Michael Walden az Eshtar-trilógia óta nem jelentkezett új kötettel a Metropolis Média gondozásában. Azonban nem hagyta parlagon a SFF hazai rajongóit, hiszen a Tuan Kiadónál azóta két kötete is megjelent a Mysterious Universe égisze alatt. Legújabb kötete, a Csillagikrek azonban nem a népszerű regényfolyamot bővíti. Walden teljesen önálló, mindentől független történettel rukkolt elő.
Walden eddigi munkásságáról valahogy mindig a gyermeki rajongásom jut eszembe. Amikor kissrácként olvastam sci-fit, vagy fantasyt, fejben mindig elkalandoztam, gyakram magamban továbbköltöttem az adott alkotást. És hiába a sok remekmű, nem voltam teljesen elégedett; mindig hiányoltam olyan dolgokat, amik mára banálisnak tűnnek, de akkor – és az adott környezetben – számomra fontos lett volna.
Mondjuk az is hozzátartozik, mikor felcseperedik az ember gyermeke, a gondolkodásmódja is megváltozik. Manapság már nem feltétlen űrlényekre, mitológiai szörnyekre, vagy elképzelhetetlen jelenségekre vágyom – bár ebbéli étvágyam ismét egyre csak növekszik. Viszont Walden regényeit mindig jóízűen fogyasztom, mert segít visszarepülni azokba az időkbe, amikor elkezdtem SFF-t olvasni, és rajongani kezdtem a műfajért. És úgy érzem, az író is igazi rajongó, mert simán telepakolja regényeit olyan dolgokkal, amiket anno jómagam is hiányoltam más szerzők műveiből.
[h]Sci-fi VS Sci-fi[/h]
És mégis, a mainstream zsánerírók közül mostanra azok emelkednek ki, akik levetkőzve a műfaj sajátosságait, valami újszerű, művészi irányba terelgetik történetüket. Az egyszerűbb szimbolikák komplikált mögöttes tartalmakká váltak. A könnyedén azonosítható metaforák elvont leképezései lettek a mai társadalom égető problémáinak. Ami egyébként szerintem nagyon fontos aspektusa a fantasztikumnak, viszont e kérdések feszegetésére megannyi eszköz rendelkezésére áll az íróknak. De gyakran azt látom, hogy a szórakoztatni akarást beáldozzák a mondanivaló oltárán.
És a “nehezebb olvasmányokkal” nyilván nincs semmi baj, hiszen abszolút élvezettel olvasom ezeket a köteteket is. De mindig hiányzik az a fajta sci-fi, ami egyszerűen csak szórakoztat. Aminek olvasása közben kidobhatom a fejemből a stresszes hétköznapokat, és elutazhatok egy olyan világba, ami nagyon-nagyon távol van az általam ismerttől. Ha pedig ezek mellett még akar is szólni valamiről, az külön grátisz. Szerettem volna valami olyasmit olvasni, aminek azért van valamennyi mögöttes tartalma, ami könnyen felismerhető, de mégsem erre van kihegyezve a cselekmény. És önmagában is élvezhető.
A Csillagikrek pedig pontosan ilyen regény. Újraéledt bennem a műfaj iránti naiv értelemben vett rajongás. És nem amiatt, mert világmegváltó, sosem látott csavarok érvényesültek volna. Walden új regénye nem fél szórakoztatni, elvarázsolni, és sodró lendületű történetével végig odaszögezni a lapok elé.
Ugyan a cselekmény felütésénél már lehet sejteni mire megy ki a játék, mégis természetesnek hat az első plot twist. De miről is szól a Csillagikrek?
[h]Klasszikus, de új[/h]
A galaxist benépesítette az emberiség. A Földről kirajzva meghódítottunk egy halom bolygót, de a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nem szűntek meg az utopisztikusnak tűnő világokban. Sőt, az emberiség legnagyobb találmánya, a háború csak még nagyobb mértéket ölt. Az emberek mit sem változtak: ugyanúgy egymással küzdünk, és a saját hatalmunk megerősítése végett próbálunk feljebb lépkedni a ranglétrán.
Ebben a világban Vincent DeLuz és legénysége tagjai az ismert világ leggyorsabb és legkirályabb űrhajójával igyekeznek érvényesülni – lényegében számkivetettként. Vince nem tudja hogyan kerül a Redshift Seven a birtokába, egy nap teljes amnéziával tér magához a fedélzetén. Ez a rejtély egészen sokáig a háttérben húzódik, de katalizátorként funkcionálva hajtja előre az olvasót, hogy hátha kiderül mi áll a háttérben.
A Redshift legénységének tagjai bebizonyítják, hogy a gyűlölet mellett szeretet és emberség is létezik. Papíron ellenségnek kellene lenniük, mégis kitartóan küzdenek egymásnak vállvetve, igazi családot alkotva.
Egy nap Vincent és barátai új megbízást kapnak az egyik drogkartell vezetőjétől, hogy találják meg a fiát. És ebben az egy darab mondatban le is lehet zárni a sztori bemutatását. Ahogy megkapják a “főküldetést”, gyakorlatilag fejezetről fejezetre érnek minket a csavarok, meglepetések. No, ezeket az élelmes olvasó hamar kikövetkeztetheti, mégsem venném el senkitől az élményt, hogy maga fedezze fel ezeket.
[h]Ez nem a Rocinante[/h]
A Csillagikrek megtesz mindent, amit egy sci-finek meg kell tennie. Kapunk egy tök jó alapsztorit, érdekes technológiai megoldásokat, és egy kicsit az emberiség mivoltán is el tudunk gondolkozni. Azonban a karakterek ezúttal nem váltak maradandóvá számomra. Mindenkinek megvan a maga motivációja és kapunk betekintést a múltjukba, és a legénység másik tagjaival való kapcsolatára is. De én mégsem tudtam velük rezonálni.
Illetve a szetting, a szereplők és a rejtélyek kezelése nekem kicsit a Térség-sorozatra emlékeztet. Sőt, néhol elég sok párhuzam is felfedezhető, azzal a különbséggel, hogy a Térségben rohadt nagyot csalódtam. A sokadik kötetre teljesen elvesztett, de a hiba bennem keresendő: teljesen másra számítottam, és fokozatosan, – mikor egyáltalán nem kaptam meg, amit szerettem volna -, elvesztettem az érdeklődésemet.
A Csillagikrek viszont a hasonlóságok ellenére továbblépett, és furcsa módon azt kaptam, amire számítottam. Vagy talán azt, amit eredetileg a Térségtől vártam volna? Nehéz kérdés, mindenesetre remélem nem csak számomra erős a párhuzam.
Ami viszont nem kérdés, hogy Walden ismét remekelt legújabb kötetében. Így, a sokadik regénye után már megtalálta a hangját, és a stílusát. Már nem a helyét keresi a műfajban, hanem betonbiztosan hajt előre a népszerűség sztrádáján. Amit vállal, magabiztosan szállítja az olvasóknak. Nem akar annál többet kihozni a könyvből, mint amire vállalkozott, és ez így van rendjén. Helyén kezeli a terjedelmet, a cselekményt, a történetet és a mondanivalót is.
Ugyan többször arra futtattam ki a véleményemet, hogy Walden célja a szórakoztatás, de sosem marad alul, ha arról van szó, hogy teljesíteni kell a sci-fi egyik elsődleges célját. Rámutat emberi gyengeségeinkre, a lehetséges utópiák, vagy disztópiák hátulütőire, és reflektál társadalmunk jelenére. De nem akar szájbarágni semmit, nem akarja megmondani, mi a helyes és mi a helytelen.
Szereplői szemén keresztül mutatja be a világot, az ő jellemeiken át levonhatjuk magunknak a tanulságot, ha úgy döntünk. De nem kötelező jelleggel. Ha csak tényleg a profán értelemben vett szórakozás a célunk, arra is tökéletes a Csillagikrek. De sose féljünk kicsit továbbmerészkedni, és meglátni azt, ami esetlegesen a sorok között lapul.
[h]Verdikt[/h]
Összességében tehát a Csillagikrek a – most már mondhatom – megszokott színvonalat képviseli. Walden remek író, és kiválóan tud szemléltetni. A történet alapvetése egyszerű, mégis csavarokkal tűzdelte tele. A fordulatok hiába kiszámíthatóak, jól vannak elhelyezve a cselekményben, és az adagolással sincs probléma. Ezúttal a szereplők nem teljesen feleltek meg az ízlésemnek, bár a könyv végefelé érezhető volt némi fejlődés mindenki részéről. A történet valami sokkal nagyobbnak a felvezetése, de jelen kötet teljes mértékben élvezhető önmagában is. Hazai SFF-rajongóknak nyugodt szívvel tudom ajánlani a Csillagikreket.
Cím: Cosmos Redshift Seven – Csillagikrek
Szerző: Michael Walden
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2020 (előrendelhető)
Műfaj: sci-fi, akció
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
