Az 1922-es német némafilm, a Nosferatu annak ellenére lett a horror egyik alapköve, hogy évtizedekre be volt tiltva. Történetének nagy részét ugyanis Bram Stoker 1897-es regénye, a Dracula ihlette, és az író örökösei ezt nem nézték jó szemmel, még a megváltoztatott nevek ellenére sem. A plágiumpert pedig meg is nyerték, és Friedrich Wilhelm Murnau filmjének minden kópiáját meg kellett semmisíteni. A Nosferatu azonban mégis túlélte a pusztulást, illegális másolatokon élt tovább, amíg mind az alapjául szolgáló regény, mind maga a film közkinccsé nem vált. De már a száműzetés évei alatt rengeteg más alkotást ihletett meg, és a mai napig egy hatásos mű – még ha nem is pontosan abban a formában, ahogy a bő évszázados pályafutása elején.
Egy ilyen filmhez remake-et készíteni ugyan egy könnyen indokolható döntés (a mai ízléshez már messze túl enyhék a horror hőskorának megoldásai), de egy herkulesi feladat. Évszázados kult-státusznak, óriási örökségnek és a történelem egy szeletének megfelelni szinte lehetetlen. És egy ennyiszer feldolgozott, elemzett és hivatkozott alkotást felfrissíteni nem is veszélytelen. Mégis, ha valaki, akkor Robert Eggers volt az, akitől mindenki azt várta, hogy megugorja a lécet. Ugyan az új Nosferatu csak a negyedik filmje, A boszorkány, A világítótorony és Az északi alatt bebizonyította, hogy sem a történelmi alkotásokkal, sem a horrorral nem akad gondja. A végeredményben pedig nem is kellett csalódjunk: feldolgozása egyszerre lett hűséges és újító szándékú, fajsúlyos és friss.
Nem csak restaurálás
A történet alapja nem nagyon változott az eredetihez képest. Főszereplőnk, Thomas Hutter (Nicholas Hoult) egy ingatlanos cég ügynöke, akit főnöke a Kárpátokba küld a különös Olok grófhoz (Bill Skarsgård). A főúr Wisborg városában kíván megvenni egy romos házat, de rossz egészségügyi állapota miatt nem tud a szerződés kedvéért odautazni. Thomas tehát fájó szívvel, de egy előléptetés reményében lóra száll, és hátrahagyja fiatal feleségét (Lily-Rose Depp) a barátainál. Orlok kastélya közelében aztán arra lesz figyelmes, hogy a helyiek rettegnek a környék bizarr urától. Miután ellátogat a kihalt, fenyegető épületebe, már ő is osztozik ebben az érzésükben, de eddigre már késő. A főúr, akiről hamar kiderül, hogy egy vámpír, szemet vet Thomas feleségére, és ezután nem csak rá, hanem egész Wisborgra veszélyt jelent.
Bár ez tételesen az 1922-es némafilm felütése, egy kicsit csaltam. A 2024-es Nosferatu ugyanis már a prológusától nagyobb szerepet ad Ellennek, Thomas feleségének. Orlok nem Thomas medálján látja először őt, sőt, annak is jelentősége van, hogy éppen Thomast küldik a kelet-európai utazásra. Ellen ennek megfelelően sokkal többet van a vásznon, az ő sorsát nagyobb súllyal követhetjük, mint bármikor korábban. Ennek a léptéke legalább akkora, mint Stoker regénye és Murnau filmje között, és ez egy jól sikerült nézőpontváltást is biztosít, hogy ne csak a forma, de a tartalom is megújuljon.
Szabad-e betörni Wisborgnál…
Murnau Nosferatu-ja egy régi film. És mint minden régi filmet, rengeteget elemezték, talán kicsit túl sokat is. Minden képkockájába bele lehet látni egy utalást, egy metaforát vagy jelképet, amelyeket képtelenség mind áthelyezni egy száz évvel későbbi produkcióba. Eggers szerencsére nem is próbálta meg snittről snittre, beállításról beállítására újraforgatni a klasszikus elődöt. Fogott egy viszonylag széles körben elfoglalt értelmezést, a saját ízlésére formálta, majd aránylag direkt eszközökkel kommunikálta azt le a néző felé.
Szó sincs róla, hogy az új Nosferatu nüanszoktól mentes lenne, egyszerűen csak modern eszközökkel adja át a narratíváját. Amikor nem csak néhány felirat közvetíti a verbális üzeneteket, akkor akarva-akaratlanul is közvetlenebbé válik minden. Ennek köszönhetően, és azáltal, hogy Thomas kevésbé kerül a középpontba, a vele kapcsolatos motívumok szerepe is csökken. Orlokban már nem annyira az ő sötét tükörképe jelenik meg, hanem sokkal inkább egy ellenpontja, riválisa. Orlok továbbra is a féktelen, állatias vágy megtestesülése, aki minden visszataszítósága ellenére tud megkapó lenni egy-egy pillanatra. Ellen döntése tehát nem is csupán abból áll, hogy szembe mer-e szállni a várost pestissel, dögvésszel és gyilkosságokkal sújtó vámpírral, de arról is, hogy szembe akar-e.
A kérdés középpontjában természetesen a szexualitás áll. A vámpírok azóta viselnek szexuális többletjelentést, amióta világ a világ, de Eggers rendezésében ez az aspektus nem is kérdés többé. Amit száz éve blaszfémia lett volna vászonra állítani, az manapság már nem olyan magasan viszi át az ingerküszöböt. A nemiség, az ebből eredő frusztráció, a vágy és az aktus itt már központi elem, és mégsem lehet azt állítani, hogy a művészi finomság veszett el ezáltal. Az továbbra is ott van, csak nem egyértelmű metaforák palástolására, hanem valami többnek az előkészítésében. Az új üzenet pedig ugyan nem működik tökéletesen, de így is hatásos és elgondolkodtató.
…új időknek új horrorjaival
De annak sem kell aggódnia, aki “csak” egy jó horrorfilmet szeretne látni, és a különböző értelmezések annyira nem kötik le. A Nosferatu egy csontig hatoló borzongással jutalmazza meg nézőjét, amely a csúcspontokon félelembe is átcsap. Azonban a manapság megszokott intenzív terrorra nem szabad számítani. Abban a közegben, amikor egy horrorfilm hatékonyságát a pulzusszám átlagos növekedésében mérik, ez már-más régi vágásúnak számít. Nem próbál meg agyontorzított hangokkal felzaklatni, miden érzékszervet túltelíteni, és csak pillanatnyi effektekkel feszültséget kelteni. A Nosferatu lassan, aprólékosan építi az atmoszféráját. A benne lakó rettenet nem az arcunkba ugorva fenyegető, hanem a maga méltóságában. A néző kényelmetlenségét pedig nem egy fejvesztett menekülős jelenet, hanem a mű tágabb világában is értelmezhető fenyegetés idézi elő.
Ezt össze lehet foglalni úgy is, hogy a gótikus horror természeténél fogva nem ijesztő. De úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a Nosferatu úgy egy izgalmas és feszült alkotás, hogy nem megy le kutyába. Az ódon kastély kihalt folyosóin, a wisborgi kúriák gyertyafényes félhomályában és egy fedélköz nyirkos levegőjében egy egyszerre kellemes és nyugtalanító borzongás dereng. Súlya van a csendnek, de még nagyobb a zenének, és a félelem fokozatosan vonja be az idegszálainkat. Ez a rendezési stílus, és az, hogy az előzetesben sosem jelenik meg teljes pompájában a vérszívó, azt a feltételezést keltette bennem, hogy Orlok egészen a végéig rejtve marad. Az eredeti filmet megnézve ennek nem sok értelme lett volna, de valóban rengeteg olyan eszköz kerül elő, amelyik inkább közvetve hat.
A pestis megérkezésével, sőt, már előtte is, azért a gore is szerepet kap az iszonyat megteremtésében. Eggers nem spórolt a vérrel, de sohasem ez kerül a fókuszba. Ez csak egy hatásos eszköz a járvány, az őrület, vagy éppenséggel egy természetfeletti, fenyegető hatalom bemutatásához.
Lerakódás a szemfogon
Eggers tehát egy gúzsba kötő atmoszférát kevert ki a Nosferatu-nak, de időről időre valamelyest oldotta is a feszültséget. Ennek legfőbb eszköze Eberhart Von Franz professzor (Willem Dafoe) lett, aki az eredeti film Bulwer professzorának felel meg. Míg Bulwer egy szinte komikusan haszontalan karakter volt az őt ihlető Van Helsinghez képest, Von Franz egy kompetensebb, de az eseményeket befolyásolni ugyancsak képtelen karakter. Ennek ellenére hozzá fűződik a legtöbb jelenet, ahol a Nosferatu nem veszi magát véresen komolyan. Mégis, ahol a különc professzor felbukkan, a film pengeélen táncol egy hangulatos, de bizarr jelenet, és egy közepes kamaravígjáték között.
És bár ezt a különcséget el lehet viselni, a Nosferatu a kétharmadánál mintha kicsit leülne, és veszítene valamennyit a hatásosságából. Később újra teljes erejével tombol, és egy csúcsponton ér véget, még úgy is, hogy ezáltal egyes szálak egyszerűen nem kerülnek elvarrásra. Ezek a kisebb döccenők nem azt jelentik, hogy komoly gond lenne a Nosferatu-val, csupán azt, hogy nem végig, hanem csak a film 90%-a alatt voltam lenyűgözve. Ezzel azért szívesen kiegyeznék ezentúl minden moziélményemnél.
Vámpíros lett a paradicsom
Amibe viszont képtelenség belekötni, az a film képi világa. Egyrészt, a történelmi városrészek és a várromok lenyűgözőek. Ugyanígy a belső terek díszletei és a jelmezek is, a Nosferatu kosztümös filmnek sem utolsó. Ahol számított, ott az Murnau eredetijének néhány ruhadarabja is “reinkarnálódott”. És ha már hűség az alapanyaghoz, bámulatos, ahogy Eggers néhány ikonikus jelenetet újraalkotott. Orlok árnyéka, a fenyegető lovasfogat, vagy éppen a távolba meredő Ellen szürke homokos tengerpartjai korszerű technika mellett született újra, egyszerre tisztelettel és mégis erősebben. Emellett pedig egyszerűen pompásan lett fényképezve az egész film, kifejezetten okos megvalósításokkal és vágásokkal.
És a színészi játék is kiváló, élen az Ellent életre keltő Lily-Rose Deppel. A fiatal színésznő elképesztőt alakít, és méltán lett a remake központi alakja, az úrinőtől a megszállottig terjedő skálán végig hiteles tud maradni. Nicholas Hoult is stabilan játszik a korábbinál jóval szürkébb Thomasként, Bill Skarsgård pedig mintha a hasonló szerepekre lenne teremtve, végig fenyegető jelenség. A mellékszerepekben Aaron-Taylor Johnsonra, Emma Corrinra és Ralph Inesonra sem lehet panasz, igaz, a sztárparádét megkoronázó Willem Dafoe karakterét nehezen tudtam hova tenni. Ettől még az alakítása tökéletesen megfelel ennek a bizarr figurának.
Verdikt
Robert Eggers Nosferatu-ja egy méltó feldolgozása a legendás alapanyagnak. A főbb történeti elemeket a helyén hagyta, csak ott változtatott, ahol extra mondanivalója volt. Horrorként hátborzongató és izgalmas, a hangulata lenyűgöző, a látványa elképesztő, és központi kérdéseivel is elgondolkodtató. Bár nem minden pillanatban tökéletes, egy szakmailag és nyújtott élmény szintjén is kiváló horrorról beszélhetünk. Azért ajánlom mellé az eredetit is: nemcsak egy kellemes történelmi utazást, hanem ugyanannak a történetnek egy másik érdekes értelmezését is adja.
A Nosferatu január 2-től látható a mozikban.