Elég szomoúnak tartom, hogy mind a magyar filmgyártást, mind a körülötte zajló párbeszédet ennyire átszövi a politika. Elképesztően igazságtalan, hogy milyen fércmunkák kapnak hatalmas büdzsét állami támogatásból, miközben független filmesek pár millióból próbálnak csodát tenni. Hogy a hatalom számára ezek az alkotások könnyen hazafias üggyé léphetnek elő, de legalábbis alkalmat adnak az erejük fitogtatására. Vagy legalább arra, hogy összerúgják a port a sajtóval. Viszont azt sem tartom korrektnek, hogy a filmeket sokan már szinte csak a támogatás megléte alapján ítélik meg. Pedig láttunk már bőven rossz filmet a függetlenektől, és kifejezetten jót, amit támogatott az NFI.
És úgy érzem, hogy a Magyar menyegző esetén is túlságosan erre tolódott a diskurzus. Pedig Káel Csaba filmje nem is állami támogatásból készült. Mondjuk ha számba vesszük, hogy a rendező egyben a filmügyi kormánybiztos, vagy hogy a támogatók között az MTVA is ott pihen, látható, hogy azért nem egy saját zsebes garázsprojektről van szó. Ugyanakkor a Magyar menyegző nem lett egy rossz film, nem közvetít közvetlen hatalmi üzenetet, és igazán rongyrázónak sem lehet nevezni. Más kérdés, hogy nem is lett jó, és nem is közvetít semmit azon kívül, hogy a néptánc jó. De végül is ezzel nehéz vitatkozni, még úgy is, hogy a Magyar menyegző többi részét teljesen elnyomta a sok legényes.
Legyen tánc!
A 80-as évek elején járunk, András és Péter (Kovács Tamás) egy L.U.K. nevű rockbandában zenélnek. Péter gitárja viszont kegyetlenül hamisan szól, így a két jóbarát felkeres egy alvilági alakot (Anger Zsolt), aki segíthet rajtuk. Van is nála egy értékes hangszer, cserébe azt kéri a srácoktól, hogy ugorjanak át Erdélybe, és hozzanak el neki néhány szentképet. A csempészakció közepén már túl vannak a határon, amikor András beavatja barátját a terv másik felébe is. Az unokatestvére, Kati (Törőcsik Franciska) ugyanis szeretne Magyarországra jönni, ehhez viszont állampolgárság kell neki, amit legkönnyebben házasság útján érhet el. A férjjelölt pedig nem más, mint Péter. Péter ugyan eleinte örök agglegényként ellenzi a tervet, de végül belemegy az áhított gitár kedvéért.
A faluba érkezve rögtön egy esküvőbe csöppennek: Kati húga, Erzsi házasodik. Ennek megfelelően nagy a felhajtás, és ott van a helyi román csendőr is. A terv tehát csak úgy működik, ha Kati és Péter eljátssza, hogy tényleg egymásba szeretnek. És ahogy ez lenni szokott, ez a tettetés jobban megy, mint gondolták. A nehézséget a Kati kezére pályázó, agresszív és goromba Gyuri jelenti, aki látványosan nem tudja elfogadni sem a visszautasítást, sem a rivális sikerét. Borítékolható hát a nagy konfliktus, és a viharos érzelmek – már amennyit látunk ebből a sok forgó szoknya és összecsapódó csizmasarok között.
Biztonsági koreográfia
Igazán sokat nem lehet beszélni a Magyar menyegző történetéről, mert végtelenül egyszerű. Adott egy terv, egy jól körüljárható konfliktus, és persze egy ellenlábas, akiről kilométerekről látszik, hogy vele kell szembeszállni. És mivel ő a helyi csendőr nevelt fia, természetesen a csempészakció is bonyodalmat okoz majd. Ennek megfelelően a szálak kibontása pontosan úgy fog történni, ahogyan arra számítanánk. Percről percre meg lehet jósolni, hogy mi történik, és amikor esetleg mégsem, akkor jó gyorsan visszarántják a narratív kormányt, mielőtt valami kiszámíthatatlan (vagy izgalmas) történne. A végén úgyis szinte varázsütésre oldódnak meg a dolgok, pont kényelmesen. Ugyanígy a járulékos konfliktusok, például Kati és a hagyományszerető családja között. Pont annyi veszekedés van, hogy valami történjen az egyes jelenetekben, aztán már egymás nyakába is borul mindenki, érdemi megoldás nélkül.
A Magyar menyegző tehát nem igyekszik az égbe emelni a pulzusunkat. Vagy azon nevetünk, hogy Péter milyen nehezen illeszkedik be az erdélyi magyarok egyes szokásaiba, vagy magukat a népszokásokat nézzük. A szigorúan vett cselekmény egyszerűen elsikkad a háttében. Az esküvő maga mind mennyiségben, mind időzítés szempontjából teljesen leuralja a terepet, így pedig nem csoda, ha nem tud rendes feszültség kialakulni. Így mind a nagy párbaj, mind a végső „leszámolás” pillanatok alatt véget ér, hogy mehessünk vissza ropni a lagziba. Értem, hogy ez van a fókuszban, de így sikerült elvenni a cselekmény teljes súlyát.
Káel-divergencia
De hogyan szuperál maga a népi kultúrát bemutató rész? Bizonyos szempontból jól. A szentendrei skanzen korrekten játssza az erdélyi falu szerepét. A ruhák gyönyörűek, a népszokások szívmelengetőek, a zene és a néptánc pedig fergeteges. Remek koreográfiákat, változatos tánctípusokat láthatunk, és nem kirívó az sem, hogy a tánc egyben egy metaforikus eszköz is lesz Péter és Gyuri versengésében. Azt a célt, hogy a népzenét és -táncot népszerűsítsék, remekül ellátja a Magyar menyegző. A hatás persze elsősorban nem a film érdeme, de kifejezetten jól elvégezték a házi feladatot. Minden kellően autentikusnak tűnik, a hosszú esküvő pedig azt is megindokolja, hogy az egyes népi elemek miért ekkora sűrűséggel törnek elő.
Viszont attól, hogy van valamire magyarázat, még nem biztos, hogy jó döntés volt. A Magyar menyegző ugyanis nem hagyja, hogy a főszereplők (és a nézők) a saját tempójukban ismerkedjenek az erdélyi közeggel. Végig fogják a kezüket, nincs idő csak úgy megtapasztalni a dolgokat. Mindent meg- és túlmagyaráznak, mindenre azonnal válasz van, és a budapesti szereplők levegőt sem tudnak venni anélkül, hogy valami „vezetett” programon vegyenek részt. Így pedig azért csorbul az a bizonyos hitelesség. Amit látunk, az nem Erdély, hanem egy tolakodó tárlatvezetés. Míg a statisztikában a KL-divergencia egy valódi és egy közelítő valószínűségi eloszlás különbözősége, itt bevezethetjük a Káel-divergenciát: egy igazi és egy mesterséges közeg különbözőségét.
A „sűrűség” pedig még a népzenénél is visszaüt: mivel nem telik el öt perc valami talpalávaló nélkül, a muzsika egyre magasabbra tolja az ingerküszöböt. Egy idő után nincs súlya annak, ha felcsendül egy népdal, vagy valaki belekezd a legényesbe.
Nem gyászos a násznép
A Magyar menyegző technikailag viszont egy teljesen profi munka. Viszonylag hagyományos eszközökkel készült el, de azért kapott néhány díszítést. A bevilágítás például egészen érdekes. A látható, az egész képet tompán kitöltő fényforrások és az időnként felbukkanó halszem-optika különleges hangulatot adnak a beltéri jeleneteknek. Úgy tűnik, a kültérről beáramló fényt is szerették a készítők, amellyel időnként sikerült egészen élethű fényviszonyokat teremteni. Igaz, máskor ez a realizmus jóval kevésbé érvényesült.
A vágás többnyire tisztességes, de egy-két helyen elcsúszott. A táncoknál többféle megközelítést is láthatunk, de mindegyik működik. Időnként hagyták kibontakozni a táncosokat, máskor a koreográfia megőrzése helyett a táncosok és a zenészek dinamikáján volt a fókusz a lendületes nézőpontváltásokkal. A párhuzamosan futó mulatságnál és verekedésnél viszont a feszültség elsősorban a vágóasztalon vérzett el. A hatásos kontraszt helyett előbbi teljesen elnyomja az utóbbit. Az opreatőri munka valamelyest kárpótol látványosabb megoldásaival. Van egy pont, ahol a kamera végig a két főszrepelő között forog, és egy olyan is, ahol a slow shutter mellett mosódnak össze a díszes szoknyák. Persze lehetett volna még több kreatív megoldást alkalmazni, de panaszra így sincs ok.
Ahogy a színészi játék is bőséggel fogyasztható, igaz, jó eséllyel nem ez lesz egyik művésznek sem a legnagyobb alakítása. Törőcsik Franciska és Kovács Tamás között megvan a kémia, és teljesen korrekten hozzák a nem túl komplex, de szerethető karaktereket. Ez pedig sokat számít, tekintve, hogy a megfelelő történet hiányában ebbe a szerethetőségbe kapaszkodik a Magyar menyegző. A mellékszerepek is többnyire rendben vannak, igaz, a Gyurit játszó Rohonyi Barnabásnak a szemmel verés aktív gyakorlásán túl nem sok dolga volt. Anger Zsolt zavarosban halászó karakterét pedig egyszerűen csak nehéz hova tenni.
Verdikt
Ha nagyon elmerülök a Magyar menyegző nüanszaiban (vagy azok hiányában), egy sokkal negatívabb képet festek róla, mint amit az általa nyújtott élmény indokolna. Ha elég mélyre ásunk, egy kicsit erőltetett, kiegyensúlyozatlan és történetében legalábbis hiányos alkotást kapunk. Azonban az összhatás mégis egy kellemes, szerethető élmény. Vannak hibái, tagadhatatlan problémái, de mégis egy olyan romantikus filmről beszélünk, ahol lehet szorítani a főhősökért. És ugyan biztos, hogy a tánc-cselekmény egyensúly javítása mindkét félnek segített volna, azt sem lehet letagadni, hogy a néptánc remekül mutat. Más kérdés, hogy ki volt az elsődleges célközönség: a Tallinni Filmfesztivált és a szájbarágós kultúrkörutat elnézve nem biztos, hogy a magyar mozinézők.