Nem akartam túl profán és hatásvadász lenni, ezért nem írtam bele a címbe, hogy a “magyar Térség folytatódik“, pláne, hogy a Cosmos Redshift Seven második része, az Egy Maroknyi Sötétség már egyáltalán nem is hasonlít a James S. A. Corey szerzőpáros által megálmodott világra. Michael Walden saját jogán írt egy kiváló sci-fit, amit ha tényleg hasonlítani szeretnék valamihez, akkor az a Mass Effect lenne.
[h]Saját hang[/h]
Az Egy Maroknyi Sötétség olvasása közben jöttem rá, hogy Walden itt és most megtalálta az igazi hangját, és teljesen megkomolyodott. Az Eshtar-trilógia önmagában is egy brutális teljesítmény volt egy elsőkönyves szerzőtől, és noha tele volt emlékezetes pillanatokkal, hajlamos volt kicsapongani, vagy elviccelni egyes szituációkat.
Írói karrierjének másik oldalán pedig a Mysterious Universe gazdag világába írt történeteket a nagyszájú Paul Wittgen karaktere köré. Utóbbi kötetekben aztán abszolút nem foglalkozott olyasmivel, mint a politikai korrektség, vagy a komolyan vehető idegen fenyegetettség. Ezeket a könyveket a humor, a szex és az akció jellemzi; ami a csövön kifér.
Ugyan az Eshtar és az MU regények nem feltételnül ugyanannak a közönségnek szólnak, határozottan nem tántorítanék el senkit ezektől az alkotásoktól, hiszen Walden a hazai kortárs sci-fi egyik meghatározó figurája lesz (ha már most nem az).
A Cosmos Redshift Seven első része során, a Csillagikreknél az író még inkább tapogatózott és világot épített, miközben megismerhettük az erőviszonyokat, a szereplőket és a galaxis ügyeibe is betekintést nyerhettünk. Már itt is tetten érhető volt, hogy Walden rátalált a hangjára és stílusára, ami ha jobban megfigyeljük, egyenes evolúciós folyamat végeredménye az Eshtartól elindulva.
A folytatás, az Egy Maroknyi sötétség pedig minden szinten emelte a tétet és öröm volt látni az oldalakból átütő komfortot, amiben Walden szabadjára engedte fantáziáját és remek érzékét, hogy szórakoztassa olvasóit.
[h]Galaktikus viszályok[/h]
A történet egymás után csattogtatja a csavarokat és érdekességeket, ezért a spoilerek elkerülése végett nagyjából címszavakban tudom körbeírni miről is szólt az Egy Maroknyi Sötétség. Nyilvánvalóan épít az első részre, így aki azt sem olvasta, annak erősen tudom ajánlani pótlását, és addig is igyekszem kikerülni a spoileres részeket.
A Redshift Seven legénységének nem sok ideje maradt szusszanni, hiszen ismét belecsöppentek a galaxis belügyeibe. Mi több, hamar egy sokkal nagyobb fenegyetés kellős közepében találják magukat, és lényegében rajtuk áll az általuk ismert világ sorsa.
Szereplőink rájönnek, hogy a háttérből a rejtélyes és ősi idegen faj, a fomor igyekszik az egész emberiséget elpusztítani a nagyobb jó érdekében. Természetesen Vincentnek és a legénységnek nem nagyon fűlik ahhoz a foga, hogy mindenkit kiirtsanak a fomorok, ezért felveszik velük a küzdelmet.
A történet egyik pillanatról a másikra válik nagyszabású űroperává. Gyors egymásutánban kapjuk az akciódús jelenetek, de közben sosem marad el a szereplők közti feszültség és melodráma kidomborítása. Walden dialógusai nagyon sokat fejlődtek, és még ha nem is kapunk teljes pszcihológiai rajzot a karakterekről, párbeszédeik során elég dolgot megtudhatunk róluk, hogy szimpatizálhassunk velük.
[h]Gondolatébresztés[/h]
És ha már szereplők: az Egy Maroknyi Sötétségben talán mintha egy kicsivel több karakter kapna szerepet, mint amennyivel Walden el tudott volna bánni. Könnyen lehet, ha még 50 oldallal vastagabb a regény, akkor több figyelmet kapott volna mindenki, hogy tovább mélyíthesse őket.
A lényeg ellenben így is érthető, és akinek épp porondon kellett lennie, azon keresztül szépen tovább tudott csorogni a cselekmény, bárminemű fennakadás nélkül.
Sem a történetben, sem pedig a cselekményben nincsenek üresjáratok. A könyv elején ugyan volt egy több oldalon átívelő, erősen filozófiai párbeszéd, ahol egy picit aggódtam, hogy szájbarágós kinyilatkoztatás lesz az üzenet, de később minden félelmem eloszlott. És ez a néhány oldal is tartalmazott egy csomó olyan apróságot, melyeken boldogan morfondíroztam el álmatlan pillanataimban.
De általánosságban kijelenthető, hogy agytekervényeink sem maradnak elemózsia nélkül. Ahogy Waldentől megszokhattuk már, most is előszeretettel szórt el egy csomó gondolatmorzsát az olvasóknak, és csak rajtunk áll, mennyire gondolunk utánuk. Szóba kerül az eleve elrendeltség kérdése, a szabad akarat, ebből kifolyólag a mesterséges intelligencia szerepe és létjogosultsága, de nem átall mindezt párhuzamba (vagy épp szembe) helyezni a vallással.
A narratíva pedig az elejétől a végéig tűpontosan kalauzolja az olvasót, amihez hozzájön Walden remek adagolása. Mindig egy kicsivel többet tudunk meg a fomorokról, a fő- és mellékszereplőkről, és a galaktikus hindu világnézetről, így a figyelmünk egy pillanatra sem lankad, és egyszer sem jött el a pillanat, hogy unatkoztam volna olvasás közben.
[h]Verdikt[/h]
Összességében az Egy Maroknyi Sötétség szerintem Michael Walden eddigi legjobb alkotása. Mind technikailag, mind történetmesélés, mind zsánerirodalmi mű szempontjából. Az író ismét bebizonyította, hogy képes újat mutatni a sci-finek, és a szememben elért ezzel a könyvvel egy olyan szintre, hogy nemzetközi színtéren is érdemes lenne kipróbálnia magát.
Aki még nem olvasta a Csillagikreket, az nyugodtan ugorjon egy fejest a Cosmos Redshift Seven sorozat első részébe, és azonnal folytassa az Egy Maroknyi Sötétséggel. E két regényt minden sci-fi rajongónak nyugodt szívvel tudom ajánlani. Azoknak is, akik amúgyis kedvelik a hazai írók munkásságát, és azoknak is, akik csak a külföldi zsánerirodalom felé kacsintgattak eddig.
A Csillagikrek és az Egy Maroknyi Sötétség is a Metropolis Media gondozásában jelent meg.
A recenziós példányért ezer köszönet Michael Waldennek, és a kiadónak!