A sajtó már az első napokban rengeteget foglalkozott a filmmel, ami nem is csoda, hiszen szinte mindenki el volt ájulva tőle. Stílusa miatt többen a legjobb Marvel moziként emlegetik, mások pedig azért imádják, mert eltér a megszokott sablontól. Ez már nagy szó, hiszen a tömeggyártott szuperhős alkotások mind egy kaptafára készülnek és üdítően hat, ha valami újat láthatunk. Remek példa erre a nemrég megjelent Thor: Ragnarok, amely igazi változatosságot hozott a Marvel moziverzumba. T’challa király bemutatkozó produkciója tehát nyilvánvalóan jó lett a maga kategóriájában. De vajon szimpla filmként is megállja a helyét a nagyvásznon?
A sztori alig egy héttel a mindent megváltoztató Polgárháború után játszódik, szóval az új királynak nincs ideje lepihenni. Apja halála lesúlytotta ugyan, de készen áll arra, hogy jó uralkodója legyen a föld legfejlettebb országának. Wakanda ugyanis az ott található vibrániumnak köszönhetően a nagyvilágtól elszigetelten kimagasló technológiát tudott létrehozni. Olyan kimagaslót, hogy az a film egyes pontjain már totális túlzásnak tűnik. Ettől eltekintve az ország lenyűgöző. Rengeteg ötletet merítettek az afrikai törzsek szokásaiból, stílusából. Wakanda népe a túlfeljett technológia ellenére is tiszteli az ősi hagyományokat, ami baromi jó hangulatot kelt a történet elején. Ezzel pedig sikerül elérni, hogy a néző élvezze az afrikai “Eldorado” megismerését. De nincs erre olyan sok időnk, hiszen mint általában, most is hamar jön a baj.
Az Andy Serkis által alakított Ulysses a feketepiac egyik legkeresettebb eladója vibrániumot próbál eladni, ami problémát okoz Wakanda népének. Társa Eric Killmonger (vagy Erik, a Koncoló, köszi magyar szinkron) viszont egész más céllal tenne keresztbe a Fekete párducnak. Többen állítják, hogy Michael B. Jordan negatív hőse végre megtöri a Marvel átkot, és kapunk végre egy jó főgonoszt. Persze ilyenkor néhányan bedobják a Zemo és Loki nevet mint emlékezetes rosszfiúk, de ez a fiú felül tudta múlni őket. Loki amúgy is egészen más kategória, Zemo pedig halandóként ugyan szétszedte a Bosszúállókat egy teljesen érthető indokkal, de mint karakter nem tudott maradandót alkotni. Killmongernek ez összejött, de nem azért mert szimpla emberként majdnem megváltoztatja a világot, hanem motivációja miatt és a főszereplőre gyakorolt hatása miatt. Eric bizony nem az a tömeg-gyártott fajta, csupán laza amerikai stílusa miatt volt néha zavaró a karakter.
A Fekete Párduc valóban bevállal pár szokatlan húzást, amivel rendesen meg fog lepni mindenkit, és ez főként Killmongernek köszönhető. Ez nem olyan Thor féle 80-as évek és vicces téma, hanem valami igazán komoly, valós probléma. A film ugyanis nagyot markol, aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik és keményen kiveséz pár igen kényes témát. Mindemellett azonban maradt idő arra is, hogy megvitassák Wakanda helyzetét. Van itt egy szuperfejlett ország, amely titokban tartja valódi erejét és technológiáját is. Emiatt pár helyi ember úgy gondolja, hogy tudásukat meg kéne osztani a világgal. Mindennek következményeit is igyekszik megvitatni a film, keresi a választ arra, hogy nehéz időkben mi lenne a legjobb az emberiségnek. Érdekes tehát, hogy egy szuperhősfilm ilyen mélyen szántó gondolatokkal bombázza a nézőt, holott ezt senki sem várta el. Komolyan néha el is felejti az ember, hogy egy Marvel mozit néz, annyira dominálnak ezek a jelenetek. Ryan Coogler rendező azonban helyén kezelte a szuperhősös részeket is, sajnos. Amikor Chadwick Boseman belebújik párducos szerkójába, bizony előkerülnek azok a fránya sablonok. A látványos csatákkal nincs is semmi probléma, hiszen a CGI nagyon rendben van, de a cselekmény mindig kiszámítható. Egészen annyira, hogy sokszor emiatt nem sikerül megteremteni a megfelelő hangulatot, és egész egyszerűen elmarad a várt feszültség.
A Fekete Párduc első önálló kalandja tehát nagyon meglepő alkotás lett, egészen jó értelemben. Viszont azt kell mondjam, hogy jobb is lehetett volna egy feltétellel: ha nincs Fekete Párduc. Bizony, Wakanda örökösödési háborúja és aközben felmerülő témák a szuperhősös részek nélkül sokkal értékelhetőbbek lettek volna, bár így valószínűleg senkit sem érdekelne. De még így T’Challa király menő macskaruhájával és szuper erejével együtt is szórakoztat minket annyira a film, hogy mindenképpen moziba nézzük meg. A fent említett gyengeségek szerencsére elenyészőek minden más miatt. A rendezővel nem nyúltak mellé (Példát vehetne a Warner), és a színészek is jó választásnak bizonyultak. Boseman remek Fekete Párduc, egy jól megírt karatert tudott megfelelően életre kelteni. Igazából a Vasember első része óta nem láthattunk ilyen jól kidolgozott főszereplő karaktert a Marvel berkein belül. Az őt körülvevő wakandai cimborái háttérbe szorultak ugyan, de jól együtt tudtak működni királyukkal. A rosszfiúk is odatették magukat, azonban Serkis karaktere szinte végig idegesítő, Killmonger pedig hiába kiváló főgonosz, fura stílusa pedig nem mindig passzol az adott jelenet hangulatához. A nagy hype részeként egyébként kaptunk egy hangulatos soundtracket, ami a világ egyik legnagyobb parasztvakítása lett. Az OST teli van olyan zenékkel, amelyek tökéletesen passzolnának a filmbe, de ezeknek csak a töredéke szerepel benne. Persze ott van helyette a sok indokolt törzsi zene, de akkor ne csináljunk már neki ekkora reklámot.
Ezek után nem csoda, hogyha azt mondom, hogy a Fekete Párduc kötelező mozis program. Ha lehetséges a szinkront kerüljétek, és a 3D sem létfontosságú, hiszen még az igazán látványos jelenetek sem igénylik. De ami fontos, hogy a film tényleg kiemelkedő alkotás lett, így nem csak a Marvel rajongóknak ajánlatos megtekinteni.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor lájkolj minket Facebookon, vagy kövess Twitteren.