Nehéz ’56-ról újat mesélni. Feltehetőleg minden magyar jól ismeri történelmünk e sötét időszakát, és adja magát, hogy a filmművészet is igyekszik a maga nyelvén elénk tárni a hősies küzdelmeket és a keserű végkifejletet. Tóth Barnabás új filmje, a Mesterjátszma azonban olyan köntösbe csavarja a forradalom bukását követő állapotot, amilyet még nem láttunk gyöngyvásznon.
Ismert történet, sosem látott formában
A Mesterjátszma Stefan Zweig Sakknovella című elbeszélését veszi alapul, azonban egy kimondottan szabad adaptáció formájában került megvalósításra.
A nyitójelenetben megismerhetjük az ’56-os borzalmak miatt emigrálni készülő párt, Mártát (Varga-Járó Sára) és Istvánt (Váradi Gergely). Némi megpróbáltatás után el is érik az utolsó vonatot, ami a Nyugatra viheti őket. Majd éles váltás, és egy foglyul ejtett pap, ‘B’ (Hajduk Károly) kerül egy teljesen másik sztori közepébe.
A két szál között látszólag nincs kapocs, de az élelmesebb néző már viszonylag hamar elkezdheti összerakni a kirakóst. A film nem csak a cselekmény, de a mögöttes mondanivaló középpontjába is megteszi a sakkot, mint fő motívumot, és ennek folyományaként stílusosan néhány lépéssel mindig a néző előtt jár.
A tábla két oldala
Egy jó darabig a két különálló cselekményszálat követjük nyomon. Egyik oldalról Istvánékat nézhetjük, ahogy próbálják elütni az időt a vonaton némi sakkozással, és a kalauz kicselezésével. A tábla másik oldalán pedig B vallatása és a cellájában töltött keserves időszak kerül előtérbe. A sztori sodrása, mégha eleinte lassan is poroszkál, kétségtelenül hatásos. A feszültséget pillanatok alatt megteremti, és néhány kizökkentő perspektívaváltástól eltekintve végig sikerül is megtartani.
A történet főbb eseményeiről, konfliktusairól egész egyszerűen képtelenség spoilerek nélkül beszélni, ennél a filmnél pedig hatványozottan érvényes, hogy minden mindennel összefügg. A felfedezés örömét meghagynám a nézőknek, és hogy ők maguk tapasztalják meg a rejtélyek megoldását.
Mivel egy pszichológiai thrillerről van szó, így várható, hogy a film játszik a néző agyával. A történet több szálon fut, és folyamatosan ellát minket csavarokkal. Kezdetben zavarban érezhetjük magunkat, mert egy jó darabig, ráadásul kimondottan körmönfontan építi a cselekményt. Magát a koncepciót így nem rónám fel neki, azonban eszközei nem mindig működnek kifogástalanul. Például többször azt hittem a film során, hogy egyes jelenetekben vágási, vagy egyéb logikai hibákat látok. Ezeket azonban csak visszamenőleg értettem meg, hogy a készítők direkt csinálták, és mind-mind csupán a foreshadowing része volt. Ez bevett fogás a műfajban, de talán hangyányit szofisztikáltabban is megoldhatták volna.
Nem csak magyaroknak
A Mesterjátszma nagy pozitívuma, hogy úgy próbál világszínvonalú produkció lenni, hogy nem felejti el a saját identitását. Sok ambíciózus projekt rákfenéje, hogy Hollywoodban bejáratott módszereket próbálnak nemes egyszerűséggel lemásolni. De ami papíron sikeres recept, még lehet szarul elkészíteni. A Mesterjátszma viszont technikailag simán megugrotta azt a kimagasló szintet, amit egy amerikai produkciónál nagyjából megszokottnak tartunk. Mellé sikerült megfogni egy nagyon is magyar történetet, amit úgy hoztak le a karakterek szintjére, hogy a mondanivaló abszolút univerzálisnak hat.
Ennek a filmnek a megértéséhez, befogadásához nem kell magyarnak lenni, jóformán az ’56-os eseményekről annyi is elég, ha némi kósza fogalma van róla az embernek. A remekül megírt jelenetek, a pompás díszletek és a kiváló alakítások pedig megteszik a többit.
Általánosságba véve a film nagyon jól néz ki, a díszletek és a kellékek mind-mind hitelesnek hatnak. A vonat és annak berendezése, a szűk, klausztrofób érzéseket keltő vonatkocsik és kupék fantasztikusan mutatnak a vásznon. A félelmetesen hasonló érzést kiváltó börtöncella úgyszintén; összességében minden a helyén van, és egy percig nem kételkedtem az illúzióban, hogy valóban az 1950-es évek Magyarországán járunk. Miközben elképesztő tudatossággal és profizmussal húztak még egy réteget a prezentálásba, amitől kidomborodott a pszichológiai, álomszerű, allegorikus vonulat.
Sakk, de nem matt
A remek atmoszférát és a lendületet pedig fantasztikusan megtámogatta Másik Szőke András operatőri munkája, Keresztes Gábor jól hangzó dallamai és a stáb kevésbé előtérben lévő tagjai. Így külön kiemelendő a fényekért és világításért felelős csapat, a kellékesek, sminkesek vagy az öltöztetők munkája is.
A film lassú égéssel halad előre, így van idő a sokértelmű dialógok alapos megrágására, és a szereplőkkel való azonosulására. Noha nagyon mély megfejtéseket és jellemrajzokat nem kapunk a karakterekről, azért tisztességesen elmesélt emberi történeteket ismehetünk meg. Mivel a sztori mellett legalább ugyanannyira fontosak a szereplők drámája is, itt nincs mese: erős színészi performansz szükséges.
És már nagyon régóta le akartam írni a következőket, de eddig szőrös szívem nem biztosított alkalmat rá: az alakítások egyszerűen lenyűgözőek. Annyira jó volt látni, hogy egy megfelelő szövegkönyvvel és egy nagy adag tehetséggel és profizmussal át lehet hidalni a magyar filmekre oly jellemző teátrális és banális színészi játékokat. A show-t egyértelműen Hajduk Károly és Varga-Járó Sára vitte a hátán, Mácsai Pál pedig hozta a tőle már megszokott szuper minőséget. A legnagyobb meglepetést mégis Péterfy Bori okozta, aki nem hogy helytállt szerepében, de rendesen ki is maxolta azt.
Sajnos ebből a gárdából pont az Istvánt, tehát az egyik főszereplőt megformáló Váradi Gergely lógott ki számomra. A Besúgót fantasztikusan elvitte, mint a sarokba szorított protagonista, de a Mesterjátszmában úgy éreztem, hogy bekerült egy olyan ligába, ahol még fejlődnie kell, hogy maradéktalanul megállja a helyét. Ezzel nem azt mondom, hogy ő rossz lett volna, sőt, éppen ellenkezőleg, csupán a viszonyítások miatt jobban feltűnt a kontraszt. Azonban még így is jól működik a kémia közte és a többi szereplő között.
Verdikt
Noha tetszett a Mesterjátszma, és abszolút becsülendő, hogy végre a hazai filmgyártás megpróbálkozik világszínvonalú minőséget megütni, azért érezhető, hogy nincs túl nagy tapasztalatunk még pszichothrillerek gyártásában. A tempó gyakran hullámzott, ahogy a különböző szálak közti éles váltások is sűrűn megakasztották az élmény befogadását.
Néhol kicsit erőltetettnek tűnt a sztorivezetés, és a háttérben vonuló szuggesztív “valami készül” atmoszféra is itt-ott esetlen volt, de összességében azért jobbára minden jól működött. A készítők becsületére váljék, hogy a kitalálható finálé még így is be tudott vinni egy gyomrost.
Technikai oldalról azonban nincs okunk a panaszra, talán a csapongó minőségű utószinkronba és néhány egy-két mondatos mellekszereplő gyenge teljesítményébe lehetne belekötni. Azonban ezek mind elenyésző problémák, az egyébkénti elvitathatatlan érdemeiből nem von le semmit.
Összességében a Mesterjátszma egy kiváló példája a zsánerek határainak feszegetésére a hazai filmkészítésben és teljes vállszélességgel támogatok minden hasonló próbálkozást. Aki tud, mindenképpen menjen el rá, nézze meg magának, nagyon valószínű, hogy nem fog csalódni. Lebeszélni senkit sem tudok róla, inkább csak buzdítanám a filmkedvelőket. Főleg, hogy ilyen filmek nagyon-nagyon ritkán készülnek itthon.
Aki pedig már látta, terjessze a film hírét, mert a készítőknek borzasztóan limitált eszköztára van a megfelelő marketingeléshez, és félő, hogy másképp méltatlan bukás lenne a vége.