Nem tudom, volt-e már veletek olyan, hogy tudatosan, mélyen elnyomtatok magatokban valamit, de ennek ellenére sem tudtatok szabadulni az adott dologtól; legyen szó filmről, játékról, könyvről, vagy csak egy érzésről.
Az a helyzet, hogy a Varázslók abszolút nem tetszett, mikor nekifogtam. Hiába próbáltam a Harry Potter világától elvonatkoztatni, azt beláthatjuk, hogy egy hasonló környezetben játszódó trilógia nyitókötete akaratlanul is megelőlegezi a “koppintás” előjelet. Ahogy haladtam előre a történetben, még mindig nem állt össze, hogy mi is akar lenni. Nehezen verekedtem át magamat az oldalakon, néha tetszett, néha pedig arra sem tudtam rávenni magamat, hogy kinyissam a könyvet. De az agyam hátsó részében még akkor is ott motoszkált, hogy “de vajon mi fog történni a szereplőkkel?“.
Amikor pedig a Varázslók végére értem, ismét nem tudtam, mit érezzek. Elkönyveltem, hogy nem fogok foglalkozni vele, majd egyszer talán elolvasom a másik két részt, vagy megnézem a trilógiából készült sorozatot. De napokig kísértett mind a történet, mind a szereplők döntései, mind pedig a varázslatos környezet. Végül becsípődött valami, és rájöttem, hogy az utóbbi idők egyik legzseniálisabb fantasyját olvastam el.
[h]Harry Potter felnőtteknek[/h]
Ígérem, nem fogok egynél több párhuzamot vonni J.K Rowling nagysikerű könyvsorozatával, de valahol mégis meg kell említenem. A Varázslók kezdetben tényleg kicsit olyan, mintha a Harry Potter felnőtteknek (inkább fiatal felnőtteknek) szóló variációja lenne. A regény főszereplője Quentin valahogy sosem találja a helyét a világban. Mindent megszokásból, elvárásból tesz, iskolába jár, barátkozik, de minden borzasztóan üres. Kis korától fogva egy valami iránt táplál mélyebb kötődést, az pedig egy fiktív író tollából származó regényfolyam, ami szintén reflektál a Harry Potter-sorozatra.
Grossman több helyen él öniróniával, maga is tudja, hogy néhány helyen képtelenség elvonatkoztatni, de ilyenkor zseniálisan elébe megy a “vádaknak” és viccet csinál a saját maga által kreált helyzetből.
Quentin élete egy napon gyökeresen megváltozik, hiszen meghívást kap egy varázsiskolába, aminek létezését első körben fel sem fogja. Ahogy telnek a napok, hetek és hónapok, úgy válik egyre valóságosabbá: varázsló lesz belőle. Új barátokra tesz szert, szerelmes lesz, és éli “hétköznapi” életét a Roxfortban Varázskapuban. De hiába a varázsközösség, még itt sem érződik, hogy teljes ember lenne. Az író nagyon szemléletesen ábrázolja, hogy Quentin mellett elrohan az idő, és igazából semmi sem elég lényeges, amíg magunkkal nem jutunk dűlőre. Még a legfontosabb dolgokhoz sem tudunk megfelelően hozzáállni. Ez a helyzet főszereplőnkkel is, aki becsülettel megtesz mindent, amit elvárnak tőle, de valahogy nem érzi, hogy bármi is fontos lenne.
Ezen a ponton a könyv nagyjából felénél tartunk, ameddig eljutni számomra igazi kihívás volt. Érezhető volt a karakterfejlődés, és indokolt is volt minden bekezdés, ami Quentin személyiségét és társaival való kapcsolatát feszegette. Csupán mindez jóval később nyert bővebb értelmet, amikor viszont összeállt a kép, a regény fogvatartott egészen az utolsó oldalig.
Ahogy oldalról oldalra értelmet nyer Quentin személyisége, a történet is kibontakozik, megszűnik Harry Potternek lenni. És ezen a ponton már szégyelltem is magamat, hogy ahhoz hasonlítottam. Mert itt másról van szó, más problémák jelennek meg, és hiába a HP kortalan célközönsége, a Varázslók abszolút a fiatal felnőttekből vált felnőtteket célozza meg.
Összességében tehát a Varázslók egy nagyszerű nyitókötete egy ígéretes trilógiának, amit egészen biztosan végig fogok olvasni. Ugyan a kötet első fele keresi az utat az olvasó szívéhez és lelkéhez, amit a kevésbé kitartóak nem biztos, hogy tolerálnak. Ha viszont megtiszteljük a Varázslók című regényt azzal, hogy túljutunk a felütésen és nagyjából a felén, kamatostul visszakapjuk a jól megérdemelt, nagybetűs élményt. Kár, hogy sokat kell várni addig, amíg összeérnek a szálak, de mindenképpen kárpótol a végére.