Mostanában egyre gyakoribb, hogy az úgynevezett szaksajtó és a játékosok hangosabb fele között nincs egyetértés egyes játékok megítélésében. Néha kultúrharc, néha a prioritások eltérése van a háttérben, de magát a jelenséget megszokhattuk. Viszont ritka, hogy akkora a differencia, mint a Mixtape esetében. Talán a Veilguard ugrik be, ahol a kritikusok ennyire le voltak nyűgözve, miközben a közvélemény már hegyezte a vasvillákat. A Mixtape felé csak úgy záporoztak a 10/10-es értékelések, a közösségi média pedig dugig volt füstölgéssel. A Mixtape megkapta, hogy nem is játék, egy nosztalgiacsapda, és persze az abszolút joker-kártya, a woke jelző is előkerült. És őszintén sajnálom, hogy ismét mocskos centristának kell lennem, de ezt a gyötrődést éppen olyan nehéz megértenem, mint az ajnározó véleményeket. Mert a Mixtape egyszerűen csak egy kellemes flow-élmény, és ennél több nem is nagyon akar lenni.
Egyszer egy szép napon, tudom hogy elhagyom a várost
Ha röviden össze kellene foglalni, a Mixtape egy nosztalgikus búcsú. Nosztalgikus, mert csak úgy árad belőle a 90-es évek életérzése, és azért is, mert a története is erről szól. Stacey végzős gimnazista, és az utolsó napját tölti a poros kivárosban, ahol felnőtt. Másnap indul a gépe New Yorkba, ahol reményei szerint beindul a karrierje. Ezt az utolsó napot a barátaival tölti, akikkel közösen visszatekintenek az elmúlt évekre, mindezt Stacey saját válogatású kazettájának dallamára. Este egy nagy buli reménye várja őket, de addig is bejárják felcseperedésük ikonikus helyszíneit. És nagyjából ennyi: beszélgetnek, gördeszkáznak, nosztalgiáznak, mindezt egy remekül összeválogatott OST-re.
Ha mindez nem hangzik zavarba ejtően izgalmasnak, az nem véletlen. Szigorúan nézve a Mixtape cselekményét alig történik valami, pláne eleinte. Nincsenek komoly fordulatok, konfliktusok is alig, csupán a három főszereplőt ismerjük meg apránként. Ez az állapot pedig a bő három órás játékidő nagyjából kétharmadáig kitart, így ezen a ponton fel is merült bennem, hogy lesz-e érdemi történte a Mixtape-nek. Mert lássuk be, ez a kamaszos bandázás leginkább az alapja szokott lenni egy sokkal sötétebb, vagy adott esetben misztikus történetnek, elég csak a Life is Strange-re, vagy annak szellemi örökösére (vagy ellenpápájára), a Lost Recordsra gondolni. Pedig itt még a levegőben sem lógott hasonló csavar, vagy bármi jel, ami gyökeres változásra utalt volna.
Mint kiderült, okkal, de azért az utolsó órára a maga keretei között összeszedi magát a narratíva. Megjelennek az első komolyabb összetűzések, és a visszaemlékezések is túllepnek azon, hogy milyen jók voltak a közös kimaradások. Na jó, azért ez a motívum sosem tűnik el, fogunk még a végén is teljesen beállva filmet kölcsönözni, de ez műfaji sajátosság. Cserébe előkerülnek olyan kicsit komolyabb témák, mint a bizalom, a szülői elvárások, vagy az útkeresés. Nem állítom, hogy az itt felbukkanó kérdések és válaszok komoly hatással lesznek a következő évtizedek filozófiai irányzataira, de a Mixtape összességében tud egy alapvetően pozitív üzenetet közvetíteni. A barátság fontos. Találd meg az utad, és állj ki érte. Becsüld meg az emlékeid. Ezek mind ráférnek egy szerencsesütire, de ettől még nem veszítik érvényüket.
Mindent itthagyok, mit Mixtape adhatott
Nemrég Tanár Úrral beszélgettünk ezzel kapcsolatban. A Mixtape-et azért is sok támadás érte, hogy sokszor milyen kínos, és ebben nagy szerepe van annak is, sokan mennyire nehezen tudják befogadni az őszintén pozitív érzelmeket. Arra vagyunk kondicionálva, hogy minden szar, ez dől a hírekből, a közösségi médiából. Az irónia túlélési eszköz lett, és még a fiktív történetek is azt tanítják, hogy minél nagyobb az idill, annál nagyobb a háttérben a nyomorúság. Ezzel nem a felszínes giccset akarom védeni, csak szomorúnak tartom, hogy mennyien képtelenek értékelni egy emberien, őszintén életigenlő narratívát. És nem azt mondom, hogy a Mixtape nem kínos helyenként. De legalább szerethetően az, arról már nem is beszélve, hogy kinek nem voltak kellemetlen percei tizenhét évesen.
Ez a szerethetőség nagyban a karaktereken múlik, és itt szerintem egy remek egyensúlyt sikerült eltalálni. Stacey ugyan nemcsak Fleabag-szerű kikacsintásai miatt szenved főszereplő-szindrómában, de nem mentes az önreflexiótól sem. Messze nem tökéletes, de nem is antipatikus, és egészen autentikus tinédzser. Hasonló cipőben jár Van, a metálrajongó gyerekkori barát, és Cassandra, a szigorú szülők eminens, de lázadó gyereke is. Más a hátterük, jól elkülöníthető a személyiségük, és így az is belefér, hogy nem lehetne róluk négy kötetnyi karakterrajzot írni. A kémia is remek köztük, és így egészen magukkal tudnak ragadni ebben a nosztalgiától csöpögő, és szekunder szégyentől többnyire mentes utazáson.
Immunis vagy-e a nosztalgiára?
Ugyanis azt nem mondtam korábban, de amikor felmerült bennem, hogy lesz-e valódi története a Mixtape-nek, azzal is megbékéltem volna, ha úgy alakul, hogy nem. Már egész az elején elkap egy kellemes sodrás, és ez végig kitart. Úgy adagolják az egyes jeleneteket, hogy az a modern figyelmi idők mellett is fogyasztható legyen, de azért mégse egy folyamatos kattogásból álljon. A Stacey által felkonferált zeneszámok pedig még jobban ráerősítenek erre az ütemezésre, és egy keretet is adnak a kószálásnak és a flashbackeknek. Közben pedig egy nehezen leírható, de kellemes atmoszféra is elkísér, és benne tart a flowban akkor is, amikor esetleg egy kevésbé érdekes epizódban járunk.
És persze erre rakódik rá a nosztalgiaréteg is. A 90-es évek és a könnyed vígjátékok világa egyértelműen megelevenedik. Arról lehet vitatkozni, hogy ez a múltidézés mennyire autentikus. Erről nem tudok nyilatkozni, abban az évtizedben még nagyon lefoglalt a meg nem születésem ténye. Viszont látom, hogy ez a pont lehet a választóvonal sokaknak. Aki szívesen tekint vissza ide, és nem érzi műnek a korszak megjelenítését, az sokkal jobban szórakozhat, mint akinek nincs kapcsolódása, vagy rosszak az emlékei. Szóval értem, miért nem egyöntetű a közvélemény (persze ez még nem indokol ennyire szélsőséges álláspontokat, de megszokhattuk, hogy egy pontszám 8 felett és 3 alatt kezdődik, ami a kettő között van, az a kutyát sem érdekli).
Tétlen sodrás
A Mixtape tehát hangulatos sodródásnak egészen jó, de adja magát a kérdés, hogy milyen játéknak. Vagy hogy egyáltalán játék-e. Nem gondolom, hogy a definícióalkotás ideje lenne (ezeket a sorokat kora reggel írom egy repülőn, és ehhez még kevés bennem a kávé – a szerk.), de ezt a dilemmát egészen könnyű feloldani. Számomra az számít játéknak, ahol az interakció hozzáad az élményhez. Ez lehet döntések sora egy vizuális regényben, felfedezés egy sétaszimulátorban, vagy egy olyan mozgás, ami összhangban van a hangulattal. Ez egyebként a legtöbbször automatikusan teljesül. Az aktív cselekvés már csak tudat alatt is jobban bevon érzelmileg, mintha csak filmként néznénk.
Nem mintha a Mixtape játékmente a műfaji sztenderdekhez képest kifejezetten vékony lenne. Már persze sétaszimulátor-mércével nézve, egy közepesebb point & click már-már hiperaktívnak tűnhet hozzá képest. De a nagyon alap kalandjátékos elemek a helyükön vannak, és jó pár minijáték is kiegészíti őket. Előbbiekről mondjuk tényleg nem lehet sokat beszélni. Kapunk egy egészen kicsi területet (de akkorát, hogy a korai Telltale-játékoknak is klausztrofóbiája lenne), és ebben van néhány opcionális és pár kötelező interakció. Odasétálunk, Stacey mond valamit, és a többiek esetleg reagálnak. A minijátékok már egy fokkal szórakoztatóbbak. Van, ami itt is nagyon minimál, mint egy ajtófestés vagy egy üvegekre csúzlizás, de van, hog hagynak kibontakozni. Egy ponton például kacsázhatunk egy tavon, és a kövek volánja mögül süllyeszthetünk el teljesen indokolatlan tárgyakat.
De ami valóban rezonál a Mixtape légkörével, azok a gördeszkás, és más egyéb, lendületes közlekedésről szóló szekciók. Ezekben tényleg megvan az a tempó, ami a játék egészére jellemző, és ez a harmónia egyszerűen segít elmerülni az élményben. És bár tét nélküliek ezek az epizódok, maga az irányítás van olyan áramvonalas, hogy önmagában egy kellemes szórakozás legyen leszáguldani az utakon, vagy éppen öles szökellésekkel átvágni a mezőkön. Elfogadom, hogy valakinek ez is bőven kevés, de szerencsére van bőven plusz a Mixtape-ben egy YouTube-végigjátszáshoz képest.
Szép borító, jó album
És ha már előkerültek a rezgések, a Mixtape nem lenne ugyanaz a játék a zenei anyaga nélkül. A 25 számra felfűzött rövid epizódoknak nemcsak a koncepciója remek, de az alattuk felcsendülő dallamok is. Ez a válogatás nemcsak retró, nemcsak a hangulatért felelős, de közben egy minőségi gyűjtemény, változatos, és nem túlhasznált előadóktól. Mind fantasztikusan illnek az aláfestett jelenethez, ráadásul megvan bennük a pitenciál, hogy új kedvencekké válhatnak. Ritkán látni ilyen igényes, licencelt számokból álló OST-t, és azt is, hogy zene és történet ilyen szimbiózisban létezzen. Egyébként a hangzás többi része is minőségi, a zörejektől a szinkronig, de a muzsika egyértelműen ellopta a showt.
Közben a szemeinknek sem kell panaszkodnia, a Mixtape többnyire remekül fest. Rögtön a kezdőjelenet, amikor legurulunk a lejtőn a napfényben, egészen lenyűgöző, a látványtervezés és a színvilág csodásan összeállt. A grafikai stílus pedig egyszerre tud valamennyi technikai erőt is sugározni, és mégis stilizáltnak maradni. A szereplők karakteresek, de emberiek, a környezet kicsit rajzfilmes, de nem vonja el a figyelmet. Hozzá remekül passzolnak a kicsit alacsonyabb FPS-szám mellett futó animációk is, és nem ütnek el még a vegyes technikával készült, valódi felvételekkel tűzdelt montázsok sem.
A Mixtape tehát egy kellemes élmény, amely ha el tud sodorni, még a nosztalgia rózsaszín szemüvege nélkül is megkapó. Persze arra nincs semmi garancia, hogy magával tud ragadni ez a közeg, és enélkül inkább egy átlagos sétaszimulátorral van dolgunk, amelynek van egy kedves üzenete. Éppen ezért, és mert számomra sem minden jelenet volt tökéletesre komponált, nem tudok neki igazán magas pontszámot adni. Viszont ez nem változtat azon, hogy egy szerethető, hangulatos darab, amely ha máshogy nem, Game Passból egy remek egy délutános szórakozást jelent. Ennél nagyobb babérokra, meg tökéletes pontszámokra szerintem még maguk a készítők sem bazíroztak.