A Megszállottság (Possession – 1981) kívülről egy megtört házasság és a szétválás brutális kálváriáját mutatja be, de a felszín alatt egy sokkal mélyebb, pszichológiailag is megterhelő alkotás lapul.
Házassági történet
Mark (Sam Neill) sokat van távol munkája miatt. Szinte idegenként érkezik haza, miután meghozza a döntést, hogy visszavonul. Bőven elég pénzt kap utolsó melója után (bár nem derül ki, hogy mi a foglalkozása, csak találgatni lehet), így az anyagi biztonság is megmarad, és végre tud a családjára is fókuszálni.
Felesége, Anna (Isabelle Adjani) viszont azzal fogadja Markot, hogy ő már nem akarja folytatni a házasságot. Először felcsillan a kompromisszum-készség mindkét oldalról, de ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre szélsőségesebb a házaspár kapcsolata.
Kiderül, hogy Annának viszonya van egy parodisztikusan hedonista és szabadelvű fickóval, Heinrich-el (Heinz Bennent), aki lényegében Mark szöges ellentéte. Miután kiderül az affér, az első nagy vitában a férj meggondolatlanul, és meglehetősen érzelemmentesen lemond közös gyerekükről is, és kivonja magát a kapcsolatból.
Mark a következő három hétben érzelmileg és pszichikailag is összeomlik, végül csak rájön, hogy fontos számára a kisfia, és megpróbálna Annával valamiféle megállapodásra jutni. A feleség azonban eddigre totálisan kifordul önmagából. Gyakran, és hosszú időre eljár otthonról, de hogy hová, azt sem a szeretője, sem a nővére nem tudja.
A hisztéria
A Megszállottság jelenetről jelenetre egyre mélyebbre merészkedik mind a nyilvánvaló mondanivaló, mind pedig a szimbolika óceánjában. Az Anna és Mark közti viták egyre hevesebbé válnak, nem egyszer a tettlegességig fajulnak a nézeteltérések. Mindketten a maguk módján próbálják feldolgozni a kapcsolatuk kimúlását, miközben egymást fűtve süppednek egyre mélyebbre saját delíriumos világukban.
Ahogy néztem a filmet időről időre eszembe jutott a “hisztérikusság” szó. A Megszállottság első fele is dugig van teátrális szereplőkkel, és kinagyított érzelmi csörtékkel, de egy ponton túl annyira kényelmetlenné vált, hogy végül már csak több részletben tudtam befejezni. Valahol fél óra után olyan lendülettel vált át bizarrá és feszengővé, hogy bizony sok ponton megterhelő volt nézni.
A film második felére pedig már minden jelenetből csöpögött a hisztéria; itt már az összes szereplő csak üvöltve tud kommunikálni a másikkal, és a lázálomszerű bevágások is csak ezt az érzést erősítik.
A felszín alatt pedig ott rejlik az a számtalan szimbólum, metafora és magával ragadó gondolat, amiből bőven lehet szemezgetni. A 80-as évek filmjeire jellemző színpadias viselkedés és a poszt-modern installációkra hajazó alakítások még tovább nehezítik a film fogyasztását. Viszont a minden jelenetet átitató örökérvényű üzenet, és gondolatiság miatt megéri, ha a néző kicsit kilép a komfortzónájából és átadja magát egy kényelmetlenebb élménynek.
A korszellemből áradó, mai szemmel “érdekes” színészi repertoár külön megér egy misét. A szemtelenül fiatal Sam Neill és a gyönyörűen őrült (és őrülten gyönyörű) Isabelle Adjani életük alakítását hozza a Megszállottság alatt. Minden közös jelenetük kiszámíthatatlan, megveszekedett káosz, de folyamatosan ott izzik közöttük a levegő. A se veled, se nélküled kapcsolat kémiája roppant erős köztük. És az, hogy sosem tudhatjuk milyen következményekkel jár a következő párbeszédük, ad egy külön misztikumot a filmnek.
Adjani szemvillanás alatt válik ártatlan bárányból, áldozatból kíméletlen eszelőssé. Egy mondaton belül képes előadni a törékeny nőt, és az idegösszeomlással küzdő ragadozót.
Az őrület spirálja
A filmben rengeteg szimbolika van jelen különválásról, a megosztottságról, a címet adó megszállottságról, birtoklási vágyról. Illetve a férfi-női szerepekről, az ellentétekről és a kapcsolati közös teherviselésről. Minden jelenetben erősödnek ezek a szimbólumok, és egyre kevésbé szól a felszínen is látható cselekményről. Mígnem elér egy pontot, ahol szó szerint manifesztálódik mindaz, amiről a film a sorok között szólni akar. Valahol a 40. perctől kezdve elindul az őrület spiráljában, és onnan már a fináléig nincs megállás.
A Megszállottság továbbá egy elég toxikus férfimodellt mutat be, amiről nagyon keveset beszélnek filmekben. Vagy csak elmaszatolva. És mielőtt lecsapna a konzervatív kommandó és woke-ot kiáltana, hangsúlyoznám, hogy ez a film 1981-ben készült. Üzenete és a káros férfikép elég örökérvényű ahhoz, hogy 40 év távlatából is relevanciával szolgálhasson. Mert a film jól bemutatja, hogy mi történik ha egy irányítás mániás személy elveszti a kontrollt. Az elnyomott nő pedig bármeddig elmegy, ha kitörne a fojtogató kapcsolatból, és ha alanyi jogon járó szabadságát korlátozzák.
Egy ponton a horror eszközeivel, groteszk módon bemutatja a női oldalon történt változásokat, végül pedig erősen szimbolikus jelenetben láthatjuk a férfi átváltozását is. Az a nagyon érdekes, hogy ezeket a kulcsjeleneteket megannyi módon értelmezhetjük és egyik sem tűnik kevésbé legitimnek a másikhoz képest.
Verdikt
A film tehát tele van erős alakításokkal, és remekül felvett jelenetekkel, de borzasztóan nehéz végignézni. Gyakran hirtelen ugrik a lényegre, egyik jelenetről a másikra, ami tovább komplikálja a nézői befogadást. De ez is egyértelmű rendezői vízióról árulkodik, mert ha a néző is elveszik az események tengerében, könnyebb kitolni a határokat és átadni magunkat a szereplők őrületének.
A Megszállottság iszonyatosan kinagyítja a legalapvetőbb érzéseket is, ettől mai szemmel abszurddá és komikussá válik néhány párbeszéd, vagy komplett jelenet. Ennek az orvosi lova Heinrich, aki képtelen nem önkifejező tánccal kommunikálni.
Az alkotás pszichológiai hadviselése roppant erőteljes és bekúszik az ember bőre alá. Ez egy olyan film, amire előtte rá kell készülni, és rengeteg türelmet igényel. Nyugodt szívvel nem tudom ajánlani senkinek, mert nagyon kényelmetlen, és megterhelő. Szinte végig feszengtem a székemben, és egyáltalán nem volt jó élmény megnézni. Azonban annyira hatásos, hogy azóta is gyakran eszembe jut, és az ott látott gondolatok álmatlan éjszakáimon még tovább ébren tartanak.