikat, és úgy dönt, beszáll a szállodában rendezett pórkerpartikba. El is veszti az összes esküvőre félretett pénzét, majd eljátssza a két barát közös rendelőjének tartalékát is. Eközben Alex a hotelben megszálló színésznő, Candy Curtiz (Kárpáti Rebeka) kegyeire hajt, őt viszont sikerül ájulásig drogozni. Hogy kilábaljanak a slamasztikából, egy kétségbeesett tervre van szükség, mint például a hotel széfjének kirablása. Előtte azonban számtalan zavaró tényező is felbukkan, nyomozók, elkeseredett szeretők és Mona személyében.
Ha sok kérdés merül fel a fenti bekezdést olvasva, az nem véletlen. Azért megpróbálok mindenen módszeresen végighaladni, hogy kibontsam azt a szégyentelen suttyóságot, ami a Legénybúcsú története. Tehát adott két barát, akik között egyébként meglepően kevés a kémia, és egy percig sem tűnnek háziorvosnak. A vőlegény szervez magának egy legénybúcsút, ahova csak az egy barátját hívja, és minderről hazudik a menyasszonyának, aki úgy tudja, biciklitúrán és hegyet mászni vannak. Rendkívül szimpatikus. Külön tetszett, hogy Mona leginkább zavaró tényezőként jelenik meg, akit folyton el kell hajtani, meg hazudni neki, csak hogy hagyja hőseinket eldrogozni, elkurvázni és elkártyázni a jövőjüket megalapozó vagyont.
Aztán ott vannak a különböző színű drazsék, amelyekből az egyiktől nevetős hangulatba kerül az ember, egy másiktól bealszik, a harmadiktól pedig kanos lesz. Nem viccelek, a film végig annak a krónikája, hogy kit és milyen helyzetben drogoznak be. De leginkább mindenkit, és a delikvensek tudta nélkül. Sokat kérdez (megjegyzem, jogosan) a menyasszonyod? Csak kap egy kék csokit. A szobádban beszélgetsz egy színésznővel, és belevett a kék drazsékba? Kínáld meg egy kis pirossal is, hátha lefekszik veled. Remélem nem kell kifejtsem, hogy mennyire gyomorforgató az egész. Az, hogy Alex jóformán megerőszakolná Candy Curtizt, vagy az, hogy a film végén egy tizenkét éves gyereket is kiütnek a csokikkal, és mindezzel senkinek nincs semmi baja, teljesen elfogadhatatlan.
Morális morajlások
A Legénybúcsú egy morálisan végletekig romlott film. A két balfácán vagy húsz percig pakolássza jobbra-balra a leszedált, fehérneműre vetkőztetett színésznőt. És a film valamiért rendklívül szórakoztatónak találja, hogy közben mindenféle megkérdőjelezhető pozícióba kerülnek vele. Egy ponton az erkélyen kapaszkodva lógnak, emberünk feje a lány lábai között van, és telefonba csak annyit mond a menyasszonyának, hogy „igen, jó a kilátás”. Hogy fordulhatott elő, hogy ez az egész végtelenül kényelmetlen jelentsor csak egy laza poénforrásként van beállítva? Vagy az hogy lehet, hogy Alex, aki mielőtt bedrogozza Candyt, éppen a színésznő tévében megjelenő képét smárolná le, meg egyébként büszke rá, hogy napi szinten ráránt, úgy van beállítva, mint valami hősszerelmes?
Vagy ott van a mindent eljátszó Simon, akinek valamiért mind a film, mind a többi karakter lazán megbocsát. Az üzenet sem az, hogy a szerencsejáték veszélyes, vagy hogy a póker okkal egy profi sport, mert a végén egy totál kezdőnek lesz nagy szerencséje, csakhogy el ne menjen a nézők kedve a szponzor-hotel kártyabarlangjától. És akkor még nem volt szó a buzizós, kövér nőzős, nőket tárgyiasító és megalázó viccekről sem. Ne értsetek félre, nem az a fontos, hogy a viccek píszík legyenek. De ha a poénok kifejezetten rosszmájúak és cserébe még agresszívan humortalanok is, akkor azért nehéz széles mosollyal végigülni az egészet.
A Legénybúcsú tehát egészen káros üzenettel rendelkezik, de a történet más aspektusai sem dicséretesebbek. A cselekmény egyszerűen ostoba, ahogyan majdnem véletlenszerű, indokolatlan jeleneken szenvedjük át magunkat. Ugyanabban az egy hotelban mászkálnak fel és alá, és mindig kényelmesen úgy alakulnak a dolgok, hogy visszamászhassanak ugyanabba a három helyiségbe. A nagy fordulatok csak azért lehetnek meglepőek, mert semmi előkészítésük nincs. Amint elcsepegtetnek némi információt, már egyértelmű, hogy mi várható. Mindazonáltal az elejétől a végéig minden második jelenet indokolatlannak tűnik, és természetesen íve sincs az eseményeknek.
Nem mozognak a rekeszizmok
Persze a lényeg úgyis az lesz, hogy elsüthessenek több száz viccet. Aminek nagyjából az egy százaléka értékelhető. Nem túlzok, öt alkalmat számoltam, amikor legalább elmosolyodtam, és ötszáz vicc simán elhangzik, amennyi pocsék, kukatúró szóviccet durrogtatnak minden párbeszédben. Pedig ha valaki, akkor én toleráns vagyok az ilyesmivel, és én is követtem már el hágai bíróságra érdemes szójátékokat. De hogy itt minden harmadik szó valami szellemesnek szánt, de sem kontextusban nem passzoló, sem kreatívnak nem mondható szóvicc, az elviselhetetlen.
Aztán az is (negatív) példaértékű, hogy a forgatókönyvírói tisztet is betöltő Szente Vajk mennyire nem érezte, meddig egészséges húzni egy poént. Mindent nagyjából háromszor tovább nyújtanak, mint szabadna, és attól, hogy még három „elmés” variációt hallunk egy alsó polcos homorbombára, attól nem lesz viccesebb, csak kínosabb. De ott vannak a visszatérő poénok is, amelyeken valamiért nincsenek csavarok vagy variációk, csak meghallgathatjuk ugyanazt a pusztítást még egyszer.
De van, hogy ripacskodásra építik fel a poént, vagy arra, hogy egy karakter csak simán buta, és ez valamiért hihetetlenül szórakoztató. És itt megint nem kisujjeltartós szeretnék lenni, igenis van helye a harsány, kevésbé kifinomult humornak is, ha autentikus, dinamikus és hiteles. Az Anora ezért tetszett annyira, mert lehetett kapcsolódni a karakterekhez, és ezért minden káosz közepette átsejlett a bitang erős jellemkomikum. Itt helyette művi, mesterkélt, túljátszott figurák, erőltetett utalások és ipari mennyiségű szerencsétlenkedés marad. De érdekes módon az a két epizódszereplő szállítja a kevés működőképes poánt, akik mégis eredetinek tűnnek.
YouTube-on is ciki lenne
Általában nem viszem túlzásba a szakmázást a kritikáimban, de itt muszáj néhány szót szentelni annak, hogy mennyire ocsmányul fest a Legénybúcsú. A helyszín kopár színpalettáját és a hotelben uralkodó kriminális fényviszonyokat még meg lehet szokni, de a vágás az olyan förtelmes, hogy tönkrevágná az élményt, ha még lenne mit. Tele van fura szemszögváltásokkal, indokolatlan mennyiségű zoommal és jump cuttal. Utóbbiak nemcsak túl vannak használva, de teljesen feleslegesek is, és csak simán rosszul néznek ki. De említhetném azt is, hogy két helyen is bevágták a közismert stock-tücsökciripelést a filmbe. A Legénybúcsú vágása egy 2015-ös Jake Paul napi vlog szintjén van, és ez minden, csak nem dicséret.
A színészek sem igazán tesznek ki magukért. Fehér Tibor iszonyatosan túlripacskodja amúgy is antipatikus karakterét, és így egészen kellemetlen őt a vásznon látni. Ember Márk is többet nyom a latba mint potenciális nézőcsalogató kirakatfiú (a második snittben már kapunk egy ízléses közelit a fenekéről), mert ő is rendszeresen túljátssza a karakterét. Kárpáti Rebekát is erősen tárgyiasítják, bár neki vannak pillanatai, ahogyan az eszkortot játszó Kovács Gyopárnak is. Töröcsik Franciska cserébe úgy tűnik, mintha nagyon nem élvezné a díszletben töltött időt, és ezért nem tudom hibáztatni. Az egyébként jobb sorsra érdemes főbb szereplőkön túl kameókat is kapunk szép számmal, még Korda György és Csuja Imre is felbukkan. Utóbbi legalább tényleg elviselhetővé teszi azt a három percet, amiben szerepel.
Verdikt
Még hosszan sorolhatnék bosszantó hibákat, kellemetlen jeleneteket. Vagy hosszabban is fejtegethetném, mennyire nem tartom ízlésesnek a szponzorok ilyen mértékű előtérbe tolását. Esetleg azt, hogy mennyire kínos volt a stáblista alatti bakiparádé. De maradjunk annyiban, hogy a Legénybúcsú egy humortalan, alpári, botrányosan összerakott és elripacskodott, kritikán aluli film. Gondolkoztam rajta, hogy az erkölcsi kútmérgezését egy ponttal honorálom, de néhány kevésbé elpuskázott jelenete és figurája miatt megérdemelné a két pontot.
Ugyanakkor nincs értelme eltiltani senkit sem tőle, hiszen saját bőrömön tapasztaltam, hogy a filmnek megvan a maga célközönsége. El tudom képzelni, hogy akinek csak arra van szüksége, hogy bő másfél órára ne legyen összezárva a gondolataival, és a filmekre még véletlenül sem tekint (akár szórakoztató) művészetként, az végig tudja nézni. Aki rajong a sutyerák humorért, Ember Márk fenekéért, és fontosabbak a csöcsök, mint holmi fenntartások egy eszméletlen nő fel-alá hurcibálása láttán, még jól is szórakozik. De nekem mégis az a feladatom, hogy egy filmet akként értékeljek, ami, és így nézve a Legénybúcsú több mint hitvány.