A Lovely Planet 2: April Skies egy meglepően szórakoztató játék folytatása. Vajon képes felérni elődjéhez kihívás és szórakoztatás tekintetében, vagy inkább jobb lett volna, ha el sem készül?
A cikk eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 júniusában.
Veletek is előfordult már, hogy arra gondoltatok, mennyire jó lenne, ha a játékok második része ugyanaz lenne, mint az első rész, csak könnyebb verzióban? Hogy szerettétek volna ugyanazokat az elemeket látni az évek múltán, minimális változtatásokkal? Hogy elmerengtetek, milyen jó lenne, ha az egész egy masszív visszafejlődésként hatna az első részhez képest? Ha ezekre a kérdésekre igennel válaszoltál, akkor a Lovely Planet 2: April Skies a te játékod. Ha azonban nem, akkor van egy rossz hírem.
Az új megjelenéseket böngészve döbbentem rá, hogy a Steam-könyvtáram bugyraiban ott porosodik a 2014-es Lovely Planet. Gondoltam, a második részre készülve kipróbálom, bár az már elsőre látszott, hogy DJ Rakottkrumpli zenéje nem olyan minimál, mint ez a játék. Meglepetésemre azonban egy egészen használható címmel találtam magam szemben: a lövöldözés és ugrálás elemi élményét kiválóan ragadta meg a játék a kihívásokkal teli pályák során. Az egész koncepció hasonlított egy kicsit a dedikáltan nehézre tervezett platformerekhez, ahol kevés játékelemből egy nehéz, de maradandó élmény áll össze, csak mindezt FPS-ben kaptuk. Sajnos a második részre valami hiba csúszhatott a rendszerbe, mert keresni kellene ennél hitványabb folytatást.
[h] Déjà vu, épp most jártam itt [/h]
Amint megnyitottam a játékot, az első gondolatom az volt, hogy ez ugyanaz, mint az első rész. Mondjuk nem a történet miatt, mert már az első Lovely Planet is büszkén hirdette, hogy nem írtak hozzá sztorit, hanem igazából minden más miatt. Egy ugyanolyan fegyverrel lövünk ugyanolyan lövedékeket, ugyanúgy kinéző ellenfelekre. Eleinte a játékelemek is ugyanazok az egyszer használatos lebegő platformokkal, a minket felrepítő trambulinokkal, meg a civilekkel, akiket véletlenül sem szabad meglőni (elvégre ez nem a GTA). Maradtak az egészen idegesítő lufik is, amelyeket még földre érésük előtt le kell lőni, ezáltal nemcsak pontosságra, de gyorsaságra is ösztökélve minket. Talán ide tartozik a játék egyetlen egyértelmű fejlődése, hogy erre a veszélyre nem csak hangalapú, de vizuális jelzést is kapunk. Aztán lesznek még ellenfelek, akiket lelőve a helyükre teleportálhatunk, útközben elhelyezett, tojás alakú portálok, és némi újdonságként néhány önjelölt kamikaze-pilóta is szeretne közelebbről megismerkedni velünk. Sajnos az aknák ellenben kikerültek, pedig azok is hatékonyan pörgették fel a játékmenetet.
[h] Könnyebb, de nem jobb [/h]
Meg kell hagyni, az ugrálás és a lövöldözés elsőre itt is szórakoztató. Jó érzés a levegőben szállva eltalálni az ellenfeleket, időben odaérni a következő lufiig, vagy elhárítani a felénk száguldó töltényeket. Azonban egy idő után kiderül, hogy az alapmechanikák messze nem elég élvezetesek önmagukban, és így csak a megfelelő pályatervezés az, amelyik képes lehet jóvá tenni ezt a játékot. Az első résznél ez abszolút megvolt. Az egyes pályák pontosságot, gyorsaságot és higgadtságot igényeltek, az egész kiélezett volt, és odafigyelést követelt meg. Szenvedtem is miatta rendesen, de a sikerélmény sosem maradt el a végén, és azzal az érzéssel töltött el, hogy véghez vittem valamit.
A Lovely Planet 2 sajnos nem dicsekedhet ilyen kvalitásokkal. A pályatervezés messze túl lusta – nincsenek rendesen kombinálva az egyes elemek, általában inkább tompaság jellemzi, és egyszerűen túl könnyűnek érződik az első rész után. Nem mondom, itt is rontottam el pályákat, de inkább csak a meglepetés miatt, ami pedig pont kivédhető, ha előre végignézzük az ellenfelek helyzetét. Kifejezetten szokatlan volt csak úgy végigrepülni a játékon, és másfél óra után már a stáblista gördülését nézni. Ennyi idő alatt az első résznek a negyedénél tartottam. Hiába a több mint 100 pálya, ha nincs meg a nehézségek leküzdéséből származó élmény, és csak a végletekig leegyszerűsített alapok maradnak. És akkor arról még csak nem is beszéltem, hogy a sziklák mellett még csak leesni sem lehet, mert valami érthetetlen módon gekkóként vissza tudunk kúszni a kívánt helyre.
[h] Nehezítés és keresgélés, motiváció nélkül [/h]
A problémát némiképp orvosolhatná a nehezített mód jelenléte. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy az első pályákat telenyomták új adalék ellenfelekkel, de máskor meg mindent érintetlenül hagytak, mint finnyás kisgyerek a brokkolit. Emellett itt már a lövedékek sebessége nem olyan, mint a 2-es metróé a felszíni szakaszon (magyarul irgalmatlanul lassú), így egy kicsit jobban oda kell figyelni. Ez kicsit több izgalmat eredményez, de még így is messze vagyunk az első rész nehézségétől. Arról már csak nem is beszélve, hogy sem a pályatervezés nem lett jobb, sem a sikerélmény nem lett több, és újdonságokkal sem leszünk nagyon ellátva.
Ha már a kiélezett helyzetekből nem nagyon jut, legalább egy kis kutatómunkára lehetőségünk lesz. A pályák egy része ugyanis csak egy másik szintről érhető el, ha egy elrejtett figurát megtalálunk. A kapott titkos pálya még egy, kisebb szobrocskát rejt, és egy újabb rövid kihívást. Ez alapvetően nem lenne egy rossz ötlet, ha nem minden terület kupacok laza halmazából állna, és a keresgélés nem a puszta szerencsére lenne bízva, de így valahogy nem az igazi. Persze így sem vesz el az élményből, és legalább a játékidőhöz is hozzáad, csak én néhány ilyen után már szívesebben néztem volna a sár száradását egy betonkeverőn, minthogy ezzel foglalkozzak.
[h] Apró kényelmetlenségek [/h]
Mondjuk annak is örültem volna, ha a nehezített játékmódot nem az utolsó pálya egyik titkos portálján keresztül kell bekapcsolni. Biztos vagyok benne, hogy ennek az alapvető funkciónak egy szimpla bekapcsoló/kikapcsoló menüpont túlságosan felhasználóbarát lett volna. Ha már egyébként előkerültek a beállítások, az egész kezelőfelület olyan spártai, hogy a Taigetosz völgye visszadobná az élők közé. Az olyan apróságokon, hogy a hatodik frissítésben kerül be a billentyűzet-kiosztás átállításának a lehetősége, már fenn sem akadok. Azt hittem az elkészületlen megjelenés a nagyobb játékok kiváltsága, de úgy néz ki, tévedtem. Aztán annak is örültem volna, ha jó pár patch után az ellenfelek nem szaladnának a sziklákon keresztül az arcomba, vagy nem nézhetnék át úgy egy-két textúrán, mint zarándok a gótikus rózsaablakon.
[h]Lustaság fél egészség[/h]
Az elmondottak alapján arra lehetne következtetni, hogy nagyon utáltam a végigjátszás minden percét, de ez nem igaz. Leginkább az bosszant fel, hogy nem látom a fejlődést, vagy egyáltalán a munkát ebben a projektben. Olyan pályákat kapunk, amelyeket egy egyszerű pályaszerkesztőben pillanatok alatt létre lehetne hozni, de például ilyesmi nem került a Lovely Planet 2-be, hiába adja magát. A látványvilág sem változott, ugyanolyan ocsmány továbbra is minden, egy pár dolog lett csak újra lemodellezve. Maradt minden, a színes kupacok, a repkedő kínai feliratok, meg az egész vizuális stílus, amely lehet, hogy egyedi, de annyira biztosan nem esztétikus, hogy másodjára, változtatások nélkül szívesen nézzem. A hangzásvilág kissé elnagyolt, és inkább idegesítő, de azért még elviselhető. A zenéknél szerencsére van néhány fülbemászó dallam, még ha az összhatás inkább zavaró hosszú távon. Azt viszont jó volt látni, hogy a fejlesztők jó környezetvédők módjára újra felhasználták a melódiákat. Csak remélni tudom, hogy nem ennek a remekműnek a fejlesztésével töltötték a legutóbbi megjelenésük óta eltelt két évet, mert amit kiadtak, az egy elnagyolt, lusta munkának tűnik, minimális fejlődéssel. Ez egy olyan játék, amelyért semmiképpen nem érdemes pénzt kiadni.
A Lovely Planet-játékok érezhetően egy kis rétegnek szólnak, ennek megfelelően Steamen 90% felett állnak az értékeléseik, de a kritika annyira nem szerette őket. Annyira drámaian ugyanakkor senki sem állt hozzájuk, mint én: az első részt a nyújtott kihívás egy az egyediség miatt egy gyöngyszemnek tartottam látható hibái ellenére is, míg a második rész nagy csalódásként marad meg. Objektívebben szemlélve egyik sem emelkedik ki egyik irányban sem, bár azt fenntartom, hogy a Lovely Planet egy veszett szórakoztató program, amely nagyon betalált nálam. Ehhez az élményhez ugyanakkor elengedhetetlen volt a nehézség, és az akadályok legyűrésére irányuló motiváció nélkül már sokkal jobban előjönnek a hibák. Az April Skies nem egy kifejezetten csiszolt, kiművelt vagy éppen szofisztikált játék, és mivel nem tudott kellően lekötni, így egyértelmű csalódásként éltem meg. Egyértelmű, hogy önmagában, az első rész ismerete nélkül nem szálltam volna ennyire bele, de ettől még nem érzem, hogy próféta módjára kellene tömegeket csődítsek felé. Akinek ez a zsánere, az már vélhetőleg rátalált. Ja és szeretnék elnézést kérni, nem az én tisztem eldönteni, két év sok vagy kevés egy hasonló produktum megalkotásához.