Történt egy álmos karácsony estén, hogy a kétoldali kajakóma közepette fellőttem a Mouthwashing-ot. Azzal tisztában voltam, hogy milyen kultikus rajongótábor övezi már most ezt a játékot. Arra viszont nem számítottam, hogy ettől kapom majd nemcsak az év, de az elmúlt időszak egyik legmegrázóbb horror-élményét. Még figyelemreméltóbb teljesítmény ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy általam kicsit lenézett zsáner, a „sétálós horror” képviselője a játék. Mindezek ellenére olyan mesterien alkalmazza a játékok médiuma által nyújtott lehetőségeket, hogy egyszerűen nem tudok elmenni mellette szó nélkül.
Rozsda és vér
Ahogy fentebb írtam, a Mouthwashing műfaját tekintve egy sétaszimulátor-horror. Ennek megfelelően nem várhatunk túl komplex játékmenetet. A játék a Dear Esther, vagy a The Vanishing of Ethan Carter mechanikáit örökölte. Botegyszerű tárgymenedzselés, könnyed logikai feladványok és nem túl hosszú, de összességében kicsit felesleges bújócska-szegmensek teszik ki játékban töltött időnk jelentős részét. Nincs ezzel különösebb probléma, és talán nem is vált volna előnyére, ha ennél komolyabb mechanikákkal próbálkozik a Mouthwashing. Mégis úgy érzem, hogy hiányzott egy kis játék a videojátékomból.
A prezentációra viszont nem lehet panasz. Pár éve definitíven elhagytuk indie fronton az NES/SNES-inspirálta látványvilág korszakát, és átléptünk a PS1/2 vizuális dizájnjának korába. Ezt a trendet pedig a Mouthwashing is követi. Mindezt pedig kimagasló igényességgel és korhűséggel teszi. A baltával faragott, alacsony poligonszámú modellek, a durván pixeles textúrák összetéveszthetetlenül az ötödik generációt idézik. De a retro megjelenés mellett a fényezés, az animáció, és egyes környezeti elemek kidolgozottsága egyértelműen arra mutat, hogy a fejlesztők pontosan tudták, hogy hol érdemes nosztalgiázni, és hol kell modernebb technikákat alkalmazni.
A játék nagyon jól bánik a horror-elemekkel. Meglepően csendes és visszafogott, amikor kell, de hangos, gyomorforgató és explicit, amikor a helyzet megkívánja. Mindezt úgy teszi, hogy meglepően ritkán nyúl a jumpscare olcsó trükkjeihez. Amikor pedig mégis, akkor is úgy éreztem, hogy teljesen kiérdemelten szaladt tele a gatyám. A félelem jelentős részét azonban nem az egyedi és kimagasló képi világ, vagy a csodálatos atmoszférát teremtő aláfestő zene és kiváló hanghatások adják, hanem a nagyon igényesen megírt, és talán még jobban prezentált történet és karakterek. Ezeknek a kitárgyalásához azonban kőkemény spoiler-territóriumba kell merészkednünk.
Pongyolaregény
A Mouthwashing történéseit egy teherszállító űrhajó, a Tulpar másodpilótájának, Jimmynek a szemszögéből követjük végig. A cselekmény két hónappal egy katasztrofális, aszteroidával való ütközés után kezdődik, amelynek következtében a hajótest jelentős része szigetelőhabbal van lezárva, a navigációs rendszer teljesen használhatatlan, a kapitány, Curly, pedig nyers kolbászra emlékeztető állapotban fekszik egy hordágyon az orvosi szobában. A legénység további tagjai: a súlyos szorongással küzdő nővérke, Anya; Swansea, a megkeseredett gépész és karbantartó, valamint Daisuke, az infantilis, de örök optimista gépész-gyakornok.
Az eseményeket és azok kronológiai sorrendjét nagyon sokszor csak a kontextus alapján tudjuk kilogikázni. Ez nemcsak azért van, mert a Mouthwashing imád in medias res jelenetekbe dobni minket, ahol a dialógusok eleje és/vagy vége le van csípve, de azért is, mert a történet nem egy lineáris szálon fut végig. Helyette libikóka módjára himbálózunk a tragédia előtti napok és az utána következő hónapok között. Úgy is mondhatnám, hogy a játék története nem időrendi, hanem inkább fontossági, vagy súlyossági sorrendben van elmesélve.
Ahogy telnek a játékórák, úgy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a baleset nem volt véletlen, és hogy a legénység tagjai között keményebb feszültségek vannak, mint amit a több hónapnyi összezártság tudna kiváltani. Élő egyenesben követhetjük végig, ahogy Jimmy és társai – vagy inkább áldozatai – egyre mélyebbre süllyednek a mentális kimerültség és az emberi gyarlóság pöcegödrében. Mindeközben valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Curlyt, a hajó felismerhetetlenségig összeégett kapitányát minden emberi logika és jóérzéssel szembemenve életben tartják limitált fájdalomcsillapító-készleteik árán is.
Nekrotizáció
Már az is figyelemreméltó írói teljesítmény, ahogy a Mouthwashing kibontja a szereplők traumáit. Míg a játék elején csak apró pillantásokat vethetünk a sebeikre, a végén teljes valójában tolja az arcunkba a tátongó lelki sérüléseket. Lassan, ízlésesen, komótosan. „Remélem fáj” – a játék elején felvillanó üzenet aposztrofálja az egész élményt. Ami azonban a fentinél is érdekesebb, és amiért nem lehetett volna ugyanezt a hatást elérni más médiaformában, az maga a főszereplő, Jimmy.
Mint kiderül, karakterünk mindig is féltékeny volt Curlyre. barátja jóképűbb, tehetségesebb, tanultabb és teljesebb életet él. Magasabb beosztásban is van, mint ő, és jelenlegi másodpilóta állását is csak neki köszönhetően kaphatta meg. A Tulpar utolsó útja alatt pedig kapnak egy üzenetet. Curly előléptetésben részesül,míg a legénység többi tagját elbocsátják.
Ekkor pattan el valami Jimmy egyébként is labilis mentális szövetében. Nekikormányozza a hajót egy aszteroidának, és hagyja, hogy Curly a saját testi épségét feláldozva megmentse a legénységet a teljes megsemmisüléstől. Ezek után megteszi magát pót-kapitánynak, mondván ő majd mindent megjavít. Természetesen Jimmy nem elég okos és nem elég bátor ahhoz, hogy segítsen átvészelni szerencsétlenül járt bajtársainak ezt a krízishelyzetet. Sőt, vezetése alatt egyesével elhullik minden kollégája – jórészt az ő döntéseinek következményeképp.
A bőröd alatt vannak
Jimmy olyan dolgokat tesz, amik kulturált, emberi elmével felfoghatatlanok. Ezek egy részét a tragédia miatt érzett bűntudattól vezérelve, másokat egyszerű emberi gyarlóságból. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a játék végére nem is tudtam valódi emberként tekinteni rá. Ez pedig nem működött volna ilyen jól, ha a Mouthwashing egy film vagy könyv lett volna.
Egy „passzívabb” médiaforma esetén ugyanis mi, befogadók, csupán a történések szemlélői vagyunk. Ez azt jelenti, hogy még ha nem is tudunk empatizálni egy szereplővel, sokkal könnyebb elhatárolódni tőle. Egy videojátékban azonban mindig van egy dezignált karakter vagy entitás, amit mi irányítunk. És talán itt van a kulcsa annak, hogy miért volt ennyire megterhelő a Mouthwashing.
Akármennyire is undorodtam Jimmytől, akármennyire is tiltakoztam minden cselekedete ellen, ő volt a játék főszereplője. Ergó nekem, mint játékosnak, még ha nem is tudtam vele azonosulni, végig kellett vezetni azokon a szörnyű dolgokon, amiket tett. Kicsit olyan érzés volt ez a játék végére, mintha egy kényelmetlen, feszülős, szúrós pulcsit kellett volna viselnem, ami egyre koszosabb és nyálkásabb lett, de nem tudtam levenni. Ennek az érzésnek pedig egészen a stáblistáig nincs valódi feloldása.
Pállott utóíz
A Mouthwashing bántott. Jelenleg ez a legnagyobb dicséret, amit ki tudok osztani ennek a játéknak. Nem sok médiatermék képes arra sok-sok év távlatából, hogy ilyen maradandó lelki zúzódást okozzon. Kellemetlen volt, megbotránkoztató és gyomorforgató. Kitartóan megterhelő, és még a könnyedebb, kvázi „vicces” részek is csak arra szolgálnak, hogy magasabbról tudjanak lerántani újból. Az imádnivalóan retró köntösbe csomagolva olyan megrázó élményt kaptam, amit még nagyon sokáig fogok emlegetni.