Noha mindet láttam, bevallom a Marvel Moziverzumban játszódó egész estés blockbuster mozifilmek nem tartoznak a kedvenceim közé. A milliók által imádott hősökkel egész egyszerűen képtelen vagyok azonosulni. Ezek közé tartozik maga Thor is. Sőt továbbmegyek, szerintem a villám istenének előző két önálló filmje volt a leggyengébb a Marvel-termékek között. Így félve, fenntartásokkal kezeltem az újabb epizódot, és szkeptikusan ültem be a moziba.
A Thor harmadik felvonásának előzetesei hiába voltak rendkívül hangulatosak, végig csak távolról figyeltem az ízelítőket. Ezen a ponton pedig illene megemlékezni az elmúlt nagyjából két év során felemelkedésben lévő retro-hangulatról. Az 1980-as években megszámlálhatatlan maradandó és emlékezetes dolog történt a világpolitikában, társadalmakban, zenében, filmkészítésben, videojátékokban, és úgy egyáltalán a kreatív műfajokban. Ennek az évtizednek a feltámasztása lett a trend manapság, és ezt egyáltalán nem bánom.
[h]Retro-láz[/h]
Nem véletlen a Stranger Things iránti hatalmas rajongás, ahogy az sem, hogy mostanában adja ki újra a Nintendo klasszikus játékkonzoljait. A synthwave és retrowave zenei stílusok lényegében a 80-as évek hangzásvilágát elevenítik meg modern részekkel; ez a zsáner egyre többször tűnik fel filmekben, játékokban, vagy akár rádióban hallható pop-slágerekben (az egyik synthwave népszerűsítő úttörő talán a 2011-es Drive című film volt).
Nézzünk is pár példát arra, mennyit merítenek mostanában a 80-as évekből:
- Setét Torony (2017): A borzasztóan sikerült mozifilm Stephen King 1982-es fantasy-regénye alapján készült.
- Baywatch (2017): Az eredeti sorozat 1989-ben került először tévé képernyőkre.
- A Galaxis Őrzői (2014, 2017): A betétdalok mind a 70-es, és 80-as évekből származnak.
- Az új Star Wars filmek: Az eredeti trilógia megjelenési évei: 1977 – 1980 – 1983. Nem véletlen, hogy most vették újra elő.
- Stranger Things (2016 – ): A 80-as években játszódik és kiváló zenéket sikerült hozzá párosítani.
- Wolfenstein: The New Order, Old Blood, The New Colossus (2014 – 2017): Az első Wolfenstein játék 1981-ben jelent meg.
- AZ (2017): Stephen King életművének talán legismertebb és legnépszerűbb darabja 1986-ban látta meg a napvilágot.
- Nintendo Switch (2017): A nagykonzolok (Xbox One, Playstation 4) háborújában bedobták a játékosok közé a japánok a legújabb Nintendo kézi konzolt, ami március óta töretlen sikernek örvend, pedig ez aztán tényleg nem a nyers erőre épít, mint a Microsoft és Sony termékei. A Switch előtt még piacra dobták a Super Nintendo “mini” verzióját, melynek eredeti megjelenése ugyan 1990-re tehető, de annak elődje, a Nintendo Entertainment System (NES) 1983-ban jelent meg.
Ez most csupán néhány remek példa volt a jelenségre, de ha nyitott szemmel járunk, szerintem minden nap belefuthatunk valamibe, ami a 80-as évekből ered.
A hosszú bevezető után most már rátérhetünk az idén legjobban várt Marvel-mozira, a Thor 3: Ragnarökre. És hogy miért jött elő ismét a 80-as évek? A filmet átjárja egyfajta retro-hangulat, főleg a betétdalokat tekintve. Rengeteg hangzatos synthwave/retrowave dallam csendül fel, ami markánsan meghatározza a harmadik Thort. Nem mellesleg látványban, főleg a színek használatával és játékával kelt igazi 80-as hangulatot (vagy akár gondolhatunk a klasszikus zsaru-filmekre, vagy az úgynevezett “buddy-movie” stílusra, melyek egyöntetűen hatással vannak a Ragnarökre) .
A cselekményről és történetről nem kívánok sokat beszélni, mert hiába szerepelnek az előzetesben viszonylag spoileres részek, mégis nagyobb az öröm, ha őszintén csodálkozik rá az apróbb fordulatokra a néző. Nagy csavarokra nem kell számítani, maga a történet sem a Primer szintjén mozog. Ami elvárható egy képregényfilmtől és blockbustertől, azt mindet megkapja a néző. Kamatostul. A Thor: Ragnarök elképesztően látványos, végig izgalmas és mint nem kifejezetten Marvel-rajongó, számomra is abszolút fogyasztható és kellemes meglepetés volt.
Röviden annyival lehetne összefoglalni a filmet, hogy Thor (Chris Hemsworth) miután összetűzésbe került Helával (Cate Blanchett), a halál istennőjével, a Sakaar nevű bolygóra keveredik, ami lényegében egy intergalaktikus szemétgyűjtő. Hela Asgard felé veszi az irányt, élőhalott hadsereget kreál, és hódítani készül. Thort eközben a Nagymester (Jeff Goldblum) foglyul ejti és gladiátorküzdelemre kényszeríti a “bajnok” ellen, aki nem más, mint az előzetesben is látott Hulk (Mark Ruffalo). A cél természetesen megszökni a Sakaarról, és visszaszerezni Asgardot Helától.
A Ragnarök legnagyobb erénye valóban a már-már LSD-szerű színkavalkádban, és sokszor együgyűen bájos humorában van. Utóbbi nem is véletlen, hiszen a rendezői székben Taika Waititi ült, akinek munkásságára efféle vígjátékok jellemzőek. Az alig több mint két órás játékidőt végigkísérte a komolynak szánt cselekmény, amit rendszeresen “megszakítottak” a kellemes humorral és a valóban sokszor vicces helyzetekkel, beszólásokkal.
Ha valami negatívumot is ki kellene emelnem, akkor az a már megszokható MCU örökös hibája, a sablonos főgonosz. Hela motivációja ugyanaz, mint eddig bármelyik rossz karakternek: pusztítani akar. A miért kérdésre roppant egyszerűen adnak választ, és igazából nem is nagyon érezni a helyzet súlyosságát. A Helás jelenetek Asgardon jóval kevésbé voltak izgalmasak, vagy érdekesek, mint Sakaar színes világa, illetve Thor és Hulk interakciói. Szerencsére azért még a majdnem unalmasnak mondható jelenetek is szórakoztatóak, nem ül le egyszer sem a film, és nem kellett az órámra tekintgetnem, mikor ér már véget a szenvedés.
Mostanában sokszor panaszkodok arra, hogy évek óta nem láttam igazán kiemelkedő fantasy-alkotást. Könyv formájában folyamatosan fogyasztom a jobbnál jobb fantasy műveket (apropó miért nincs még sorozat, vagy mozifilm a Lőpormágusból?), de hiányolom őket a vászonról. Erre tessék, onnan jött, ahonnan legkevésbé vártam. Mert hogy a Ragnarök kiváló fantasy film lett.
Összességében a Thor: Ragnarök egy roppant szórakoztató, kimondottan humoros film, és számomra jócskán kiemelkedik a Marveles átlagból. A szédületes látványvilág és képi beállítások szó szerint kimerítik az epikusság fogalmát. A zenék elképesztően sokat hozzáadtak az élményhez, amit nem győzök emlegetni. A színészekre sem lehet panasz, bár az Oscar-díjas Cate Blanchett inkább csak ripacskodott, és sajnos ismét nem kaptunk egy jól árnyalt főellenséget sem. A többi karakter azonban remekül helyt állt, de hatalmas elvárásokat e téren sem kell magunk elé emelni. A CGI-jelenetek ugyan nem emelkedtek ki a manapság megszokottnak számító szintnél, de azért jól néztek ki, ráadásul minden harcjelenetet elütöttek valami random poénkodással, ami néhol kissé erőltetettnek hatott, máshol pedig teljesen természetesnek.
Így utólag nagyon örülök, hogy beültem és megnéztem ezt a filmet, mert ezt valóban látni kell. Ez tényleg ajánlható rajongónak, újonnan érkezőnek, gyereknek, felnőttnek. Noha ez alapján úgy tűnhet biztonsági játékra mentek, ez nem így van, egyszerűen csak remekül működik minden apró részlet a filmben, amitől a Thor: Ragnarök a Marvel Moziverzum alkotásai közül is kiemelkedő darab lehet.