A Nincs baj, drágám! (Don’t worry darling) leginkább botrányaival került be a hollywoodi bulvárvilág beszédtémái közé. Olivia Wilde filmje egy csomó helyről bűzlött, már megjelenés előtt. A részletekbe ezúttal nem mennék bele, mert egy külön cikk kellene ahhoz, hogy mindent érintsünk és kellően összefoglaljuk a történéseket. Az internet viszont tele van a témával foglalkozó megannyi írással. Akiket érdekel az átoksújtotta forgatás, bőven lehet böngészni.
Annyi biztos, hogy magán a botrányon és a film elkészülésének körülményein többet lehet csámcsogni, mint magán az alkotáson.
[h]Alice Csodaországban[/h]
Alice (Florence Pugh) az idilli, 60-as évekbeli Victory városábán éli tökéletes háziasszony életét. Férje a sármos és sikeres és mindig tettrekész Jack (Harry Styles), és az életük már-már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ahogy már az előzetesek is sejtették, valóban az a helyzet, hogy szépen lassan megtörik az idilli látkép, és a néző Alice-szel együtt próbálja összerakni a kisváros rejtélyes puzzle-darabkáit.
A szomszédságban lakik még néhány pár, akik ugyanazt a cukormázas életet élik, mint Alice. A férjek minden nap elhúznak valamiféle „progresszív anyagokon” dolgozni, eközben a nők takarítanak, főznek, és házimunkákat végeznek. Szabadidejükben táncórákra járnak, és nagyjából erről szól az életük.
A városért valamiért a Chris Pine által alakított Franknek kell hálásnak lenni, de valójában sosem derül ki, hogy ki ez a megtestesült Nagy Testvérszerű alak, akinek marketing-guru szövegei minden nap folynak a rádióból.
Az alap felvetés és igazából a Nincs baj, drágám! mondanivalója is ígéretes, nem beszélve a mindig fantasztikus Pughról, mint főszereplő. A film viszont rendre nem él a lehetőségeivel, és a nagyon lassú tempóban csordogáló thriller végül képtelen elérni azt a katarzist, amit a hosszú, durván kétórás játékideje alatt építget.
A párbeszédek sokszor elég forgatókönyvszagúak, nincs túl sok élet bennük, de ha nagyon akarom, ezt érthetem metának is, és akkor eggyel kevesebb hibát róhatok fel neki. Arra azért érdemes felkészülni, hogy rengeteg üres szövegelés van a filmben.
[h]Álmos idill[/h]
Az a szörnyű helyzet, hogy az ilyen filmek értékelésénél vagyok a legnagyobb bajban, mint a Nincs baj, drágám! Ugyanis ez egy olyan színtelen-szagtalan alkotás, ami nem elég jó ahhoz, hogy legyen miről beszélni, és nem elég rossz ahhoz, hogy egy jóízűt tudjak szitkozódni rajta. Valahol a képzeletbeli skála mértani közepén helyezkedik el, és tapodtat sem mozdul onnan.
A rendezés nem túl acélos, az álomszerű, vagy pszichotikus jelenetek nem eléggé sokkolóak, vagy kirívóak. Ugyanennyire megúszós a látvány és a design is. A korabeli kosztümök és berendezési tárgyak okésak, de nem számítanak kiemelkedő díszletelemnek. A vágásban sem akadt sok kraft, emiatt pedig sosem éreztem a kellő feszültséget, de a a parásnak szánt jelenetek sem hoztak rám frászt.
A zene megpróbált valamiféle pszicho-thriller hangzást elcsípni, de a kívánt hatás ismét elmaradt. Sőt, legtöbbször csak frusztrációt váltott ki belőlem, és idegesített a kaotikus hangeffektek és zenék furcsasága.
A kétórás filmidő során egyszer sem tudott tisztességesen leülni az alkotás, mert sosem indult be igazán. Végig elég egysíkúan halad előre a cselekmény, és habár nem szeretem ezt a szót használni, roppant unalmassá válik.
Jelentős események alig történnek, és mire elérünk ezekhez a kulcsfontosságú jelenetekhez, addig rendesen tornáztatni kell a szemünket, hogy ne aludjunk el közben. Látszólag megvoltak azok a plot-pointok, amiket Wilde sarokköveknek szánt, csak ezeket nem sikerült rendesen összekötögetni.
[h]Langymeleg társadalomkritika[/h]
A színészek között szinte egyáltalán nem működik a kémia. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Pugh és Styles karakterei szeretik egymást, a film pedig erőszakkal akar ráerősíteni, hiszen állandóan nyalják-falják egymást. Ez az egyik legrosszabb módja, hogy elhitessék a nézőkkel a románcot és a pár boldogságát.
Külön mókás jelenség a közös jeleneteikben látni a főszereplőket. Egyfelől ott van Styles, aki rettenetesen igyekszik, de pontosan csak ez süt át a képernyőn. Borzasztóan próbál hiteles lenni, de rendre képtelen rá. Na, nem egy Tommy Wiseau-szint, de még van hová fejlődnie.
Ezzel szemben a másik oldalon ott áll Pugh, aki azonnal, egy röpke pillanat alatt leuralja az összes jelenetet, amiben szerepel. Ő is megpróbál mindent kihozni Alice karakteréből, és menti a menthetőt, de őszintén szólva nem sokból tudott dolgozni. Azonban egyértelműen ő a film egyetlen említésre méltó pontja, és sokat tett azért, hogy érdemben lehessen értékelni ezt az alkotást.
No, de mégis volt egy aspektusa a filmnek, ami egész jól működött. Nem feltétlenül a történetmesélés minősége miatt, mindinkább a témája olyan, ami nagyon fontos és amiről beszélni kell. A Nincs baj, drágám! csetlő-botló módon ugyan, de értékelendő húzásként firtatja a női kontrollvesztést és úgy általában a nemi szerepeket. Néhol pedig egészen ügyesen állít görbe tükröt a patriarchális társadalomnak, és eredményesen kúszott be az agyamba a téma (bár azt is meg kell hagyni, hogy a film nem túl cizellált módon igyekszik mindenkinek a tudtára adni, hogy az összes férfi szemétláda).
[h]Van baj, drágám![/h]
Tovább bővült azon alkotások nem létező listája ami legalább húsz perccel hosszabb, mint kellene. A streaming térhódítása miatt nem kell a készítőknek racionalizálnia a filmek hosszát, mert nem kötik őket bizonyos mozis írott vagy íratlan szabályok (habár HBO-s debütálása előtt ez a film is megjárta a vetítőtermeket). Pedig nagyon hasznos lenne, ha lenne valaki, aki azt mondaná az adott rendezőknek, hogy nem ártana valamennyit vágni a végső termékből.
Nagyon sok alkotáson, és szerintem a Nincs baj, drágám!-on is lendített volna, ha feszesebbre veszik a cselekményt, és megpróbálják belesűríteni a látottakat egy valamivel több, mint másfél órás játékidőbe.
De ha csak ennyi problémám lett volna a filmmel, akkor végső soron elégedett lennék, ám mégsem vagyok az. A Nincs baj, drágám! sajnos egy szörnyen középszerű, és többnyire unalmas film a férfiak uralta világról. Ahol a nőket kényükre-kedvükre irányíthatják, és helyettük dönthetnek, miközben egy mosó-főző-szülő biorobotnak tekintik őket.
A mondanivalója kissé szájbarágósra is sikerült, de legalább ez ki tudta emelni a teljes érdektelenség posványából.
[h]Verdikt[/h]
Összességében a Nincs baj, drágám! megtekintése nélkül simán lehet élni tovább az életünket, semmi igazán fontosról nem marad le, aki soha nem fogja megnézni. A mondanivalója, és a gondolatiság mögötte egyértelmű volt, viszont eköré nem sikerült egy jó filmet kanyarítani. A fontos pontok kristálytisztán lebegtek Wilde és a stáb előtt, de ezek között a párbeszédek és egyéb jelenetek nem tudták mélyíteni a karaktereket, és nem is adtak hozzá az élményhez.
Az is érződik, hogy több filmből gyúrták ezt össze, de spoilerek elkerülése miatt még címeket sem említek, mert azokból kiindulva csípőből ki lehetne találni a Nincs baj, drágám! nagy csavarjait.
Semmi nem emeli ki a középszerből, tehát akit még ezek után is érdekel, az csak saját felelősségre üljön le elé. A film elérhető az HBO Max szolgáltatásában.