A tinifilmekkel, felnövéstörténetekkel egyébként is hadilábon állok, pláne ha ezek a Netflix kínálatából érkeznek. Meggyőződésem, hogy legtöbbször azért nem működnek az efféle filmek, mert középkorú férfiak és nők próbálják megmondani milyenek a tinédzserek. Jelen alanyunk, a Metal Lords esetében ez a középkorú férfi Tom Morello (még ha produceri szinten is), aki ha a gyerekek lelkéhez nem biztos, hogy ért, a metálhoz viszont annál inkább.
[h]A metál örök[/h]
Elsőre az jött át a filmból, hogy valakinek a szívügye volt, hogy elkészüljön. Nagyon ritkán láthatunk metállal, vagy rockzenével aktívan foglalkozó filmet, és ha véletlenül érkezik is, nem kap túl nagy hírverést, mert erről a zsánerről valamiért senki nem akar tudomást venni a filmkedvelők és készítők oldaláról.
Ha mégis sikerült átütni a publikum falát, az is mindinkább a nosztalgiára való apellálás miatt van. Valamiért az ezredforduló utáni metal-szcénával nem hajlandó foglalkozni az ipar. Amit valahol meg is értek, hiszen mégiscsak a késő 70-es, a 80-as és a 90-es évek jelentették a metal igazi aranykorát az USA-ban és a legtöbben még mindig a Metallicával, a Judas Priesttel, a Black Sabbath-tal, a Slayerrel, vagy az Iron Maidennel azonosítják a műfajt. Ami szintén nem baj, nem ok nélkül ők a gyűjtőműfaj legnagyobbjai, de a laikusoknak itt jegyezném meg, hogy 2000 után is készültek nagyon jó metálzenék.
A Metal Lords viszont annyiban különbözik társaitól, hogy egyfelől szakértőként és producerként végig ott bábáskodott Tom Morello, a Rage Against The Machine legendás gitárosa. Illetve érződik, hogy a film echte omázs és fejhajtás a műfaj előtt. Ráadásul anélkül mutatja meg a nem-metálos közegnek, hogy miről is szól igazán az egész, hogy túl ömlengős vagy erőltetett lenne.
[h]SkullFuckers[/h]
A történetben Hunter (Adrian Greensmith) és Kevin (Jaeden Martell) legjobb barátok, akik a középsulis éveikben elérkezettnek látják az időt, hogy metálegyüttest csináljanak. Hunter, a tősgyökeres metálos arc a nagyok nyomdokaiba akar lépni, így hát gitárt ragad és megalapítja a SkullFuckerst (igen, borzasztóan röhejes név, de annak idején mi sem álltunk elő sokkal jobbal, amikor ilyesmivel próbálkoztunk). Mivel lényegében Kevin az egyetlen barátja, beveszi őt dobosnak, akinek összesen annyi tapasztalata van az ütős hangszerekhez, hogy a sulis zenekarban ütemre tud püfölni egy pergőt.
Kevinnek a metálhoz sincs túl sok köze, úgyhogy barátja beavatja őt a legkirályabb muzsikákkal, mire végül ő maga is egészen közel kerül a műfajhoz. Szorgosan gyakorolni kezd, és egy montázs végére már profin nyomja a War Pigset, ami valljuk be, semmilyen megközelítésből nincs az egyszerűbb dalok között. Azonban láttunk már nagyobb hülyeségeket is hasonló filmekben, úgyhogy ilyen apróságokon nincs is túl sok értelme fennakadni.
Azonban közeledik az éves Bandák Csatája az iskolában, ahová benevezik a SkullFuckerst is. De még hiányzik egy fontos szereplője a bandának: a basszeros. Itt kerül a képbe az Angliából (vagy Skóciából) érkezett Emily (Isis Hainsworth), aki gyönyörűen játszik a csellóján. Kevinnel szinte azonnal összemelegednek, de Hunter szerint a lány egyáltalán nem metál, így nem is akarja őt a “túlságosan menő” zenekarába.
Ez természetesen konfliktust eredményez a barátok között, ami továbbgyűrűzik más szintekre is, és jön az ilyenkor szokásos tinicivakodás, a tetőpont és a nagy összeborulás, na meg a happy end.
[h]Rocksuli[/h]
A Metal Lords cselekménye az ezerszer látott végtelenül klisés középsulis sztori köré épül. Az egyetlen menekülőpontja, hogy a körítés igazán szerethetővé teszi; még annak is, aki nem mozog otthonosan a metál-kultúrában. Mert a film nem rest úgy bemutatni a műfaj iránti kötődését a szereplőknek, hogy az egyértelműen átjöjjön a képernyőn.
Mert végső soron a metál mindig az érzelmekről szólt, és nagy részt a bármilyen szempont szerinti kívülállókat tudta hatékonyan megszólítani. A torzított gitár, a hangos zene, a nyers és érzelmektől túlfűtött ének egyértelműen nem fog mindenkihez eljutni, de akihez mégis, annál ki fog alakulni egyfajta erős emocionális kötődés.
És ennek érzékeltetésében nagyon jó munkát végzett a film. A fiatal színészek nagyon jól alakítottak, és borzasztóan örülök, hogy nem a klisés hülyeségeket hozták, vagy nem adtak a szájukba olyan mondatokat, amiket nyilvánvalóan az abszolút laikusok gondolnak a műfajról. A filmet egyébként D.B. Weiss írta (Trónok Harca), aki nem tudom mennyire mozog otthonosan a metálban, de kifejezetten ügyesen eltalálta, miről is akar szólni a műfaj és a film egyaránt.
Továbbá az is hozzájön a színészek tehetségéhez, hogy egyikük sem rendelkezik zenész múlttal (kivéve Greensmith; neki van jazz-gitáros tapasztalata), és mégis teljesen hitelesen tudták előadni az általuk játszott dalokat. Itt jött a képbe Morello, aki mindent megmutatott nekik onnan kezdve, hogyan kell egy hangszert fogni, és hogyan kell játszani rajtuk érzéssel.
A Metal Lords természetesen tele van király zenékkel. Nyilvánvalóan ez is azoknak kedvez, akik ismerik és kedvelik a régi metáldalokat, de az ügyeletes zenei szakik (Ramin Djawadi és Morello) ettől függetlenül is képesek voltak harmóniába helyezni a betétdalokat az adott szituációkkal.
Nem mellesleg a film szellemes és jó a humora. Hálistennek nem altesti poénokkal operál, és ugyan van egy-két tirpákabb gag, de szerencsére nem is ezek jellemzik. A néző nem fog hangos hahotázásokban kitörni, de a főleg vizuális humorra építő viccek jól működnek, és inkább aranyosak, mint térdcsapkodósak.
A film nagyjából másfélórás játékideje elég jól kiaknázza az adódó lehetőségeket. Noha az első fele kissé lassan indul be, nem sok üresjárat van és csupán egyszer-kétszer ül le, de ezek a jelenetek sem válnak idegesítővé.
[h]Verdikt[/h]
Összességében a Metal Lords egy nagyon szerethető, faék egyszerű vígjátékalapokra építkező film, ami igazi csemege a metálrajongók számára. Tele van tök jó zenékkel, és hangulatos jelenetekkel, amiket kiegészít a kellemes humora. Ugyan nem váltja meg a komédia műfaját, sem a tinifilmekét, mégis számomra megvolt a szubjektív kapcsolódási pont, ami miatt nagyon jól szórakoztam rajta.
És tudom ajánlani annak a közönségnek is, amelyik ódzkodik a súlyosabb zenéktől, hiszen ha bármikor felmerült bennetek a kérdés, hogy az emberek mégis mit tudnak szeretni az ilyen dalokban, akkor jó helyen jártok, mert a film igyekszik megmutatni a zsáner lelkét. És mindennek az érzelmi vonzatát levetítve az egyes individumokra. Habár ez utóbbi terén vannak bőven hiányosságai a filmnek és simán lehetett volna többet foglalkozni magukkal a karakterekkel is.
A film teljes mértékben megmaradt a valóság talaján – szóval nem jön el az ördög, hogy death metált játszon – és létező problémákkal foglalkozik, melyek nem csupán a tinédzseréletre húzhatók rá. Egy humoros jelenetben aranyos kameók is vannak, mindazonáltal kihagyott ziccernek éreztem, hogy Jack Black (vagy a Tenacious D) nem tűnt fel egy képkocka erejére sem. Pedig adta volna magát.
Végül egy személyes megjegyzés: szívesen vennék egy olyan metállal foglalkozó filmet is, ami hajlandó lenne kiszakadni a 80-as évek nosztalgiába mártott fals imidzséből, és hangsúlyt fektetne a kurrens zenekarokra is.
Ha bejött a Metal Lords, és hasonlókat keresnétek, tudassátok velünk kommentben, Discordon, vagy lájkok formájában, és összedobok egy toplistát a legjobb filmekkel a témában!