Nehéz dolog franchise-t építeni; főként akkor, ha annak gyújtópontja egy akkora népszerűségnek örvendő, és olyan specifikus formulával berobbanó játék, mint a Minecraft. A Mojang mégis megpróbálkozik ezzel. Természetesen erre rá is kényszerülnek a Microsoft árgus tekintetével a tarkójukon. Elvégre a MS nem azért vásárolta fel őket az IP-vel együtt, hogy csak úgy hagyják kiszáradni a fiók mélyén.
Jópár év tökörészés utáni első próbálkozásuk a Minecraft Dungeons-al, bár szerény személyen nem játszott, Gabe kolléga beszámolója alapján nem az volt az irány, amire a sorozatnak szüksége volt. Mai cikkünk alanya, a Minecraft Legends már jóval ígéretesebbnek tűnt – már a zsáneréből adódóan is. Elvégre a stratégiai játékok kiváló platformjai a kreativitásnak, esszenciájukban van az erőforrás-gazdálkodás, és gyakorlatilag bármilyen vizuális dizájnnal és körítéssel működőképesek. A jó hírem az, hogy a Legends egy lényegesen jobb próbálkozás, mint a Dungeons. Egy csomó jó ötlettel és érdekes stíluskeveréssel, azonban ehhez kellett pár kompromisszumot kötni, amelyek közül nem mindegyik a szájízemnek megfelelő.
Sárkreft
Na de mi is a Minecraft Legends? Ez lélekben egy valós idejű stratégiai játék, amelynek a nézete a megszokott madártávlatból lekerült a talajszinthez közel. A játék során egy névtelen hőst alakítunk, akit pontosan ugyanúgy tudunk irányítani, mintha csak egy hátsó nézetes akciójátékot játszanánk: tudunk ugrani, sprintelni és támadni. Ez az eszköztár azonban jelentősen ki van bővítve a stratégiai játékokból ismert építéssel, csapataink kiképzésével-és irányításával, valamint nyersanyag-gyűjtögetéssel.
Az alapfelállás szerint a felszínt megvadult medvedisznóemberek (mondom, medvedisznóemberek!) veszélyeztetik, amire a Minecraft békés lakói nincsenek teljesen felkészülve. Ezért a világ három őre megidézi valami 12 éves Minecraft youtuber avatarját, hogy segítsen visszaverni az inváziót. Ennél többet nem is akarok időzni a történettel, tekintve, hogy a játék sem teszi. Most mondhatnátok, hogy biztosan nem csak ennyi a sztori, de kisdobos becsszavamat adom, hogy ezek után már csak annyi történik, hogy komótosan kitakarítjuk a térképet. Mondjuk ehhez a történetmennyiséghez nem lett volna muszáj ötpercenként megszakítani a játékmenetet egy átvezetővel, de gondolom maradt még a büdzséből a fejlesztés végére, és el kellett lőni valamire.
Hősünk egymaga is tudja ütlegelni az ellent, de ez nagyjából annyira effektív, mint egy büdös ponttyal nekimenni a rohamrendőröknek – inkább az önbecsülésüket csökkenti az életerejük helyett. Ez igen fura, ugyanis karakterünk már a játék elején tetőtől talpig gyémánt felszerelésben feszít, és bár a Minecraft-pályafutásom tiszavirág-életű volt, azt még én is tudom, hogy ez a lehető legpöpecebb bling, amit hatodikos hordhat.
Ahhoz, hogy torba csaljuk a disznókat, erősítésre lesz szükségünk. Ehhez először építenünk kell speciális épületeket, amelyekből manuálisan – nyersanyagokért cserébe – katonákat idézhetünk, amelyek között van távolról fogpiszkálót köpködő teszkós pinokkió, épületeket ököllel püfölő, hipercuki mini-gólem, és egységeinket gyógyító agyagember is. Később pedig megidézhetünk nyilazó szittya-csontvázakat is, akik feltehetően még az Árpád-korból maradtak hátra, vagy kamikáze-egységeket a jól ismert creeperek képében, akik 天皇陛下万歳 kiáltással robbannak rá ellenfeleinkre.
Csapataink egyébként igen sérülékenyek; ritka az, hogy egy-egy ütközetet veszteségek nélkül megúszunk, nagyobb csaták esetén pedig sokszor rászorulunk, hogy oda-vissza futkossunk a csatatéren, hogy pótoljuk elesett katonáinkat. Talán ez az első kivetnivalóm a Legends alapvető dizájnfilozófiájával szemben. Bár abszolút nincs ellenemre, hogy kicsit dinamikusabbá tegyünk a klasszikus RTS-játékciklust, ami alacsonyabb nehézségeken többnyire abból állt, hogy egy jól megetetett sereggel harminc perc építkezés után átmegyünk az ellenfelünkön, mint az úthenger. Azonban ha ennek az alternatívája az, hogy félpercenként szaladgálnom kell utánpótlásért, mint a mérgezett egér, az felvet pár kérdést a rendszer praktikusságával kapcsolatban.
Az azonban a Legends víziója mellett szól, hogy végre nem fogunk egy helyre bekuporodni, hosszú órákat töltve egy-egy bázis felépítésével. Ez a stratégia gerillataktikákra épül, ahol folyamatosan arrébb kell költöztetni arcvonalunkat, és nyomás alatt tartani ellenfeleink bázisát, amíg az végül meg nem törik. Ez előremutató, azonban úgy érzem, hogy ezzel együtt elveszítettünk egy kicsit a klasszikus RTS-játékok taktikai mélységéből; a legtöbb csatát ugyanis úgy nyerjük meg, hogy nyersanyagokat nem sajnálva küldjük katonáinkat a húsdarálóba ahelyett, hogy taktikus egység-kombinációkkal hatástalanítanánk ellenfeleink erősségeit.
Ez alól csak pár kivétel van: például az a sertésudvar, ami totálisan körbe volt falazva, szóval szereznem kellett egy hátast, ami tud mászni, vagy ahol az ellenfél bázisa egy csomó meredek magaslaton volt, és csak úgy tudtam előre haladni, hogy rámpákat építettem útközben. Ezek azonban csak ritkán tűnnek fel, és nem elégítik ki a taktikára szomjazó agyam minden igényét.
Fiúk a bányába’ dolgoznak
Természetesen ehhez a stratégiához irdatlan mennyiségű nyersanyagra van szükségünk, amit szerencsére nem nekünk kell összegyűjteni. A cikk elején említett három őrző ránk bíz egy mágikus lantot, amivel irányíthatjuk a saját kis tündér-rabszolgáinkat. Területeket jelölhetünk ki, ahol összeszedik a nyersanyagokat, kiadhatjunk nekik feladatként, hogy építsenek falakat, őrtornyokat, vagy katonaképzőket. Egyszóval, bár az építés és a gyűjtögetés technikailag “manuális”, a videojátékos varázslat megkímél minket a komolyabb mikromenedzseléstől.
Apropó, mikromenedzselés! Sajnos a Legends úgy van megtervezve, hogy az RTS-ek általam egyik legkedveltebb aspektusa, a mikromenedzsment nem igazán működik. Illetve működhet(ne) – elméletileg ki lehet jelölni külön egységtípusokat, és azoknak nagyon specifikus parancsokat kiadni, azonban a valóságban ez olyannyira körülményes, hogy egyetlen egyszer sem tudtam rávenni magamat a használatára. Egyszerűen túl sok befektetett munka túl kevés nyereségért cserébe. Az is kicsit zavaró, hogy nem lehet kijelölni az egységeinket manuálisan; csupán egy zászló áll rendelkezésünkre, aminek meglobogtatásával a közelünkben lévő egységek elkezdenek minket követni és elvégzik a kiadott parancsokat. És mi van, ha megtelik az irányítható seregünk? Nos, olyankor a legrégebben kijelölt egységet nemes egyszerűséggel hátrahagyjuk, ami nem kevés bosszúságot okozott.
Természetesen nem csak támadnunk, de esetenként védekeznünk is kell; a sertések jellemzően az éjszaka leple alatt támadnak meg védtelen falvakat. Nagyon, nagyon tartottam tőle, hogy ebből egy véget nem érő, Fallout 4-hez hasonló vesszőfutás lesz, ahol a játék fele azzal megy el, hogy szaladgálok egyik településből a másikba, de hála az égnek ezek a támadások viszonylag ritkák. Ellenben nem kevésbé szerencsétlenek; néha megkérdőjeleztem a falusiak kompetenciáit, amiért nekem kellett minden alkalommal a segítségükre sietni, hogy 3-4 percen keresztül köröket fussak a városhatárban elszabadult kocákat vadászva. Szóval a védekezésnek – akárcsak a támadásnak – nincs sok stratégiai mélysége, cserébe legalább nem túl megterhelő feladat. Azt nem tudom, hogy a sok disznó mit győz, de abban most már biztos vagyok, hogy három méter magas falat nem.
Egyébiránt az irányítás elfogadható – főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy egy stratégiai játék irányítása kontrollerrel általában valahol a pokol hetedik és nyolcadik köre közt van komfortérzet szempontjából. A Minecraft Legends azonban teljesen jól kezelhető a limitált gombbal, amit egy játékvezérlő tartalmaz.
Összefoglalva tehát a Minecraft Legendsben vannak olyan ötletek, amik potenciálisan megújíthatják a valós idejű stratégia zsánerét, és nagyon remélem, hogy a jövőben akár a Mojang, akár más fejlesztők építenek ezekre az ötletekre. Azonban minden dinamizmusa ellenére nem tudja elérni a teljes potenciálját taktikai mélység és precízebb csapatirányítás hiányában.
A nagy pixel gyönyörű
De mielőtt még rácsuknám a naplómat a játékra, kénytelen vagyok kitérni a prezentációra, ami szinte kifogástalan. Azt már említettem, hogy a Legends sztorija nyúlfarknyi; sőt, talán még ez is túlzás. Talán jobb hasonlat egy olyan nyúl farkához hasonlít, aki most csúszott le seggféken egy leaszfaltozott lejtőn. Ennek ellenére a szinkronmunka valami lenyűgözően jó – ebben a kontextusban pedig szinte komikusan kiváló. A színészek beleadtak apait-anyait; mondjuk feltételezem, hogy annak a cirka két A4-es oldalt kitevő szövegnek a felmondása nem szívta le teljesen a kreatív energiáikat, mégis elismerésre méltó munkát végeztek.
Bár a zenei aláfestés valószínűleg nem fog felmerülni potenciális jelöltként az év végi Audiorgia különdíjnál, nem nagyon tudok rá panaszkodni sem. A felfedezés relaxáló és felemelő, a harcok alatt pedig megfelelően hősies, szinte már a Gyűrűk Urára hajazó dallamok csendülnek fel.
Ami azonban elviszi a prímet, az a látvány. Igen, jól olvassátok: a látvány. Egy Minecraft játékban. Igen, teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy ezt a sarkított, kockás megjelenést sok embernek nehéz megemészteni, de el kell fogadnunk, hogy ha sok más közös nevező nincs is a sorozat részei között, ez egészen biztosan az. A Legends pedig sikeresen tartja meg elődei vizuális dizájnját, miközben (modok nélkül természetesen) talán ez a széria legjobban festő játéka. Ebben hatalmas szerepe van a fényezésnek, ami RTX nélkül is lélegzetelállító – főleg napszakváltásoknál. De még ha ettől el is tekintünk, akkor is jóval szebb, és következésképpen befogadhatóbb a Legends látványvilága, mint bármely eddigi résznek.
Zárul Ricsi nótatára
Repül a nehéz pontszám, ki tudja, hol áll meg? Még én sem, szóval kérek egy másodpercet, hogy előkaparjam a GeekVilág Hitelesített Értékelési Útmutatóját™. A Minecraft Legends egy kiválóan összerakott játék, aminek volt egy rakás jó ötlete, és szájíztől függően ezek az ötletek tök jól működhetnek. Talán az én elvárásaim voltak rossz helyen, ugyanis én inkább egy RTS-t vártam, mint egy akció-kalandjátékot laza platforming elemekkel.
Azonban a mérleg nyelve nem erre billent, és bár szórakoztató volt a Legends a maga nem túl hosszúra nyújtott kampányával és unortodox taktikai megoldásaival, nem tudom előkelőbb jelzővel illetni, mint a “kellemes közepes”. Ez persze ne tántorítson el senkit attól, hogy pár haverral összeüljön és egy jó pofa kakaó mellett letoljanak egy kampányt, mert kikapcsolódásnak tökéletes.