A Hellblade: Senua’s Sacrifice bejelentésekor az első képkockákat látva már lehetett sejteni, hogy egyedi darabról lesz szó. Ugyan vajmi keveset lehetett tudni magáról a játékról, de a magával ragadó atmoszféra miatt már akkor tudtam: ezt muszáj lesz kipróbálni.
Első körben szeretném leszögezni, hogy a Hellblade nem AAA-cím, bár ezt leginkább az ára mutatja. Azonban számos tekintetben simán felveheti a küzdelmet a legnagyobb címekkel is. De ugyanezen ok miatt nem feltétlenül érdemes hasonlítgatni a “nagyokhoz”.
A Hellblade egy borzasztóan mély spirituális utazásra invitálja a kíváncsi játékosokat. Stílusát tekintve legközelebb a “séta-szimulátorhoz” áll, amit megtűzdeltek némi feladvánnyal, harccal és gyűjthető audiologgal a viking kultúráról. A játék főszereplője, Senua kíméletlen pszichózisban szenved, amely az elme és a lélek betegsége; illúziók, tévképzetek és egyéb neurotikus problémák melegágya. Lényegében az egész kaland a megtört elmében, – amit a Hellblade képvisel -, egy gigászi metafora. Az első pillanattól kezdve egészen az utolsóig.
A játék minden mozzanata gondosan megmunkált kreatív munkáról ad tanúbizonyságot. A történet mindehhez remek keretként funkcionál. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy úgyis csak a pszichózis lépcsőit mutatja be a Hellblade, a sztori ehhez nem fog érdemben hozzáadni. Ez azonban téves felvetés. A sztori idővel kibontakozik, és tudni fogjuk, hogy a veszteségek, amiket Senua átélt, csak hozzásegítették az amúgy is labilis elmeállapotának romlásához.
[h]Úton a pokol felé[/h]
Bármennyire is a legfájdalmasabb dolog, mégis földi életünk szerves részét képezi a veszteség. Szeretteink, barátaink, vagy akár általunk nagy becsben tartott értékek elvesztését minden ember máshogyan éli meg. A gyász mindenkit másképpen visel meg, legyen szó bármilyen veszteségről. Van aki hamar túlteszi magát rajtuk, vagy csak látszólag tűnik úgy. És van, aki élete során cipeli magával a terhet, akinek hátralévő napjait megbélyegzi a gyász, és képtelen elfogadni azt. Senua az utóbbi csoportba tartozik. Születésétől kezdve úgy tartották, hogy a sötétség, ami benne rejtőzik, megfertőzhet másokat is, így nem igazán engedték emberek közé.
Azonban az ember alapvetően társas lény, így elkerülhetetlen volt, hogy az ifjú lány beleszeressen egy fiúba, aki nem a “beteget” látja, hanem észreveszi a benne rejlő jóságot, ártatlanságot. Senua pszichózisa születésétől kezdve jelen volt, azonban szerelme, Dillion elvesztése csupán olaj volt a tűzre. A szigetet, melyen Senua és klánja lakott, viking horda pusztítása sújtotta, Dilliont pedig feláldozták, és elvégezték rajta a vérsas rituálét. A Valhalla helyett a skandináv mitológia poklába, a Helheimba került lelke. Így Senua elhatározza, hogy megmenti kedvese lelkét a pokol mélységéből a feloldozás reményében.
[h]Az elme poklában[/h]
Senua utazása több, mint egy skandináv és kelta mitológiába öltöztetett séta-szimulátor. Minden főbb fejezet az elmében lejátszódó keserves kínokat, delúziókat és illúziókat mutatja be. Minden pillanat egy-egy metafora, így első végigjátszásra biztosan nem fogjuk teljes mértékben megérteni az összes felvetett kérdést. Az emberi elme amennyire csodálatos, annyira végzetes is lehet, ezt pedig a Hellblade tökéletesen ábrázolja.
Saját agyunk börtönében élni egészen biztosan felemésztene minden gondolkodó lényt. Hiszen nem tudnánk eldönteni mi a valóság, és mi tévképzet. Senuát folyamatosan saját gondolatai gyötrik (a készítők jó minőségű fejhallgatóval ajánlják a végigjátszást – bámulatosan hátborzongató így az élmény). Mármint szó szerint hallhatjuk a lány benső hangjait, amik hol halkabban, hol hangosabban próbálnak szóhoz jutni. A folyamatos önmarcangolás, saját magának megkérdőjelezése az egészséges gondolatok útjába áll, ettől csak erősödnek benne a kételyek saját elmeállapotát illetően. Ez öngerjesztő folyamat, hiszen minél demotiváltabbak vagyunk, annál inkább lebeszéljük magunkat mindenről, és pillanatok alatt elhitetjük magunkkal, hogy semmivel sem vagyunk jobbak a kidobott szemétnél.
Az ember képtelen úgy továbbhaladni és sikeresen venni az elé táruló akadályokat, ha saját elméje a visszatartó erő. Játékbeli előrehaladásunkat mindig kommentálják a hangok, és mindig megosztóan viselkednek. Ahogy egyre mélyebbre szállunk Helheim felé, úgy erősödnek Senua bensőjében a kételyek is.
[h]Több ilyen címre lenne szükségünk[/h]
A Hellblade egy igazi AAA-köntösbe bújtatott indie cím. Mert bátor lenni, mert olyan társadalmi kérdéseket feszegetni, amiket a biztonsági játékra pályázó blockbusterek mellőznek. A nagyjából 6-8 órás játék keresztül vezet bennünket számtalan olyan fogalmon (gyász, veszteség, pszichózis, skizofrénia, tévképzet, depresszió, szorongás, stb), amiket véleményem szerint minden embernek ismernie kell. Nem csak ismernie, de szolidaritásból megtanulni segíteni az efféle betegségben szenvedőkön. Senuát elzárta az apja a külvilágtól, ami határozottan kerülendő “gyógymód”. Szintén nem segít, ha egy pszichózisban szenvedőnek azt mondjuk, hogy ne rinyáljon, vagy úgy is elmúlik majd. Vagy, hogy szedje össze magát.Tudni kell felismerni a problémát, hogy időben kezelhető legyen, hiszen ne a betegtől várjuk el, hogy tudja magáról, hogy tévképzetei vannak.
Összességében a Hellblade: Senua’s Sacrifice 2017 egyik legnagyobb meglepetése volt. Egyszerre gyönyörű és nyomasztó látványvilágával elkápráztatja a játékost. Mélyen elmerülhetünk érdekes és aktuális problémákban, miközben megismerkedhetünk a skandináv és kelta mitológiával. A játékmenet nem forradalmi, ahogy a pályákon található különböző feladványok sem, de szerintem ez egyáltalán nem von le az értékéből.
A kevés ellenfél típus sem igazán probléma, engem legalábbis teljesen hidegen hagytak a harcok, sőt talán kissé fölöslegesnek is éreztem.
Mégis, a történet, a narratíva, és önmagában a Hellblade, mint kerek egész, igazi mestermű lett, amit minden videojáték-kedvelőnek muszáj kipróbálnia. És talán azoknak is, akik kíváncsiak egy masszív sztorira, és tudják értékelni az efféle interaktív séta-szimulátor által nyújtott élményt.