A hazánkban három felvonásban megjelent Locke & Key (Kulcs a zárját) záró kötete egy meghatározó képregényes korszak végére tett pontot. A 2008-tól futó sorozat 2013-ban kapta meg méltó lezárását, a magyar kiadás pedig 2018 és 2019 között jelent meg a Fumax gondozásában, úgynevezett luxuskiadások formájában. Miután a harmadik kötettel is végeztem és volt időm teljes egészében megvizsgálni a Locke & Key-t, nem túlzás azt állítanom, hogy az egyik legjobb képregényes élményem volt.
Noha az összkép fantasztikus, az utolsó kötet számomra elég lassan indult be. Egy ideig úgy gondoltam, hogy előre lefixált füzetszámmal számolt a szerzőpáros Joe Hill és Gabriel Rodríguez, és már nehezükre esett megtölteni azokat. Végül a flashbackekkel teletűzdelt oldalak értelmet nyertek a történet végére, de még így is túl sok volt a felesleges üresjárat. De ne rohanjunk ennyire előre.
[h]Minden kulcs megtalálja a zárját[/h]
A Locke & Key egy tragédiákban bővelkedő, érzelmes, izgalmas és fantasztikus kaland volt. És nem hiába aposztrofálják az egyik legjobb modern horrorképregénynek. Kevés ismert, vagy unásig ismételt sémával dolgozik, a legtöbb ponton igyekeztek valami igazán egyedit alkotni. A családi tragédiák mellett bővelkedik elég erős nyelvezetben, és ha horrorról van szó, nem sok tabut ismer. Az első két rész ismertetőjébe ezúttal nem mennék bele, már megtettük korábban egy videóban.
A hazánkban megjelent harmadik kötet a Locke & Key: Clockworks#1-6, és Locke & Key: Alpha & Omega#1-6 számokat tartalmazza. Ahogy a bevezetőben is pedzegettem, kicsit felemás szájízzel lapozgattam az első néhány issue-t. Miután a túlvilági démon, – aki megannyiszor tönkretette már a Locke-család életét – Bode testébe költözik, jó sokáig nem halad tovább a cselekmény.
Először a 18. századba látogatunk el, amikor először nyitják ki a Fekete Kaput, és amikor a Locke-éknak első ízben lesz közük a furcsa és nagy hatalmú kulcsokhoz. Utána pedig Rendell Locke fiatalkorát ismerhetjük meg, ami már jóval érdekesebb adalékkal szolgál a jelenben játszódó cselekményhez is. Végigkövethetjük Lucas Caravaggionak, vagyis Susogónak a borzasztó tragédiáját, ami aztán kihatással lesz a következő Locke-generáció életére is.
A Fekete Kapu démonja pedig egyik korban sem ismert kegyelmet és mindenkivel rendesen elbánt, aki az útjába került. Az időutazó visszatekintések után viszont rendesen összekapta magát a történet és a cselekmény is. A kötet nagyjából felétől már nincs megállás, egymás után kapjuk az érzelmi arconcsapásokat, és a horrorgyomrosokat. A Bode testében élősködő lény mindent megtesz, hogy elérje a célját, ami rengeteg áldozattal jár.
[h]Képregényes örökség[/h]
Az a helyzet, hogy ezen a ponton már nem sokat tudok hozzátenni a korábban is leírtakhoz. A Locke & Key képregényből egy igazi élménnyé avanzsált, és a végére egy kerek egészet kaptunk. Rodríguez rajzai nagyon sajátosak akár karakterekről, akár hátterekről beszélünk. Ahogy annak idején is említettem, el tudom képzelni, hogy valakinek elsőre nem fog tetszeni ez a stílus a kissé rajzfilmszerű megoldások miatt.
De a rajzoló nem akar senki torkán lenyomni művészkedő képeket; minden vonása a sztorit és a cselekményt szolgálja. Emiatt könnyen megszokható a stílusa, és idővel bennem csak egyre jobban felértékelődtek rajzai. Azonban ne menjünk el a színek mellett sem, mert Jay Fotos is remek munkát végzett. Képes volt életet lehelni a szereplőkbe és a gyönyőrű harmónia a rajzok illetve színezés között arra tudtak ösztönözni, hogy néha újra meg újra belelapozgassak az egyes kötetekbe, hogy megcsodáljam az oldalakat.
És hát Joe Hill érdemeit sem szeretném elvenni. A fejében lévő történetet szinte hibátlanul tudta elmesélni. A Locke & Keynek volt eleje, közepe és vége. A több szálon futó cselekmény rengeteg karakternek képes volt megágyazni, akikkel együtt lélegzett Lovecraft városa és az olvasó is. Hihető, szerethető, vagy épp utálható szereplők – a fantasy elemeket leszámítva – igenis emberi módon viselkedtek önmagukkal és egymással is.
Hill képes volt a gyerekkaraktereket is hihetőre kreálni. Nem direkt idegesítő, műanyag figurák olyasvalaki tollából, aki előtte legfeljebb csak képről látott fiatalt. Ráadásul ezeknek a gyerekeknek korukhoz képest sokkal hamarabb kellett felnőniük és szembenézni félelmeikkel, vagy felügyelni alkoholista anyjukat, aki férje halála után tragikusan lecsúszott a lejtőn.
[h]Alpha és Omega[/h]
Összességében tehát nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni erről a képregénysorozatról. Olvasása során gazdagabb lettem egy ütős történettel, izgalmas cselekménnyel és gyakran gyomorforgató horrorélménnyel. A Locke & Key képes volt számos érzelmet kiváltani belőlem, ami elég nagy szó, pláne ha képregényről van szó. A harmadik kötet méltó lezárással szolgált, amire még évek múltán is egészen biztosan emlékezni fogok. Minden tekintetében mestermű, amit nyugodt szívvel tudok ajánlani veterán képregényfogyasztóknak és kezdőknek egyaránt. Habár, aki most kezdi, annak elég magasra fogja állítani a mércét, szóval ennek fényében érdemes belevágni.
Ha érdekel mit gondoltunk a korábbi Locke & Key kötetekről, íme néhán link:
Locke & Key Második kötet – Videó