Kezdem azt hinni, hogy Michael Walden valamiféle varázsló. Mysterious Universe (meg úgy általában) könyvei mindig akkor érkeznek, amikor szükségem van kontextus váltásra.
Az elmúlt néhány hónap során elég sok nyomasztó, komor könyvet olvastam, főleg Stephen King tollából. Nem is tudtam, hogy mennyire szükségem van egy olyan alkotásra, mint a Paul Wittgen-történet harmadik felvonására. A Szefirot elején nehéz is volt a váltás. Az első néhány oldal után nem akart csúszni a könyv, és azt gondoltam: itt az idő, hogy valami negatívumot is írnom kell Walden egyik regényére?
De ahogy haladtam előre, rájöttem, hogy a saját dacom miatt kerültem abba a helyzetbe, hogy szinte úgy éreztem, nem is érdemlek meg egy könnyedebb kikapcsolódást.
Mire pedig a Szefirot végére értem, minden ellenérzésem tovaszállt, és ismét egy fantasztikus MU-alkotást köszönthetünk a sorozatban, ami a rajongók számára is emlékezetes fog maradni. És hát akadtak cseppet sem könnyed pillanatok is, amikor a vállamon ülő kisördög is megkapta, amire vágyott.
[h]Wittgen nem tágít[/h]
A nagyszájú akcióhősök ideje korántsem járt még le. Paul Wittgen az egyik legjobb példa rá. A délceg praetoriánus, aki a császári erőket szolgálja, amellett, hogy az értelmező szótár “tesztoszteron” bejegyzés mellett ő az illusztráció, egy roppant elhivatott – és végsősoron pozitív – hős.
Brett Shaw megbízásából titkos bevetésre indul egy távoli bolygóra tűzpárjával és barátnőjével Faith-szel, ahol aztán pillanatok alatt beindul a MU-féle haddelhadd. A fedett akció nem véletlenül követelte meg Wittgen szakértelmét: egy komoly hekkertámadás elkövetőit kellett megtalálnia.
De ez csak a kezdet! Az ügy hamar sokkal komplikáltabbá válik, és olyan szálak futnak össze, és olyan titkokra derül fény, amire sem Paul sem Fatih nem számított. Mint kiderül, a planétát egy császárellenes, – elég komolyan felfegyverzett – csoport szeretné (többek között) uralma alá vonni, vezetőjük pedig egy legendás tárgyat keres, amivel aztán tudjátok… rettenetes hatalomra tehet szert.
A történet további része kifejezetten spoileres, így hát legyen elég annyi a kedves Olvasónak, hogy a Tenoxch nevű tolték ihletésű bolygó elegendő rejtélyt nyújt ahhoz, hogy elvesszünk a cselekményben, és ismét drukkolhassunk Wittgennek és ad hoc verbuvált társainak.
[h]Hogyan anyázz navatlul[/h]
Nagyon tetszett a közeg, amibe Walden az egész történetet helyezte. Valljuk be, a mexikói folklórt elég kevesen szokták felhasználni fantasy és/vagy sci-fi sztorikban. Egyes elemek lehet, hogy előfordulnak, de a Szefirot teljes cselekménye konkrétan a toltékok körül zajlik, ami egyedi ízt ad az egész könyvnek. És bámulatos, hogy Walden úgy tud tanítani, hogy közben egy perverz hologram lő szét mindent mindenkit.
Mert Walden ettől kiváló: történetei szórakoztatóak, a maguk módján könnyedek és olvasmányosak – viszont mindig tanít is valamit. Történelmi tudása, sajátos megközelítése remek hangulatot kölcsönöz írásainak és mély tudásról árulkodnak.
A Szefirot azért mégiscsak egy Mysterious Universe regény: röpködnek a cifra káromkodások (még navatl nyelven is; ehhez milyen kutatómunka kellett?), mindenki lő mindenkire, Wittgen pedig lazaságától jó, hogy nem hullik szét.
Néha azért megállunk egy-egy komolyabb hangvételű eseménynél, hagy időt a történet, hogy egy kicsit magunkba forduljunk. Aztán jöhet az újabb poén, és a kíméletlen akciók kavalkádja.
[h]Ide már a Herden sem elég[/h]
Ha mégis fel kéne hoznom valami ellenpontot is, akkor a párbeszédeket említeném. Ezúttal úgy éreztem, mintha egyes szereplők ugyanazt a sémát követnék. Legtöbbjük szava járása, beszédstílusa megegyezik, legalábbis hasonló, így előfordult, hogy elsőre nem teljesen értettem, hogy éppen ki beszél. Amikor fontos, történetet előremozdító dialógusok vannak, akkor hirtelen minden a helyére kerül, csupán a kiegészítő dialógusok tűnnek homogénnek számomra.
Minden más oldalról ismét csak magasztalni tudom az írót, amit már tuti untok. A történet nagyon is rendben van, a rejtély és annak adagolása szintén szuperül működik. Az akciójelenetek ismét lemásznak az oldalakról, és fantáziából most sincs hiány.
A karaktereket okosan formálja Walden; fejlődnek, a különböző hatásokra változnak, de képesek önmaguk maradni.
Az egész kötet üresjáratok nélkül, elképesztő adrenalin-túladagolás kíséretében viszi végig az olvasót a cselekményen. A végére minden összeáll: nagy kérdések kerülnek megválaszolásra, és még nagyobb kérdések kerülnek az előtérbe.
A Walden által írt Wittgen-regények önmagukban is fogyaszthatók. Mármint a Mysterious Universe felületes ismerete mellett ez a trilógia teljes mértékben szórakoztató, és csak elvétve éreztem, hogy kimaradtam egy buliból. Tehát aki még nem ismeretes e termetes univerzumban, ne fogja vissza magát, mert a Paul Wittgen-kötetek simán megállnak a saját lábukon mint fantasy, illetve sci-fi történetek.
Összességében tehát a Szefirot ízig-vérig egy Mysterious Universe kötet, ami tartja, sőt emeli a színvonalat, és Walden is rendszerre kiaknázza tehetségét. Paul Wittgen továbbra is megállíthatatlan és galaktikusan menő.
A kötet előrendelése már megkezdődött, a Tuan kiadó oldalán csekkolhatjátok!
A recenziós példányért hálás köszönetem az írónak és a kiadónak.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
