A Borzongás című magyar Fangoria tribút kiadvány valamit elindított bennem, egy új gyűjtői szenvedélyt: elkezdtem klasszikus horrorok után kutatni. Alapvetően a horrorral, mint művészeti zsánerrel mindig se veled, sem nélküled kapcsolatban álltam, de az utóbbi időben inkább csak nélküle. A bazári ijesztgetés abszolút nem kenyerem. Számomra egyáltalán nem szórakoztató, ha egy másfél órás filmben öt percenként az arcunkba dobnak egy jumpscare-t, történetet pedig mutatóba sem kanyarítanak az ijesztgetés mellé. Szerencsére még így is bőven nagy a választék.
[h]A gyilkos gyerekjáték[/h]
Azért érdekes számomra horrorról írni, mert miközben a cikkeimhez jegyzetelek, mindig rájövök, hogy tudásom igencsak hiányos e téren, és izgalmas utánaolvasni a részleteknek. Például megkopott emlékezetem jócskán megviccelt nemrégiben: az Aiden nevű horror punk/emo/fene tudja micsoda zenekar ‘We Sleep Forever’ című dalát borzasztó sokat hallgattam régebben. Most újra elővettem, és mindig a Chucky babával tudtam összekötni, azonosítani. Pár nap után jöttem rá, hogy én végig a Dead Silence-re (Halálos hallgatás – 2007) gondoltam, pláne hogy az Aiden is ehhez a filmhez írta a fent említett számot. Ehhez hasonló tévedések, képzavarok társulnak mostanában hozzám, de így legalább nagyobb a kihívás. Ezúton is kérnék előre elnézést minden esetleges tévesztésért az összes horror-rajongótól.
Mai cikkem témája mindenki kedvenc vérfagyasztó játékbabája, Chucky lesz. Történetünk 1988-ban kezdődik, mikor egy pszichopata gyilkos lelke beleköltözik egy Jófiú baba műanyag testébe, és megkezdi hosszú ámokfutását ebben a szürreális helyzetben. Chucky népszerűsége azóta sem csökkent, és a filmek hullámzó minősége ellenére a nosztalgia mindig javít pár fokozatot a filmsorozaton. A rebootok, remake-ek és folytatások korában természetesen ezt a szériát sem kímélte meg Hollywood, idén érkezett a mozikba a Cult Of Chucky, amire egy későbbi cikkem során ki fogok térni. De ne rohanjunk ennyire előre, kanyarodjunk vissza a legelső trilógiához.
Ahogy fentebb már megjegyeztem, 1988-ban indult útjára a Chucky-kultusz. Mai fejjel nehéz objektíven tekinteni rá. Egy játékbaba nekiáll gyilkolni? Ez nettó baromság, mert annyi, de annyi kérdést vet fel, amit számolni sem nagyon lehet. Azonban mindezt az első percben hajítsuk ki az ablakon, ha élvezni szeretnénk a Gyerekjáték címen futó alkotást. Semmi értelme kérdezősködni, vagy azon agyalni, “most akkor ez hogyan lehetséges”. Később már a sorozat sem próbálkozik komolyan venni önmagát és a második trilógia inkább a horrorparódia zsánert lőtte meg célnak. A Gyerekjáték három epizódja (1988, 1990, 1991) még igyekezett horror maradni, a maga módján.
Akit érdekelnek a mára kultuszfilmmé avanzsált alkotások, annak mindenképpen ajánlatos egy próbát tennie (már ha akad még valaki, aki sosem látta őket). Az első rész kifejezetten hangulatos, és szórakoztató. Tele van súlyos ostobaságokkal, de mindezek ellenére is lazán megvan a horror hangulat, aminél több már nem is kell az élményhez.
A sztori dióhéjban: egy játékboltban megvívott ádáz rabló-pandúr harcban az illetékes nyomozó agyonlövi Charles Lee Ray-t, a rettegett pszichopatát, azonban a bűnöző utolsó leheletével még voodoo segítségével átköltözteti a lelkét egy Jófiú babába, ami kalandos úton, de az ifjú Andy Barclay tulajdonába kerül. Megkezdődnek lassacskán a furcsaságok, és szép lassan fény derül Chucky, a Jófiú titkára. Ez a vonal megy végig az összes filmen, hiszen Chucky mindegyik epizódban elpusztul, de valahogy mindig sikerül újra és újra feltámadnia.
A második rész (Gyerekjáték 2 – 1990) már picivel bajosabb. A készítők megpróbálták másodszorra is életre kelteni mindazt, ami az első részben is működött. De mint tudjuk kétszer ugyanazt a poént már nem lehet ugyanakkora sikerrel elsütni. Így volt ez a Chucky esetében is, részemről ez a trilógia leggyengébb darabja. Hamar unalmassá válik, és itt már megjelenik a poénkodós Chucky is, ami egyelőre inkább kínos, mint jópofa, és itt már nyomokban felfedezhető az abszurd, fekete humor, ami ma már nem üt nagyot, de el tudom képzelni, hogy ’90-ben még menő lehetett. Azonban a Gyerekjáték 2-ben javarészt még mindig a komolyra vett formulát követik, de két szék közé a földre esik az egész film. Se nem félelmetes, se nem vicces. Mindinkább erőltetett, és sikerült megtölteni borzasztóan gagyi jelenetekkel.
A harmadik rész (Gyerekjáték 3 – 1991) pedig számomra furcsa jelenség marad. A film egy katonai iskolában játszódik, a főszereplő még mindig Andy Barclay, de nyilvánvalóan már más színész játsza a kamasz fiút. A trilógia második részénél egészen biztosan jobb lett, az elsőt azonban meg sem közelíti. Vannak érdekes felvetések, de mégis megmarad a faék egyszerűségnél, amivel az első Gyerekjátékban ugye nem volt probléma, de egy sorozat harmadik részénél már igencsak bántja a csőröm, ha még mindig az égadta világon nem szól semmiről.
Talán belemagyarázhatunk némi felnövés történetet, vagy a beilleszkedési problémákkal való küszködés nehézségeit, de fölösleges lenne, mert annyira van jelentősége, mint a teljesen sótlan mellékszereplőknek. Ez a film egészen konkrétan semmit nem akar adni a nézőknek, Chucky sem teljesen érthető (miért is kéne, hiszen pszichopata sorozatgyilkos), és igazából minden adott ahhoz, hogy ez egy szörnyű film legyen. Azonban valamiért mégis szórakoztató, és örömmel néztem végig a Gyerekjáték 3-at. Borzasztó film, tényleg, de nézeti magát és talán még bájos is a maga módján.
Összességében tehát, aki még nem látta a Gyerekjáték első három részét, és érdeklik a klasszikus horrorok, azoknak ajánlatos tenni egy próbát vele. Nem kell valami elképesztő dologra számítani, mert a nosztalgia bizony magasra emelte Chucky renoméját, de ettől függetlenül egy mára már könnyednek nevezhető szórakozást biztosít mindhárom rész.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!