Pár évvel ezelőtt még nagy divat volt epizódokra szedni a történetalapú kalandjátékokat, de mostanra ez a szokás többnyire kikopott az iparból. Ez utóbbit egyáltalán nem bánom, mert a sokszor több hónapos különbséggel megjelenő szeleteknek újra és újra meg kellett teremtenie a maguk varázsát, amely a hosszú várakozás alatt elillant, és ez nem minden esetben sikerült. Az egyes epizódok ráadásul nem csak a feszültség fenntartása miatt álltak ritkásan a naptárban, de azért is, mert út közben fejlesztették őket. Egy esetleges csúszás így még fájdalmasabb volt, mint egy teljes játék esetén, és sokszor az is előfordult, hogy az első epizód minőségének reprodukálásához vagy idő, vagy energia nem maradt.
Ugyanakkor voltak jótékony hatásai is ennek a jelenségnek. Egy egészséges várakozás sosem tesz rosszat az alkotásnak, és az időbeli távolság is ápol s eltakar. Ha egyszerre mindig csak egy szelettel szembesülünk, sokkal kevésbé látszódnak a komplexebb problémák, és egy-egy szórakoztató epizód után kevésbé tűnik fel, ha az egészét tekintve még nem sok minden történt. Éppen ezért a Life is Strange: True Colors számára sem csak áldás, de átok is, hogy elődjeihez képest üzleti modellt váltott: hiába nem rossz, egyben áttekintve kérdéses, megéri-e a teljes árat.
[h]Kisváros, nagy hangulat [/h]
Ahogy a többi Life is Strange-karakter, Alex Chang is rendelkezik természetfeletti képességekkel. Érzékeli mások érzelmeit, sőt, egy időre az ő szemükkel tudja látni a világot, így senkinek nem lehetnek titkai előtte. Azonban sokáig nem tudta kezelni képességét, és túl erős érzelmi behatásokra heves dührohamokkal reagált. Ez megnehezítette amúgy is sanyarú gyerekkorát az árvaházban, ahol felnőtt: számos kezelésen esett át és emberi kapcsolatai is rendre tönkrementek. Fiatal felnőttként újra felveszi a kapcsolatot rég nem látott bátyjával, akinek hívására a mesés Haven Springs nevű bányászvároskába költözik. Itt úgy tűnik, tiszta lappal kezdhet, és helyre rázhatja életét, a sors azonban ismét közbeszól: testvére meghal egy állítólagos balesetben. Alex sejti, hogy nem egy szerencsétlen véletlen áll a háttérben, és nyomozásba kezd, de közben olyan titkokat is megbolygat, amelyek az egész város életét felforgatják.
A True Colors annyit biztosan megőrzött az epizodikus múltból, hogy az első fejezete határozottan meggyőzőre sikerült. Haven Springs egy varázslatos helyszín, amelyben úgy összpontosul a kisvárosi idill minden bája, hogy közben egy pillanatra sem érződik giccsesnek. A szellős, de sosem kihalt utcákból árad egy kellemes otthonosság, egy kis adag melankóliával keverve. Járjunk az árnyas parkban, vagy a főutcán az őszi fuvallatban lengedező tibeti zászló mellett (ezzel jelentősen csökkentve társadalmi kreditjeink számát), egy titokzatos, de hívogató hangulattal szembesülünk. Nyoma sincs sterilségnek vagy mesterkéltségnek, minden emberi és hihető, de mégis rabul ejt.
És ehhez nem kellett őrült művészi dizájn vagy lenyűgöző építészet, csak igényesség, és aprólékos tervezés. A mindenfelé látható plakátok, poszterek, graffitik nélkül fele ennyire sem lehetne autentikus a város, ahogy az is segített, hogy a technikailag is fejlődő grafika ügyesen egyensúlyozott a realisztikusabb megjelenés és az egyéni vonások megtartása között. A végeredmény felismerhetően Life is Strange, csak objektívan mutatósabb, nem is beszélve a teremtett atmoszféráról, ennél többet pedig aligha várhatunk – még akkor is, ha nem minden animáció és effekt lett tökéletes.
[h] Korai tetőzés [/h]
A helyszíni szemle közben a karakterek is felvonulnak, és itt újabb pozitív meglepetés ért. Bevett szokás, hogy a hasonló játékok szereplőit addig mutatják a képernyőn, amíg megszokjuk, vagy megszeretjük őket, de itt a társaság nagy része kapásból szimpatikus, vagy elegendően komplexnek tűnik, hogy valóban érdeklődjünk irántuk. Ez pedig azt eredményezi, hogy már kezdettől szívesen töltöttem el időt más karakterekkel, ami ebben a műfajban annyira nem gyakori. Itt nem próbálják a szociális szorongás örvényébe fullasztani a játékost, és lám, a recept így is működik, sőt, közben még elvétve jól is érezheti magát az ember.
Aggodalomra semmi ok, nem kell sokáig tériszonytól szenvednünk, mert a játékmenet gyorsan visszaránt a földre. A hasonló kalandjátékoknál nem meglepő, hogy két párbeszéd között egy behatárolt, és esetenként szűkös területen vizsgálhatunk meg tárgyakat, nyomozhatunk, vagy végezhetünk kevésbé inspiráló egy gombos interakciókat. A True Colors többnyire hűségesen követi a konvenciókat, igaz, ritkán kicsit tágasabb mozgásteret is ad – csak hogy láthatatlan falakkal újra és újra emlékeztessen minket a rideg valóra. Persze a helyzet nem súlyos – elég csak összehasonlítani a megboldogult Telltale néhány gyengébb alkotásával, és máris kevesebb kedvem van jóízűt hörpinteni a Gangesz vizéből.
A korábban már említett aprólékosság és odafigyelés itt is megmutatkozik, rengeteg részletről hallhatunk belső monológokat, sőt, sok tárgyhoz kapunk később új mondatokat, hogy a környezetünk sose legyen statikus. Jó volt látni, hogy körülöttünk számtalan dolog reflektál a játék folyamataira, cselekményére. A keresgélés eleinte elég egyszerű, de az első epizód végén képes szintet lépni, és a történettel fúzióban egy dinamikusabbnak és izgalmasabbnak ható jelenetsorral vett le a lábamról a True Colors. A fejezet fináléjára felpörgő sztori pedig zárásnak is erős nyomot hagy – milyen kár, hogy a hegy csúcsáról már csak lefelé vezet az út.
[h] Érzelmi intelligencia [/h]
A következő epizódokban a hangsúly az érzelmek megélésén lesz, és ezzel alapból nincs is semmi probléma. Egy játékban, ahol a karakterek interakciói sokkal fontosabbak, mint a kalandjátékos elemek, teljesen természetes, ha több időt szánnak a csendesebb, kevésbé mozgalmas jeleneteknek, és mindenkinek van tere feldolgozni az eseményeket. És ez az az aspektus, amelyikbe nem nagyon lehet belekötni a True Colors-ban. Erőlködés nélkül képes egy széles érzelmi skálát bejáratni a játékosával, ha kell, feszült pillanatokat generál, ha kell, meghat. Mindezt úgy, hogy pár kivételtől eltekintve nem is manipulatív, ritkán éreztem úgy, hogy „ez a jelenet is csak azért van itt, hogy kötelezően mindenkit megríkasson”.
A probléma inkább azzal van, hogy amíg kolosszális mértékkel adjuk át magunkat az érzéseknek és a hangulatoknak, jóformán semmi sem történik. A True Colors érdemi cselekménye három mondatban összefoglalható, és ebből nagyjából egy esik az első és kettő az utolsó fejezetre. A közbülső három felvonás ugyan tartalmaz némi emlékeztetőt, hogy miért is vagyunk még a városban, de egy idő után csak sodródunk az árral, és hétköznapi apróságok kerülnek fókuszba. Nem azzal van a baj, hogy adnak teret a jóleső semmittevésnek, mert mint mondtam, nem ördögtől való dolog, hogy az ember jól érezze magát ebben a közegben, hanem azzal, hogy az itt látottaknál még a Szomszédok is jóval mozgalmasabbnak tűnik. Ezért nem tudom annyira értékelni a slice of life-animéket sem, mert túl hamar sekélyessé válnak, és a pillanatok megélésébe is bele lehet fásulni hosszú távon.
[h] Rövidtávú megoldás [/h]
Itt ez utóbbi nem teljesen történik meg, már csak a játékidő miatt sem, de a True Colors határozottan veszít a súlyából. Az utolsó epizódra pedig hiába tér vissza a történet, hiába kapunk egy erős csavart és egy megviselő bepillantást Alex múltjába, a narratíva mintha teljesen szétcsúszna eddigre, indokolatlan és nehezen hihető momentumokkal. Itt már sehol sincs az első fejezet végének feszült tempója, a lendületesség, a misztikum, a történet és játékmenet ötvözése, csupán egy checklist marad, amely alapján eldől, hogyan ér véget a történetünk. Kár, mert ebben a sztoriban ennél jóval több volt.
Arról persze szó sincs, hogy a remek karakterek és a köztük zajló korrekt párbeszédek ne vinnék el a hátukon a játékot, csak a végeredmény tükrében pazarlónak és lassúnak hat a True Colors majd’ kétharmada. Különösen, hogy az egész meglehetősen rövid – egy jó hat óra alatt teljesíthető. Félreértés ne essék, én örülök, hogy nem nyújtották, mint a rétestésztát felesleges jelenetekkel (itt legalább amit kapunk, az hatásos), ahogy annak is, hogy a játékidő egy jelentős szelete opcionális feladatokból származik. Ezúttal kapunk annyi szabadságot, hogy néhány mellékküldetést leválasztanak a fő szálról, ezáltal mindenki annyira merül el a részletekben, amennyire szeretne.
A Life is Strange: True Colors azonban ennek ellenére is rövidnek érződik, és ennek van oka is: 10-12 óra alatt úgy is végezni lehet vele, hogy majdnem minden aktivitásban részt vettünk. Ez 60 euróért nem kifejezetten sok, és akkor még finoman fogalmaztam.
[h] Szerep/játék [/h]
Azért vannak stabil tartópillérjei a játéknak a későbbiekben is, közülük a legfontosabb pedig Alex képessége. Elsőre legalábbis nevetségesen hangozhat, hogy egy felerősített empátia szupererőnek számít, de működés közben már érthető a dolog. Alex egyrészt látja mások érzelmeit színes aurák formájában, másrészt képes egy hullámhosszra kerülni másokkal, és elmerülni a belső világukban. Ez egyrészt egy erős gondolatolvasási lehetőség, másrészt az átalakuló környezet, a benne felbukkanó emlékek és szimbolika alapján lehetőséget ad arra, hogy alapjaiban megértsük a másik személyiségét. Nem mellesleg, egyes tárgyakhoz is kapcsolódnak aurák, és ezek által az átlagosnál összetettebb és érdekesebb nyomozásokat hajthatunk létre. Mindemellett egy-egy érzelmi sík kiváló atmoszférával is rendelkezik, ahogyan az adott szereplő félelmei átszűrődnek a valóságon. Innen maradtak a leghatásosabb jelenetek, ahogyan az a központi képességnél illik is.
És nem mehetünk el szó nélkül a harmadik epizód felfrissülést okozó elő szerepjátéka mellett sem. Itt a város nagy részét játszótérnek kapjuk, és egy egyszerű, de ötletes körökre osztott harcrendszerben rúghatjuk szét az ellenfélnek öltözött polgártársak fenekét. Az egész szekcióból áradt egy üdítő, kedves kínosság, és ez a LARP egy jó ideje a legjobb „játék a játékban” élményt nyújtotta. Az egyéb minijátékok, mint a csocsó, vagy a kipróbálható árkádgépek, szintén kellemes adalékok.
[h] Jobban hangzik, mint ahogy működik [/h]
Két kulcsmozzanat maradt még, amely nélkül nincs jó Life is Strange: a hangzás (különös tekintettel a zenére) és a meghozható döntések. Előbbivel kapcsolatban remek híreim vannak. A szinkronmunka kifogástalan, különösen az Alexet alakító Erika Mori brillírozik, de egyetlen másik színészre sem lehet panasz. A True Colors-ot megtámogató dallamok pedig tökéletesen meghatározzák a játék hangulatát. Minőségi alternatív rock és indie pop számokat találunk az eredeti és a licenszelt szerzemények között is, és a játék hagyja is, hogy ezeket kiélvezzük: a kocsmai zenegép számos dallal lett felszerelve, és jó pár bakelitlemez is csak arra vár, hogy felderítsük a tartalmukat.
A fontosabb választásoknál viszont már jóval gyengébben muzsikál a True Colors. Kevés az olyan döntés, amelyik nem egyértelmű, és mellé súlya is van. Nem új keletű dolog, hogy a többféle kimenetel csupán egy illúzió a hasonló játékokban, és ez sok esetben itt is teljesül, igaz, van pár sarkalatos pont, amelyik valódi súllyal számít bele a végelszámolásba. Mégsem éreztem úgy a legtöbbször, hogy komoly dilemma előtt állnék, vagy hogy óriási következményei lennének a tetteimnek. Nem azt mondom, a szélsőséges döntéshelyzetek nem minden esetben szimpatikusak, de ezt lehetett volna árnyalni valamelyest – kár, hogy még az egyszerű párbeszédekben is csekély a válaszopciók száma.
A Life is Strange: True Colors tagadhatatlanul egy megkapó, érzelmes játék, amely műfajának a felső harmadába tartozik. Témája miatt persze sokaknak nem fog bejönni, „mer a navahóázsiai buzinő a két lábon járó hangulatgyűrű”, de ez az ő veszteségük, mert tényleg kidolgozott, többnyire szimpatikus karakterekkel tölthetjük az időnket, és jó pár felejthetetlen pillanattal is gazdagodhatunk. Ugyanakkor talán érdemes lehet várni vele még egy kicsit, mert visszafogott hossza, ellaposodó története, és a széria hagyatékaként magával cipelt korlátolt játékmenete okán nem feltétlenül éri meg a teljes árat.
Cím: Life is Strange: True Colors
Kiadó: Square Enix
Fejlesztő: Deck Nine
Megjelenés dátuma: 2021. szeptember 10.
Műfaj: kalandjáték