Benoit Sokal, a legendás képregényrajzoló és videojáték-rendező egy érdekes és értékes életművet hagyott maga után, amikor 2021 májusában elhunyt. Legmeghatározóbb munkája egyértelműen a Syberia-sorozat volt, amely 2002-ben meghozta számára az ismertséget, és amelynek munkálatai élete végéig elkísérték. Az első részről ma sem nehéz megmondani, miért vált klasszikussá: a klasszikus point & click játékmenet egy kidolgozott, varázslatos világgal, magával ragadó, méltóságteljes hangulatával, és gyönyörű audiovizuális körítésével karöltve úgy tudott két évtizeddel később is lebilincselni, hogy ehhez semmilyen jóindulatú látszat-nosztalgia, vagy erőltetett kor-megértés sem kellett. A 2004-es második rész már nem volt ennyire meggyőző, a fókuszt a lenyűgöző automatonokról a szibériai hidegre, és annak különös lakóira, a youkolokra fordította. Mivel összekapcsolódott az első epizóddal, és itt is kapott finálét az öreg feltaláló, Hans Voralberg története, így nehéz külön, de még inkább fátyolos tekintet nélkül nyilatkozni a folytatásról, ezáltal pedig nem lehet felé különösebb panaszom.
A 2009-ben bejelentett, de 2017-es megjelenésekor sem elkészülő Syberia 3-mal szemben már jóval kevésbé voltam elnéző, és ebben sokakkal osztoztam. A figyelmet végképp a csetlő-botló eszkimók felé fordító, méltóságából csak foltokat hagyó játék számos egyéb problémával is küzdött, a csalódást keltő harmadik dimenzióba költözés és a KGB-vallatószobákhoz méltó irányítás csak két példa az ezer sebből, ahonnan a harmadik rész vérzett. Ezek után nem tudok hibáztatni senkit, ha nem tudta tökéletes nyugalommal, és feltétlen bizalommal várni a széria – tragikus okok miatt minden bizonnyal utolsó – epizódját. Pedig felesleges volt bármilyen aggodalom, a The World Before ugyanis nemcsak, hogy szellemiségében visszatért a kezdetekhez, kigyomlálta közvetlen elődje szarvashibáit és egy korrekt történetet tárt elénk, de az utóbbi évek legszebb nagy költségvetésű játékát tette elénk, és nemcsak látvány szintjén.
[h]A múlt és a jelen összeér[/h]
A fonalat nagyjából egy évvel a harmadik rész joggal kritizált lezárása után vesszük fel, az őt elfogó katonai szervezetnek köszönhetően Kate Walker egy szénbányában raboskodik. Mivel alig van kapcsolata a külvilággal, csak késve kapja meg a hírt édesanyja haláláról, amely végképp összetöri Kate-et. Ebben a kilátástalan helyzetben adódik lehetősége a szökésre, amely közben egy második világháborús vonatra, abban pedig számos műkincs mellett egy apró rajzra bukkannak. A rajz egy lányt ábrázol, aki kísértetiesen hasonlít Kate-re. A szökés nem úgy sikerül, ahogy tervezték, Kate cellatársa halálos sebet kap, akinek az utolsó kívánsága, hogy Kate derítse ki, ki az a lány az 1937-es képről. Mivel ez marad az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat, hogy ne sodorja el a gyász és a bűntudat, Kate neki is lát a nyomozásnak, amely a fiktív közép-európai ország, Osthertal fővárosába, Vaghenbe vezeti őt.
A The World Before egyik nagy újdonsága elődjeihez képest, hogy két szálon fut, és Kate kutakodásával párhuzamosan a képen szereplő Dana Roze sorsát is nyomon követhetjük. Dana a második világháború előtti Vaghenben tanul a zeneakadémián, és rendkívül tehetséges, ezt azonban beárnyékolja, hogy a nácik fiktív megfelelői, a Brown Shadow egyre nagyobb befolyásra tesznek szert, és terrorban tartják a zsidóknak megfeleltethető vagheranokat. Mivel Dana is vagheran, vészterhes időszaknak néz elébe, különösen, amikor kirobban a világháború.
[h]A jó úton haladva[/h]
Valójában a játék is Dana szemszögéből indít: mivel ő lett az év legjobb tanulója az akadémián, jutalomból ő játszhatja el a főtéren Vaghen himnuszát egy automaton-zenekar társaságában. A The World Before már itt megadja az alaphangot, hogy mire érdemes számítani: kényelmes tempó, véletlenül eltéveszthetetlen opcionális felfedezés, visszafogott játékmenet és hosszú, de lélegzetelállító átvezető videók. A már a demóban is szereplő koncertjelenet minden túlzás nélkül lenyűgöző, és csak ebben az öt percben több automaton szerepel, mint az elmúlt két részben összesen.
Az is hamar szembe fog tűnni, hogy az irányítás már nem okoz komoly fejfájást: a harmadik rész idegrángásos operatőréhez képest itt úgy fordul utánunk a kamera, mint Ifa a hegyen. Emiatt néha már túl lassúnak is tűnik, de teljesen elviselhető, és szinte sosincs kellemetlen nézőpont-váltás, vagy egyéb hirtelen mozdulat. A kamera ettől még többnyire fix, így emiatt adódhat néhány malőr, cserébe a beláthatatlan sarkok és kereszteződések problémája megoldódott, részben operatőri rásegítéssel, részben egy új irányítási mód miatt. A klasszikus kattintós módszer helyett ugyanis lenyomva is tarthatjuk a bal egérgombot, és ilyenkor Kate arra sétál, amerre a kurzort húzzuk. Ez a módszer jóval pontatlanabb, de mégis kisegít néhány helyen. Egyedi hibák ettől még maradtak, de összességében ég és föld a különbség a 2017-es verzióhoz képest, és az irányítás gyakorlatilag egyáltalán nem befolyásolja a játékélményt – ez pedig minden, amit megkövetelek tőle.
[h]Lecsupaszított városnézés[/h]
Maga a recept egyébként maradt a régi: járj be egy adott területet, beszélj néhány emberrel, találj meg néhány fontos tárgyat, majd ezeket használd fel máshol, és esetleg egy-egy önálló fejtörő is lesz út közben. A hatalmas különbség csak az, hogy ezúttal ezek a klasszikus kalandjátékos elemek jóval kisebb hangsúlyt kaptak. A Syberia: The World Before sokkal egyszerűbb, mint elődjei. Az első két rész hatalmas területen szórta szét a továbbjutás kulcsait, és még így is szükség volt az alaposságon túl a logikánkra is, a harmadik pedig nemcsak jóval összetettebb puzzle-öket hozott, de néhány olyan helyzetet is, ahol jobb híján kísérletezésre szorultunk. Itt ez egyáltalán nem fenyeget, huzamosabb ideig sehol nem akadtam meg, és a beépített súgót is alig kellett használni.
Ennek egyik fő oka, hogy az egyes tárgyak megtalálásával már nem nagyon kell vesződni, szinte minden ott lesz a közvetlen közelben, vagy jóformán a kezünkbe nyomják egy elkerülhetetlen átvezetőben. Ez valójában a The World Before egyetlen komolyabban megkérdőjelezhető része, hogy a keresgélésből az utolsó csepp kihívást is kiölte. Nem azt mondom, hogy hiányzanak a maratoni battyogások két potenciális lelőhely között, miközben kínoz a kétség, hogy az előzőnél elhagytam-e valamit, ami újabb teljesítménytúrára ösztökél majd, de nem is kellett volna átesni a ló másik oldalára. Persze ez a kilúgozott játékmenet sokkal jobban illik egy eddigieknél történet-orientáltabb címhez, de én hiszek benne, hogy meg lehetett volna találni az arany középutat.
A felfedezés valamennyire azért kárpótol, számtalan feljegyzést találhatunk, megcsodálhatjuk a várost, néha pedig leülhetünk elmélkedni is, hogy gyönyörű épületeket csodálva hallgathassuk végig az irányított karakter belső monológját. Ezeket a lehetőségeket körbejárni kifejezetten kellemes élmény, és számomra nem is volt kérdés, hogy a világépítés szerves részeiként érdemes őket mind felkutatni. Nos, a maximalisták és a hangulatban elveszők számára zseniális húzás, hogy a fontosabb (és sokszor az összes opcionális interakciót magába foglaló) mellékvágányokat a játék egy mellékküldetésbe sűríti, és jelzi, amikor ez sikeres, ezáltal jó lelkiismerettel haladhatunk tovább a fő szálon. Nagy könnyebbség, más kalandjátékokban is szívesen látnám.
[h]Párhuzamosok a fejtörőben találkoznak[/h]
Játék közben elgondolkoztam rajta, hogy időnként közelebb vagyunk egy Life is Strangehez, mint az első két Syberiához, és valóban: a felfedezés, az átvezetők és a párbeszédek mellett elhanyagolható a tessék-lássék keresgélés szerepe. Viszont azért van egy-két mechanika, amelyik megmenti a The World Before becsületét. A harmadik részből már ismert, egy-egy adott tárgyra fókuszáló feladványok ugyanis itt is jelen vannak, és jobbak, mint valaha. Itt is szabadon körbevizslathatjuk, amin dolgozunk (ezt nem érdemes elfelejteni, mert jó pár perc hasztalan kutakodástól kímél meg), és közben hol kisebb interakciókat, hol komplett fejtörőket oldhatunk meg rajtuk. Itt már helyenként gondolkozni is kell, a puzzle-ök kellően változatosak és kreatívak, de frusztráló megakadásra sem kell számítani. Remek érzés egy-egy gépezetet körbeforgatni és lassan működésre bírni, már-már feledteti, hogy a szükséges kulcsokat a kétméteres környezetéből halásztuk össze. A kapcsolók kezelése is áramvonalasabb lett, így már nem kerülgeti közben az embert a guta.
És nem szabad elfeledkezni a játék fő attrakciójáról, a karakterváltásról sem. Ez lehetővé teszi két szereplő együttműködését, legyen az a jelenben, vagy akár évtizedek hosszú során keresztül. Utóbbi például úgy működik, hogy Danát irányítva olyan részleteket is láthatunk, vagy olyan helyekhez férhetünk hozzá, amelyekhez Kate nem, ezzel segítve Kate-et a feladványok megfejtésében. Ez hiába kiváló ötlet, sajnos fájdalmasan kevés alkalommal kerül elő, és csak egyszer sikerült teljesen kiaknázni a mechanikában rejlő potenciált.
[h]A művészet utat tör[/h]
Azt viszont nem lehet elvenni a The World Before-tól, hogy minden szempontból gyönyörű. A legegyértelműbb természetesen a látvány, ahol nehéz megtalálni a szavakat. Az egész játék lényegében Vaghenben és a környékén játszódik, így nem meglepő, hogy az első rész stílusával lesz rokon a körítés, de itt sikerült a nagy elődöt nem csak korszerűsíteni, de könnyedén felülmúlni is. Ritán látni ennyire következetes minőséget egy összetett, aprólékosan megtervezett látványban, mindezt úgy, hogy sikeresen egyensúlyozik, hogy sohase legyen giccsbe hajló, mint a remek facebookos köszöntőkártyák. Hasonlót legutóbb a BioShock Infinite-ben tapasztaltam, és úgy illik, hogy ennyi év után azt a szintet is bőven sikerült megugrani. Vaghen olyan, mint egy kis ékszerdoboz, ahol az évszázados épületek között otthon vannak a lenyűgöző automatonok, ahol a villamosvonal mentén lélegzetelállító városkép fogad, és amely ennek ellenére nem tűnik élettelennek vagy művinek.
És a játéknak nem kell szégyenkeznie ott sem, ahol a fenséges emberalkotta csodákat a természet szépsége váltja fel – akár hóban, akár napsütésben, a környező erdők, hegyek és tavak is festőiek. A The World Before itt is tud művészi lenni, ez pedig kivételesen összeszedett és következetes látványvilágot eredményez. Persze ha bele akarnék kötni, felhozhatnám, hogy technikailag nem mindig van egy 2022-es AAA-cím szintjén, de ezt sem elvárni nem érdemes, se nem befolyásol bármennyit is az élményből, amikor látványos hiba vagy elnagyoltság sohasem árnyékolja be a kivételes művészi munkát.
Mindezt pedig kitűnően festik alá Inon Zur dallamai. Talán a francia zeneszerző volt az egyetlen, akinek a harmadik részben mutatott munkája hibátlan volt, és most sem okoz csalódást. A Budapest Film Symphony által előadott dallamai messze elkerülik a szokványos videojátékos sablonokat és egy, az előző részekhez méltó, és azok zenéjét jól integráló OST-t alkotnak. Egészen nagy érzelmi palettát fednek le, lesznek játékos, és kifejezetten súlyos darabok, de még Morriconét idéző részletek is, Vaghen himnusza pedig egyszerűen letaglózó. Egy olyan játék, amelynek ennyire központi tényezője a klasszikus zene, nem engedheti meg magának, hogy olcsó zongoradarabok, vagy epikusra hangszerelt sablon-szimfóniák fessék alá a jeleneteit, de szerencsére ez egyáltalán nem történt meg. Sőt, kép és dallam szinte tökéletes összhangját tapasztalhatjuk, amely nemcsak a hangulatot határozza meg, de az érzelmekre is hat – valahol stílszerű, de egyszerre szükséges is, hogy mindez a zene által történjen.
[h]Régi, de statikus fény[/h]
És ha már hangulat, a Syberia végre visszakapta teljes méltóságát és fényét. A fókuszban ismét az automatonok, és az idő kíméletlen múlása van, de közben mindez sokkal személyesebben és emberibben van tálalva, mint az első részben. A melankólia és az elmúlás itt is tapintható, de mindezt egyetlen városra koncentrálva, „hús-vér” emberek sorsán keresztül átélni egy teljesen más élmény. Az audiovizuális körítésnek és a kimért tempónak köszönhetően pedig könnyű elmerülni ebben a kicsit borongós, de mégis reményteli atmoszférában, és ez az, aminek nem tett volna jót egy ennél intenzívebb vagy sokkal bonyolultabb játékmenet. Megsüvegelendő, hogy a The World Before úgy tudja fenntartani az érdeklődést, hogy a cselekmény többnyire a sötétben tapogatózik, és nincsenek jól behatárolható mérföldkövek vagy motivációs pontok, amelyek utat mutatnának.
Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a cselekmény kifejezetten nem összetett, bonyolult vagy lebilincselő. Itt többnyire tényleg emberi sorsokról és érzésekről van szó, amelyeket egy méltóságteljesen haladó nyomozás során tárhatunk fel. Aki a második-harmadik rész kalandosabb, könnyedebb hangvételére vágyik, esetleg nem fogja meg a két főszereplő, annak nem sok öröme lesz a történetben. A beleszólásunk is aránylag kevés, a párbeszédopciók itt csak a következő pár sor dialógust befolyásolják, a vége felé pedig sokszor tíz perceken át csak átvezető videókat nézhetünk. Ez persze nem zavart, már az első részben is ezek fogtak meg a legjobban, csak hát nem nevezhető kifejezettebben interaktívnak a történet.
Egy-két rejtély persze mindig van, és maguk a karakterek is kellően érdekesek ahhoz, hogy az érdeklődés fennmaradjon. Az érzelmi töltet sem hiányzik, és ebben végre Kate is közreműködik. Az első rész óta nem kapott nemhogy karakterfejlődést, de rendes személyiséget sem, most végre őt is egy emberi oldaláról ismerhetjük meg, és tulajdonképpen ez az, ami kiválóvá teszi az emocionális, de inkább csak korrekt sztorit. Ez az, ami miatt a finálé megható, és ez az, amely megérthetővé teszi az utolsó jelenetet úgy is, hogy nem értettem egyet a főszereplő döntésével. Ez egy szép történet, amely nem próbálja döntögetni a narratíva alapköveit, de ez nem is célja, de mégis megmozgat az emberben valamit, amely miatt képtelenség haragudni az apróbb hibáira.
[h]”Verset irunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.”[/h]
Mert a szövegekbe becsúszik néhány kimondott expozíció, egy-két következetlen párbeszéd, ahol akár négyszer is meghallgathatjuk ugyanazt az információt. Lehet, csak biztosra akartak menni, hogy az se maradjon le róla, aki nem kattint végig minden lehetőséget, de inkább valami más anomáliára tippelek. És az angol szinkron is hiába fejlődött sokat a harmadik részhez képest, még nem mindenhol van rendben, és sajnos a Kate-et megszólaltató Sharon Mann hangján is hallani, hogy jó pár évvel idősebb a megszemélyesített karakternél. Vagy az is egy jó kérdés, hogy miért kellett a holokausztot fiktív nevek mögé rejteni, pláne, ha amúgy meglehetősen valóságosan foglalkoznak vele. Na nem annyira direkten, mint mondjuk A zongorista, inkább csak a háttérben meghúzódva, de nem is próbálják a szőnyeg alá seperni. Mindez azonban nem számít a nagy egészet tekintve.
A Syberia: The World Before ugyanis bár nem tökéletes, de az utóbbi idők egyik legszebb játéka, amely a vizuális esztétikán túl történetével, hangulatával és zenéjével is képes magával ragadni. Ma, amikor a szépség mértékegysége sokszor már a nyers grafikai teljesítmény, a poligonszám, a sugárkövetés pontossága, vagy a textúra-felbontás, még nagyobb szükség van a hasonló címekre. Amelyek a hibáik ellenére minden percükben és minden porcikájukkal szépek, amelyekben jó elmerülni. Ez a játék egy csodálatos búcsúajándék Benoit Sokaltól, a kalandjátékok egyik legnagyobb mesterétől.
Cím: Syberia: The World Before
Kiadó: Microids
Fejlesztő: Microids Studio Paris
Megjelenés dátuma: 2022. március 18.
Műfaj: point & click kalandjáték