Edward Ashton Mickey7 című regénye egy nagyon kellemes meglepetés volt számomra. A címszereplő nihilista, ám szatirikus és humoros vergődése, és sorozatos meghalásai nagyon egyedi és szórakoztató elegyet alkotott. A mozivászonra való átültetéshez pedig nem más kapta a lehetőséget, mint Pong Dzsunho (Élősködők), aki bizonyította már, hogy a szürreális szatírák elég jól mennek neki. A Mickey 17 ennek megfelelően magán visel a direktor számos kézjegyét, de talán pont emiatt lesz megosztó a nézők körében.
Egy életem, sok halálom
A történet egy roppant érdekes sci-fi ötlet köré épül, és több-kevesebb sikerrel ki is aknázza a film a benne rejlő potenciált. Mickey Barnes (Robert Pattinson) és a kicsit sem legjobb barátja, Timo (Steve Yeun) lába alatt ég a talaj a Földön, így utolsó mentsvárként kénytelenek elhagyni azt. Így kerülnek egy kolonizáló hajóra, mely a Niflheim nevű fagyos bolygóra tart.
Mickey, mivel az ég világon semmihez sem ért, eldobhatónak jelentkezik, ami lényegében annyit tesz, hogy a legveszélyesebb feladatokra alkalmazzák. És ha küldetés közben meghal, akkor utána simán csak újra nyomtatják, kvázi leklónozzák.
Az eljárás komoly etikai, vallási és erkölcsi kérdéseket vet fel, és a Földön nem is éppen legális. De a kolonizáló hajókon, az űr mélyén jól jön az olyan emberi munkaerő, akinél nem probléma, ha életét veszíti. Mickeyt viszont látszólag egyáltalán nem zavarja, hogy állandóan öngyilkos küldetésekre küldik, és újra meg újra kinyomtatják. Mígnem egy külsős felderítés alkalmával mégsem hal meg, és felcsillan benne a természetes ösztön szikrája: a túlélés nem is olyan rossz dolog.
Csodával határos módon egy darabban visszatér a bázisra, de mivel mindenki halottnak hitte, nyomtattak belőle egy újat. Az eldobhatók többszörösítése viszont főbenjáró bűn, és ha elkapják őket, akkor mindkettejüket lebontják (értsd: minden szerves anyagot lebontó lávatrutyiba küldik őket). Szóval adott a konfliktus: nem derülhet ki, hogy Mickeyből immáron kettő van. Nem árulok el nagy titkot, hogy a film ennél azért jóval tovább megy, és egy ponton elkerülhetetlen, hogy kiboruljon a bili.
Itt mindenki hülye?
Papíron minden adott a Mickey 17 sikeréhez, és hogy egy korszakos sci-fi alkotássá váljon. Érdekes sztori, kiváló szereposztás, se nem remake, se nem franchise, ráadásul egy egyedi ötletet dolgoz fel. És hiába látszódik kilométerekről minden kvalitása, mégis biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan le fognak pattanni róla.
Ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, akkor az lenne, hogy fárasztó. Irgalmatlanul fárasztó, és vontatott. A masszív 140 perces játékidő egyáltalán nem indokolt.
Dzsunho egyáltalán nem piromkodik, ha roppant kellemetlen szituációkba kell dobnia szereplőit. Ennek megfelelően a néző is többször fogja kényelmetlenül, vagy feszélyezve érezni magát. Valószínűleg a díszvacsora jelenet lesz sokaknál a vízválasztó.
Általánosságban kijelenthető, hogy a szereplők egyike sem kimondottan kedvelhető, és nem is igazán lehet velük azonosulni. Mondjuk ez is jellemző Dzsonhu munkásságára, hiszen szereti legalja embereken keresztül vizsgálni a társadalmat. Talán egyedül Nasha (Naomi Ackie) a józan ész utolsó mentsvára, és aki nem akar explicit rosszat másoknak.
De rendesen kell küzdenie a nézőnek, hogy a két Mickey közül akármelyiket is megpróbálja megkedvelni. Mickey 17 egy töketlen, szerencsétlen nihilista figura, aki sodródik az életben és halálban. 18-as meg a keményebb, szociopatább verziója ugyanannak az embernek. Ő a másik véglet. A karakter(ek) nagy ívet járnak be, szóval a film végére rendesen árnyalódik a jellemük, de az odáig vezető út ellenszenvvel van kikövezve.
A gyarmatosítók önjelölt, fasiszta vezetője, Kenneth Marshall (Mark Ruffalo) viszont minden jelenetében egy ütnivaló, utolsó rohadék. Ruffalo lubickol a szerepben, borzasztó ripacsként viselkedik minden pillanatban. Ahogy filmbéli felesége, Ylfa (Toni Collette) is nagyon hasonló karakter, de talán ő még gonoszabb, mint a férje. És ugyan nagyon jól áll mindkettejük számára ez a szerep, attól még nem lesz kevésbé kínos, vagy megterhelő nézni őket.
Identitásválság
A Mickey 17 minden percéből süt az erős kritikai él. Mindez egy roppant harsány szatírába burkolva tárul a néző elé. A gond csupán az, hogy a film nagyon nem tudja, hogy mi is akar lenni. Úgy váltogatja a műfajokat, mint más a zoknit. Egyszer karakterdráma, aztán edgy vígjáték, majd kikarikirozott abszurd szatíra, máskor filozofikus sci-fi, de egy kis akciófilmes rész is befigyel.
A tempója emiatt szaggatott, és gyakran érződik úgy, hogy a forgatókönyv epizódikusan működik. A központi narratíva átfogja a film egészét, de néha úgy tűnik, mintha különböző hangvételű szkeccseket néztem volna. Szemléletes példa, hogy időnként berángatják a helyi őslakos féregszerű fajt, a kirázokat (a könyvben kúszómászók), mely ugyan nagyon fontos részét képezi a történetnek, de a film utolsó harmadáig rendre megfeledkezik róla a forgatókönyv.
Ezeréves klisé, hogy a könyv mindig jobb, mint a belőle készült film. Ezzel nagy általánosságban abszolút egyetértek, de azt is érdemes szem előtt tartani, hogy egy az egyben adaptációt jobbára képtelenség, vagy fölösleges készíteni. A filmnek egészen más a nyelvezete, ezért elkerülhetetlen, hogy itt-ott belenyúljanak az eredeti műbe. Pár szereplő és esemény ezúttal is meg lett változtatva a könyvhöz képest, de ezek jól meg vannak alapozva. Sőt, egyáltalán nem éreztem, hogy az alapműn bármiféle erőszak lett volna téve, minden változtatás a film érdekeit szolgálta.
Marshall például nem egy szimplán csak kibírhatatlan katonaember, hanem egy wannabe diktátorszerű neonáci, akinek nem sok saját gondolata van. Ezzel szemben a felesége, a szintén narcisztikus Ylfa még romlottabb, aki méregként csepegteti a férje fülébe, hogyan is kéne férjének viselkednie.
A Steve Yeun által megformált Timo is átesett némi változáson. Az kétségtelen, hogy már a könyvben sem róla mintázták az igaz barát szobrát, de a filmben egy jóval átlátszóbb szemétládát alakít. Mondjuk nem is vitték túlzásba a szerepét, de Mickey szempontjából fontos a jelenléte. És ha már itt tartunk, a casting igazi telitalálat. A színészek kivétel remekül alakítanak, vagy legalábbis tokkal-vonóval hozzák a karakterüket. De mindenképpen érdemes kiemelni Pattinsont a kettős szerepében, aki mindkét Mickeyt bravúrosan alakítja.
Verdikt
A harsány, gyakran ripacskodó szatíra nem a legközönségbarátabb műfaj, ráadásul a Mickey 17 gyakran nem is tudja, hogy mi akar lenni. Ezáltal nem lennék meglepve, ha megosztó lesz az alkotás a nézők között, de abban is majdnem biztos vagyok, hogy a szakma a vállán fogja hordozni.
Azt semmiképpen nem lehet elvenni, hogy hangulatát és megközelítését tekintve roppant egyedi, és hiánypótló alkotás. Van itt minden a sci-fitől a filozófián át politikai és társadalom kritikáig. Pong Dzsunho filmje bátor, merész, és gyakran kimondottan őrült, ugyanakkor kényelmetlen, fárasztó és nagyon hosszú.
Senkit sem szeretnék lebeszélni róla, hogy megnézze, ez egy olyan alkotás, amit érdemes mindenkinek látni egyszer. Aztán majd ki-ki eldönti, hogy mihez kezd a látotakkal.