Mivel mind a Dark Souls szériának, mind pedig az indie játékoknak lelkes rajongója vagyok, nekem elhihetitek, amikor azt mondom, hogy a soulslike játékok minden ízét megkóstoltam már a szaftos bélszíntől a fülzsíros homokig. Bár az Eldest Souls sem az előbbi magaslataiba nem emelkedik, sem az utóbbi mélységeibe nem száll alá, kiváló iskolapéldája annak, hogy hogyan kell nem egy, hanem mindjárt két műfajt félreérteni.
[h]Bulldog lelkek tánca[/h]
Na de mi ez a két zsáner? Az Eldest Souls egy soulslike-bossrush keverék; ezúttal felülnézetben kell gurulni, kitérni, és ütlegelni a bukott isteneket és korrumpált hősöket – és csak ezeket; a játékban ugyanis csak rövid átvezető szekciók vannak főellenségek közt, nulla ellenféllel, pár összeszedhető tárggyal és minimális expozícióval. A „nagy csavar” az, hogy sok egyéb soulslike játékkal ellentétben nincs explicit gyógyító eszközünk. Helyette bizonyos speciális képességek használatával feltöltünk egy „düh”-mérőt, és ha ez elég magas szinten van, ütéseink életerőt töltenek vissza. Bár ez kellemes emlékeket idéz fel süldőmalac-korom kocsmai verekedéseiről, a mechanika összességében talán többet árt a játéknak, mint amennyit segít.
Egyrészt sokkal agresszívabb játékstílushoz vezet – hiszen nincs más opciónk életerőnk visszatöltésére -, másrészt viszont pont ennek következményeképp láthatóan ingatagabb a harcok balanszírozása. Amennyiben a főellenségek életereje jelentősen kevesebb lenne, ahogy a legtöbb soulslike játékban, elég lenne arccal levenni a támadásaikat, és még így is előbb csinálnánk belőlük aprópecsenyét, mint ők belőlünk. Ez a taktika amúgy működik is az első pár bevezetőharcnál. Ezek után viszont a játék magasabb fokozatba kapcsol, és a főellenségek viszonylag gyorsan átalakulnak két lábon járó bokszzsákokká, amiknek egy jól irányzott fingásától megfekszünk.
Félreértés ne essék, imádom, ha földbe döngölnek. Olyan legendás, idegösszeroppanást kiváltó játékok vannak a kedvenceim között, mint a Cuphead, a Bloodborne, vagy elmagyarázni oltáselleneseknek a kilencedikes biológiát. Ez a fajta mazochizmus azonban csak addig tud szórakoztatni, amíg nem érzem úgy, hogy a játék direkt rabolja az időmet; az Eldest Souls esetén sajnos pontosan ez a helyzet. Mivel túl sok mindennel nem tud megfogni azon túl, hogy lezárja az aréna háromnegyedét, majd olyan támadásokkal soroz, amik közül kettőtől eldőlök, a csaták nagyon gyorsan átfordulnak egy idegtépő türelemjátékba, ahol hosszú percekig azt várod, hogy végre legyen alkalmad seggbeszúrni a főellenséget. Amikor pedig egy-egy próbálkozás 3-5 percet is igénybe vehet, az első győzelemhez pedig 5-10 nekifutásra is szükség van, viszonylag gyorsan frusztrálóvá válik – na, nem is a vereség, hanem a malmozás.
Azért nem minden főellenség dizájnja ennyire idegtépő. Kifejezetten élvezetes, és nem túlhúzott küzdelem volt egy berágott R2D2 ellen, ahol folyamatosan figyelni kellett, hogy éppen az aréna melyik részére kell átrohanni két ütés közt, vagy az elszabadult ezüstcsillárral, ami kiélezett Swarovski ékszerekkel támadt. De még ezeknél a harcoknál is rendszeresen előjöttek a megfelelő előrejelzés miatt gyakorlatilag elkerülhetetlen támadások, és egyéb baromságok, ráadásul ezek az élvezetes csaták inkább a kivételt képezik, mintsem a szabályt.
Természetesen Soulslike-hoz illően kapunk RPG elemeket is, de ezek inkább hajaznak a Ghost of Tsushima, vagy egy modern Assassin’s Creed képességfájára, mintsem a hardcore szerepjátékokban található attribútumokra. Háromféleképpen specializálódhatunk; az egyik fa növeli a sebzésünket, a másik kettőnek meg semmi értelme, ráadásul egyik sem fogja alapjaiban megváltoztatni karakterünk viselkedését, vagy nagyban növelni az arzenálunkat. A cserélhető felszerelés hiánya továbbá biztosítja, hogy még véletlenül se lehessen komolyabb változatosságot vinni a játékmenetbe. Ez is kétélű penge; jó érzés tudni, hogy nem pakoltam teli pontokkal a legsemmirekellőbb tulajdonságokat és képességeket, ugyanakkor biztosan kevésbé tépkedtem volna ki a hajszálaimat, ha a huszadik nekifutásra egy pallos helyett egy döglött csirkével ütlegelhettem volna a Fény Istenét – a morális fölény, ugye.
Persze ettől még a harcrendszer működőképes. Mint bármilyen más soulslike-ban, itt is kiemelten fontos az időzítés, a kivárás, a kitérés, az ütéseknek súlya van, és bár én elfogadtam volna egy kicsit pörgősebb tempót az egésznek, a fent leírt problémák inkább járulékos gondok, mintsem a harcrendszer alapvető hibái.
[h]Sír-alom[/h]
Okés, szóval a játékmenet olyan, mint az erekcióm: hol működik, hol nem; de mi a helyzet a körítéssel? Elvégre egy rakás soulslike játékot az egekbe emelt a környezet és az atmoszféra – lásd: Hollow Knight. Igaz, ezek eleve jó játékok voltak, amiknek a kellemes malátaitalára már csak a hab kellett. A helyzet az, hogy az Eldest Souls egyszerűen töketlen, és nem hajlandó a zsánernek nevet adó széria szoknyája mögül kibújni.
A grafika nagyon sztenderd pixelart, bár azt meg kell hagyni, hogy az igényesebb fajtából való. Ez sajnos nem menti meg attól, hogy a vizuális dizájnba nem szorult túl sok kreativitás. Elhagyatott városokon, kastélyokon és templomokon caplatunk keresztül, amelyeknek a szürkésbarna nyugdíjasotthonra hajazó látványát csak néha töri meg egy kis szín. Sokszor még a játékmenetbe, és a tárgyak és támadások láthatóságába is belerondít ez a kiszívott, egysíkú színpaletta.
A zene hasonlóképpen kevés fantáziával kecsegtet, és görcsösen ragaszkodik a Sakuraba Motoi által megalkotott konvenciókhoz. Nem kimondottan fülsértő, van egy-két pillanat, amikor valami különlegeset is ki tud csikarni magából, de a hullámhegyek messze nem olyan konzisztensek, hogy betudjam bármi másnak, mint a vak tyúk meg a szem megtalálása tipikus esetének.
A történet? Ó igen, itt is a Nagy Előd köszön vissza (nem, nem az a Nagy Előd). Ködös elbeszélések és elszórt kódexek fednek fel egy nagyon ismerős, sötét fantasy sztorit bukott, áruló istenekről, rabszolgasorba taszított emberiségről, és egy próféciában megjövendölt kiválasztottról. Az expozíciót is hasonlóan indirekt módon kapjuk, mint egy átlag FromSoft játékban, csak míg ott a sok áskálódás nyomán végül egy koherens, és érdekes háttérsztori bontakozik ki, az Eldest Soulsnál nem tudom ugyanezt elmondani.
[h]Megközölve[/h]
A fenti sorokból úgy tűnhet, hogy egyenesen gyűlöltem az Eldest Soulst, de ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Egyrészt egy kicsit csalódtam; sokan, sokféleképpen adták a lovat ez alá a játék alá megjelenés előtt, olyan jelzőkkel illetve, mint „az egyik legígéretesebb soulslike”. Ezek után természetesen arculcsapásként éltem meg, hogy egy nagyon átlagos élményt kaptam. Tovább tetézi a bajt, hogy számomra a soulslike olyan, mint a sör: bármilyen formában, bármilyen mennyiségben fogyasztom, de talán pont ezért nehéz már lenyűgözni. Ez főképp akkor igaz, ha az alapanyaghoz ilyen megfeszülten ragaszkodik egy cím.
De az Eldest Souls nem rossz. Kompetens a harcrendszer, elmegy a sztori, az atmoszféra, ha fantáziátlan is, legalább a saját berkein belül működőképes. Teljesen el tudom képzelni, hogy egy, a zsánerben kevésbé megfáradt játékosnak ez egy kellemes, ha nem is kiemelkedő egyéjszakás kaland lesz.