Nincs is jobb, mint a saját egzisztenciális válságom kellős közepén olyan könyvet olvasni, amiben a főszereplő saját magával sem képes zöld ágra vergődni. Edward Ashton sci-fi regénye, az Agave kiadónál megjelent Mickey7 több oldalról is eljátszik a gondolattal, hogy mi történne, ha önmagunk majdnem tökéletes másolatával kellene egy ágyon osztoznunk.
“Me against the world”
Mickey Barnes nem a tipikus daliás főhősöd. A Midgard nevű bolygón élő fickó igazi motiválatlan naplopó, akinek minden büdös, ami rímel a társadalmi felelősségvállalásra. A barátságról készült szobrot sem róla mintázták. Jellemzően minden hülye döntéséért legjobb barátját, Bertót hibáztatja. De annyira, hogy konkrétan Mickey mindig Berto ellenében fogadott, és emiatt tetemes tartozást halmozott fel. És ki a hibás? Persze, hogy Berto, miért kellett állandóan nyernie?
Túl sok önreflexió sem szorult belé, és magán kívül mindig sikerül mást okolni az őt ért sérelmekért. Egyedül a történelem iránt érez némi szenvedélyt. De a világban, ahol szó szerint semmi szükség lexikális historikus adatokra, Mickey-nek ebbéli tudására nem mutatkozik túl sok igény. Annyira elege van már az életből, annyira unja az egészet, hogy rendes melót sem hajlandó szerezni magának. A tartozásai miatt viszont kénytelen valamit kitalálni. Rendhagyó kiskapu tárul ki előtte, és meg is ragadja az alkalmat, hogy Eldobhatónak jelentkezzen egy Drakkar nevű űrhajóra.
A hajó a Midgardról indul és a Niflheim nevű planéta felé tart, hogy bővítse a Diaszpórának keresztelt kolóniák összességét. Korábban az emberiség kénytelen volt elhagyni a földi otthont, hogy benépesítsen más égistesteket. Az utazás a bolygók között még így is sok időt felemészt, de az antianyag hatékony felhasználásának köszönhetően már van esély az emberiségnek intergalaktikus méretekben gondolkoznia.
A kényelmetlen és nélkülözéssel teli utazást a szebb jövő és változatos kolóniák reményében vállalja a legénység. A tudósok viszont egészen sokszor vétenek szörnyű hibákat, melyek minimum még silányabb életminőséget jelentenek. De olykor katasztrofális is lehet egy-egy számításbeli “hupszi”.
Eldobhatónak lenni
A Drakkaron egy üresedés akad csupán, és nem véletlen, hogy még senki sem töltötte be a pozíciót. A münkakör lényege, hogy kell valaki, akit be lehet hajítani veszélyes, vagy öngyilkos küldetésekre. Vagy, ahová nem lehet méregdrága gépeket beküldeni, kockáztatva azoknak a megsemmisülését. Ezeknek a feladatoknak jellemzően halál a vége, de nem kell aggódni, mert Eldobható révén ilyenkor új klónt készítenek az adott személyből. Ez tökéletes mása az előző verziónak, annak minden emlékével, és egyéb jellemzőivel.
A cselekmény kezdeténél Mickey már a hetedik iterációjánál tart, és látszólag nem is nagyon foglalkoztatja, ha meg kell halnia. Hát ez a dolga. Egészen addig, amíg egy Niflheim-i küldetés során minden eshetőség ellenére mégsem hal meg, viszont társai a kérésére magára hagyják.
Mire titokban visszaoson a bázisra, addigra “legyártják” Mickey8-at, és megkezdődnek a problémák. Mivel a mezőgazdaság beindítása nem éppen úgy halad, ahogy tervezték, mindenkinek komoly kalórialimitet kell betartania. Ezért plusz egy fő táplálása nem fér bele a büdzsébe, nem beszélve arról, hogy egy Eldobhatónak tilos többszörözötté válnia. Ha másért nem is, a kolónia parancsnoka megrögzött natalista, tehát aligha tartja emberi lénynek az Eldobhatókat. Már Mickey jelenléte önmagában is bosszantja, nemhogy még kettő legyen belőle!
“I am my own worst enemy”
Az egyetlen megoldás az lenne, ha az egyik Mickey végezne a másik énjével, de valahogy csak nem jön össze a dolog. És mivel nem éppen eszéről híres, számos humoros jelenetben olvashatjuk, ahogy próbálja önmagával összeegyeztetni az életet a bázison.
Valahol pedig egészen észvesztően vicces és szürreális, ahogy úgy szabotálja saját magát, hogy két külön testben van. Noha direktben nem akar ártani magának, Mickey többször is elég önzőn viselkedik, és hiába önmaga saját mása, mégis aktuális iterációjának a javát akarja.
A felszínen a Mickey7 egy Andy Weir-szinten könnyed és pörgős sci-fi, ami nem mellesleg marha szellemes. Nem fogunk hangosan hahotázni a sok abszurd jelenet során, de kétségtelen, hogy nagyon jó és okos humora van.
A légies és gyakran komolytalan hangvétel mellett ez a regény mégiscsak sci-fi. Emiatt egy csomó olyan témával is foglalkozik, ami feszegeti az emberi egzisztencia égető kérdéseit. Például az Eldobható halála utáni újraalkotással az ember halhatatlannak számít? Emberi mivoltunkat mostani porhüvelyünk határozza meg, netán az emlékeink? A könyvben többször előkerül a Thészeusz hajója nevű paradoxon, vagy filozófiai kérdésfelvetés, amit Mickey ugyan egyáltalán nem ért, de mi olvasók garantáltan el leszünk látva szellemi csemegével.
A saját klónunk vajon minden tekintetben ugyanolyan lenne, mint mi? A Mickey7-ben a két Mickey ugyan alapvetéseiben megegyezik, mégis mintha két totálisan másik személyiséget láthatnánk. Ettől melyikőjük lesz az igazi, vagy mindkettőjük az? Lehet-e önmagára féltékeny, mert a klónja a barátnőjével kavar?
A klónozás filozófiáján kívül a posztmodern kapitalizmus is megkapja a magáét. A dilettáns vezetőktől, hamis ígéretektől, kihasznált munkavállalóktól és bullshit munkaköröktől ez az elképzelt jövőkép sem mentesül.
Verdikt
A Mickey7 egy szuper lehetőség lehet azoknak az olvasóknak, akik a hype után belefogtak a Dűnébe és rájöttek, hogy nem is olyan, mint a film. Tehát ha valami könnyedebb sci-fire vágysz, akkor ezzel a regénnyel nem lősz mellé.
Kezdőknek is kiváló beugró pont lehet, hiszen nem túl hosszú, a nyelvezete könnyen érthető, filmszerűen szerkesztett struktúrája miatt pedig nagyon jól lehet haladni vele. Ugyanakkor témája és felvetett filozófiai kérdései nem tolakodók, és teljes mértékben az olvasóra van bízva, hogy kezd-e velük valamit, vagy csak az aktuális cselekményre koncentrál.
Ha bírod Andy Weir alkotásait, akkor Ashton stílusa is gyorsan megtalálja az utat a szívedhez.
Ha ajánlónk felkeltette kíváncsiságod, a könyvet beszerezheted webshopunkból: MICKEY7