A teszt eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 márciusában.
Nincs is jobb annál, mint amikor bizonyos médiatermékek a minőségüktől többnyire függetlenül, egy-egy ostoba döntés következtében kapnak extrém negatív visszhangot. Külön öröm, ha ez már a megjelenés előtt megtörténik. Legyen szó a Marvel kapitányt Brie Larson nevetséges nyilatkozatai miatt már jó előre elmeszelő rajongókról, vagy különböző cégek ezzel szembeni túlkapásairól, vagy a játékiparból a Shadow of War körüli felesleges hisztiről, nap mint nap találkozunk a jelenséggel.
A haragos tömegek szuperfegyvere az úgynevezett „review bombing”, amely során az adott produktum módszeres, tömeges lepontozásával fejezik ki nemtetszésüket. Ez a módszer nemcsak, hogy olyan hatékony, mint fejfájásra a Molotov-koktél, de mivel legtöbbször a gyűlölet tárgyának általában semmi köze a projekten valóban dolgozó csapathoz, még igazságos is, mint Mátyás király. Jó látni, hogy ilyen idill uralkodik a szórakoztatóiparban. Valaki tesz egy megosztó kijelentést, a rajongók bojkottal fenyegetnek, végül az egyik fél közellenségnek, a másik egy csapatnyi trollnak van kikiáltva. Megható.
A balhét a Metro Exodus sem úszhatta meg. A kiadó úgy döntött, hogy a kiváló és korszerű (nemsokára már az egészen alapvető funkciókat mind tartalmazó) Epic Games Store-ban kívánja kiadni a játékot. Mi több, a már dobozokra került Steam logót egyszerűen lematricázták, ami tudom, milyen jó érzés, kiskoromban én is csak a szép matricák miatt mentem el a doktor nénihez. A játékosközösségnek mindez valamiért nem tetszett, így a radikálisabb részük a szokásos lepontozással reagált, a szofisztikáltabbak pedig egy-egy pozitív értékelés keretében kívántak jó egészséget az Epic Games dolgozóinak és nőági felmenőiknek. Én közben szépen végigjátszottam a játékot, hogy kinyomozzam, valóban egy Fallout 76-szintű fiaskóról van-e szó, és valóban égető szükség van-e a fegyverek kipingálására.
[h]Túl a radioaktív sövényen[/h]
A történetünk a Last Light után kb. egy évvel veszi fel a fonalat. Főszereplőnk, Artyom rádiójeleket fog a külvilágból, ami csak egyet jelenthet: van élet valahol Moszkván kívül is. Ez pedig azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az atomháború elől a föld alá húzódó lakosság végre maga mögött hagyhatná a metróalagutak sivárságát. Bár senki nem hisz neki, nap mint nap kijár a sugárfertőzött helyszínre, hogy további jeleket kutasson fel. Arra azonban nem számított, milyen titkot fog felfedezni: az orosz főváros szándékosan volt elvágva a külvilágtól, hiszen odakint nemcsak, hogy emberek élnek, de az ország könnyen ellenséges megszállás alatt lehet. Miután feleségével együtt nagy galibát okoznak, egy osztagnyi társuk oldalán megindulnak az Aurora nevű gőzmozdonnyal, hogy válaszok után kutassanak, és megkeressék a kormányt elszállásoló bunkert.
A játék folyamán többször is megáll a vonatunk, hogy egy kicsit nagyobb, közel nyílt világú területet fedezhessünk fel. Mivel ez nem az M2 délelőtti műsorsávja, mindenütt eltorzult mutánsok és fegyveres erők várnak ránk, akiknek nem árt pótolni a krónikus vashiányát. A játékmenet mindenkinek ismerős lesz, aki játszott a korábbi részekkel: továbbra is egy viszonylag lassabb, kimértebb lövöldéről beszélünk, amely megkövetel némi odafigyelést. Bár a lövöldözés messze nem lesz annyira gördülékeny, mint azt manapság megszokhattuk (bár már 6 éve is ez volt a helyzet), végül is minden működik, az ellenfelek módszeres ártalmatlanítása pedig kifejezetten szórakoztató tud lenni, köszönhetően az okosan felépített helyszíneknek.
[h]Hadak útja[/h]
Az Exodus egyértelműen lopakodás közben a legszórakoztatóbb. A Bud Spencer-féle fejbecsapástól a dobókéseken át a hangtompítós fegyverekig számtalan módszerünk lehet az őrjáratok kiiktatására, és a teljes siker néha annak ellenére sem lesz egyszerű, hogy egy-egy őr azt sem venné észre, ha metál koncertet tartanának két méterrel a háta mögött. Sajnos a mutánsokkal szembeni harcban már nem lesz annyi lehetőségünk a kibontakozásra, mint embertársaink ellen, így a bestiákkal való harc nem a mókáról és a kacagásról fog szólni, de ezt már megszokhattuk.
A játékmenet nem változott jelentősebben, talán a fegyverek fejlesztése lenne az, amit ki tudok emelni. Ennek a lényege, hogy nem csak felvehetjük a talált fegyvereket, de szét is szedhetjük őket, az alkatrészeiket pedig a saját mordályunk tupírozására használhatjuk fel. A fegyverek így sokkal jobban személyre szabhatók, és én nem is bántam, hogy kicsit tudatosabban lehet megválasztani az eszközeinket (és bennem valahogy egyszer sem merült fel, hogy jó lenne különböző festéseket tenni a fegyverekre). A fegyverek be is piszkolódhatnak, így tisztításukra is kell majd időt szakítani, a különböző munkapadoknál pedig lőszert vagy más ellátmányt is kraftolhatunk a kétféle gyűjthető nyersanyagból.
[h]A zóna csalódást okoz[/h]
A főbb küldetések egyébként szerintem kifejezetten ütősre sikeredtek. Engem egyáltalán nem zavart, hogy feladatainkat egy nagyobb területen, és nem az alagutak klausztrofóbiát sugárzó kanyarulataiban kell teljesítenünk. A helyszínek nagyon hangulatosak, persze továbbra is a föld alatti létesítményekben lesz a legjobb az atmoszféra, de a Kaszpi-tenger melletti sivatagnak, vagy a Tajga erdőségeinek sem kell szégyenkeznie. A helyszínek egészen változatosak, és jó ütemben váltakoznak a darálós, és az óvatosabb, lopakodós szekciók.
Az is tetszett, hogy nem minden ellenfelünk ellenség is egyben, hanem csak más ideológiát követő emberek, akiket emiatt nem is érdemes minden alkalommal lemészárolni, könnyen lehet, hogy a könyörületesség később kifizetődik.
Viszont amíg a főküldetések szórakoztatóak, és egy jóleső elszakadást nyújtanak a manapság jellemző trendektől, addig a nyílt világ áldásait nem tudtam maradéktalanul élvezni. A különböző területek koncepciója kísértetiesen hasonlít a S.T.A.L.K.E.R.-játékok alapvetéseihez. Oda kell figyelnünk a felszerelésünk állapotára, mutánsok, gyilkos anomáliák akarnak széttépni minket, és banditák táborai uralják a terepet. Ennek köszönhetően nem lesz egyszerű boldogulnunk, pedig a fojtogató gázokkal teli mocsarakról, vagy a sivatag homokviharairól még nem is beszéltem. Azonban az is igaz, hogy ezek az elemek csak eleinte képesek fenntartani a félelemérzetet.
Egy idő után kiismerjük az alapvető mechanikákat, mint például a biztonságos házakat, vagy a napszakok változtatását, amit mi magunk egy békés zugban való leheveredéssel érhetünk el. Ilyenkor pedig a környezeti elemek már nem félelmet, vagy adrenalinlöketet fognak adni, hanem csak púp lesz a hátunkon az összes; egy-egy feleslegesnek látszó elem, amely inkább zavaró, mintsem, hogy komolyan mélyítené a játékmenetet.
A terület nagy része egyébként is üres, maximum szórványosan loot vár ránk a romok alatt, ami nem egy kielégítő jutalom, különösen, ha figyelembe vesszük túlságosan is esetlen mozgásunkat, amivel könnyedén beakadunk mindenbe a törmelék között való ugráláskor. A dedikált mellékküldetések egyébként nem rosszak, az is tetszett, hogy az osztagunk tagjai hívják fel rájuk a figyelmünket.
Némelyiknél izgalmas fogolyszabadításban lehet részünk, máshol pedig felfedezhetjük a térkép érdekesebb szegleteit is, szóval nem volt velük nagy problémám. Legalább nem lettek igazán erőltetve, és nem voltam belekényszerítve a farmolásba mondjuk egy, a S.T.A.L.K.E.R.-éhez hasonló kereskedelmi és fejlődési rendszer miatt, az szerintem annyira illett volna ide, mint Jar Jar Binks egy szavalóversenyre. Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy a változatos környezet mindenképpen dobott a játékon, és annak is híve vagyok, hogy az alaposság kifizetődjön, és megérje gyűjtögetni, ha már nem fogunk fulladozni a lőszertől, mindössze sajnálom, hogy ez a szabadságot kínáló koncepció maximum középszerűre sikeredett.
[h]Csapatszellem[/h]
Cserébe a történet kellemes csalódás volt. Eleinte furcsának tartottam, hogy az előző részek történéseihez szinte semmi visszacsatolás nincs, de aztán rájöttem, hogy ez nem olyan óriási baj, mert az Exodus sztorija önmagában is megállja a helyét. Rögtön az elejétől kezdve nagyon is elgondolkodtató kérdések merülnek fel: Mi a fontosabb, az igazság, vagy a biztonság? Lehet-e újrakezdeni egy világégés után? Van-e remény az emberiség számára, ha lépten-nyomon az erkölcsi fertő különböző mélységeibe süllyedt gonosztevőket, rabszolgatartókat, vallási fanatikusokat és kannibálokat találunk? Ezen kérdések boncolgatásán túl azért tartogat a cselekmény fordulatokat, drámai pillanatokat, és szívmelengető perceket egyaránt.
Utóbbiak oroszlánrésze egyébként az osztagunkhoz kapcsolódik. Az egyes karakterek rengeteget beszélgetnek egymással, vagy főszereplőnkhöz, mindenkinek kiderülnek személyes céljai, vágyai, vagy féltve takargatott múltjuk. Mivel mindannyian korrekten megírt, szimpatikus szereplők, ezért egy idő után komolyan érdekelni fog minket a sorsuk, ez a fajta kötődés pedig szerintem szükséges is, ha ilyen sok szereplő veszi körül az embert.
Ha pedig egyszerre többen is a vásznon vannak, igazán hangulatos jelenetek játszódnak le, ilyenkor válik teljessé a közösségi élmény. A karakterek közül talán a legrosszabb pont főszereplőnk, szegénynek még mindig Gordon Freeman a logopédusa, és csak a fejezetek között szólal meg egy kis összegzés erejéig. Ellenben Artyom felesége, Anna pozitív csalódást okozott. Míg a Last Light-ban a medve is csak sírva ette volna meg, itt egy kidolgozott, szimpatikus szereplő, akiért valóban lehet aggódni.
[h]Kívül-belül csillog[/h]
Az is mindenképpen tetszett, hogy a háttértörténet is rendelkezik mélységgel. Legyen szó arról, hogy Artyom részeletes naplót vezet a vele történő eseményekről, de társairól írt jellemzéseit is öröm olvasni, vagy éppen arról, hogy a kihalt folyosók és romok között rengeteg hangfelvételt vagy jegyzetet találhatunk, amelyek némiképpen hozzáadhatnak a hangulathoz. Mindeközben a történet szépen lassan halad a befejezés felé, amely játékstílusunk függvényében kétféle lehet, szerencsére mindkettő megkapó, hatásos lett. A történet bár messze nem hibátlan, de maradandó élmény lesz, ami miatt annak is érdemes lehet kipróbálni a játékot, aki nem szerelmese ennek a műfajnak.
Szerintem az előzetesek alapján nem nagy meglepetés (igaz, láttunk már kínos minőségi zuhanást), de a Metro Exodus kitűnően fest. Sokszor nehéz betelni a látvánnyal, legyen szó kietlen sivatagból, vagy hófödte tájról, de egyértelműen a föld alatti alagutakban fog leesni az állunk, hiszen a 4A Engine-nek még mindig a bevilágítás és a színvilág az erősségei. Persze ha nagyítóval vizsgáljuk a részleteket, találhatunk hibát bőséggel, de az általános benyomás mindenképpen pozitív. A hangzásvilág is bőven korrekt, igaz, a szinkronhangoknál néha egyenlőtlen a minőség. Viszont a zene remek lett, és nagyon sokat dob a hangulaton.
[h]Poszt-posztapokalipszis[/h]
Először a bevezetésről ejtenék pár szót. Ahhoz még mindig tartom magam, hogy a review bombing értelmetlen és felesleges. Sajnos mára sok mindennek megváltozott az eredeti jelentése: ahogyan a Facebook nevetős emoji-ja is a legtöbbször a jókedv helyett a küldője nyomorát palástoló aljas káröröm szimbóluma, úgy egy-egy felhasználói értékelés is politikai üzenőfelület, személyes sértettségek fóruma vagy egyszerű ostobaság. Ettől még be kell lássam, a felvezetőben felhozott példák nem öregedtek jól. A Marvel kapitány egy lapos film lett, és Brie Larson még mindig antipatikus, a Shadow of Warba azért mégiscsak gáz volt mikrotranzakciókat tenni, és azóta sem lettem az exkluzivitás híve. Az üzenetem ettől még áll, csak kissé szerencsétlenül választottam meg a demonstrációt. Ja, és kétszer is említettem a fegyverek festését, ezzel burkoltan kedvenc Másvilág Zoltánunkat (és kriminális Metro-videóját) akartam elküldeni melegebb éghajlatra. Csak hát (különösen a leet-en) akkor még nem mertem így beleállni az emberekbe.
Magával a kritikával utólag egyet kell értsek. Azóta látom, hogy egy szándékos döntés miatt lett aránylag sivár és rideg az Exodus nyílt világa, és mindenképpen megvolt a maga zord bája. Ettől még az első két rész hangulatosabb és következetesebb volt, és itt sajnos néhol tényleg túl kevés volt az adott területre jutó tartalom. Ellenben a tajgai pálya egy remek arany középút, egy olyan “félig nyílt” modell ideális környezet lenne egy esetleges folytatásnak. Szóval igen, a Metro Exodusnak megvoltak a maga hibái, kicsit nehézkes és döcögős, de tagadhatatlanul egy jó játék remek történettel, amit azért egyszer érdemes mindenkinek átélni.