Vannak játékok, amikről jó eséllyel meg lehet mondani, hogy nem lesznek jók, és nem csak a negatív kritikai fogadtatás vagy a felhasználói elégedetlenség miatt, hanem mert a koncepciójuk látványosan nem működik. Utóbbi miatt lehettem biztos benne, hogy az Of Bird and Cage nem fog tetszeni nekem, de erre pont szükségem volt, hiszen az utóbbi cikkeim mind pozitív felhangúak voltak, és a jóból is megárt a sok. Arra már kevésbé számítottam, hogy egy lázálom és kiadós másnap szerelemgyerekével lesz dolgom, mindezt musical-köntösben.
[h]Drogos szépség és emberrabló szörnyeteg[/h]
Gitta élete nem éppen fenékig tejfel: egy félreeső, lepukkant gyorsétteremben pincér, a főnöke egy seggfej, a barátja egy erőszakos drogdíler, ő maga pedig egy dizájnerdrog rabja. Ha pedig mindez nem lenne elég, csakhamar megjelenik egy ismerős férfi az életében, akivel úgy tűnik, van néhány elfeledni vágyott közös titkuk. A Bres nevű férfi üldözőbe veszi és elrabolja, hogy a kapcsolatuk egy bizarr Szépség és a szörnyeteg típusú történetté alakuljon, és együtt küzdjenek bosszúért és megbocsátásért, a szabadságért és a függőség ellen. Természetesen metalzene kíséretében.
Mindez kifejezetten komolynak hangzik, és ha hozzátesszük, hogy a készítők szándéka az volt, hogy a játékmenet és a zene teljes szimbiózisán keresztül élhessük át ezt a megváltástörténetet, már láthatjuk, hogy ambíciókban sem volt hiány. De vajon hogy lehet a leghatékonyabban átitatni egy játékot zenével? A hozzám hasonló egyszerű játékos arra gondolna, hogy erősen hangulat-központúvá teszik az alkotást, netalán a ritmust és a dallamot a mechanikák szerves részévé teszik (lásd pl. BPM). Az Of Bird and Cage megálmodói azonban nem akartak ilyen maradiak lenni, és egy sokkal szokatlanabb módszert választottak, ezzel pedig ellehetetlenítették, hogy játékuk akár csak egy minimálisan is szórakoztató legyen.
[h]Idő? Minek az?[/h]
Hogy miről is van szó? Csupán annyiról, hogy ez egy zenés darab, ahol meghatározott számok vannak. Ha elindul az egyik, akkor szépen végigmegy, és olyan földi hívságok, mint a játékmenet, nem korlátozzák a művészet szabadságát. Vagyis minden egyes szekció alatt elindul a mennyei muzsika, és nekünk pontosan annyi időnk van interaktálni, ameddig tart. A dolog szépséghibája az, hogy a tevékenységünk nagy részét kalandjátékos keresgélés és feladványok teszik ki. Az ilyesmit időre csinálni már alapból egy halva született ötlet, hiszen itt kell idő a felfedezésre, hogy minden részletet észrevegyünk, és ha mindemellett ketyeg (dehogy ketyeg, metalként dübörög) az óra, akkor az nem feltétlenül izgalmasabbá, sokkal inkább frusztrálóvá teszi az élményt. Hasonló megoldások csak rém lineáris, vagy nagyon egyszerű szakaszokon működnek, de itt azért nincs minden a primitívségig lebutítva (megjegyzem, ez nagyon helyes is). Vagyis ha tévúton járunk, vagy a kifejezetten kriminális pályatervezésnek hála azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk, már készülhetünk is lelkiekben, hogy rossz értelemben feszült pillanatok várnak ránk. Ez a játékmenet nem az, amit stimulálni lehet időlimittel, sőt, sokkal inkább egy nyugodt légkört igényelne (arról már nem is beszélve, hogy a gyűjthető tárgyak jelenléte feltételezné, hogy lesz időnk még ilyesmik után is kutatni). A legtöbbször az egész annyira volt élvezetes, mint gyalogsági ásóval körmöt piszkálni, az Of Bird and Cage egy jelentős hányadában taszítóan idegesítő.
Cserébe nem kell újrakezdeni egyetlen számot sem az “albumról”, ha nem sikerült elérni a célunkat, akkor ezt a játék tudomásul veszi, és haladunk tovább úgy, hogy Gitta kudarcot vallott. Ez egyrészt jó, ha nem akarunk agyérgörcsöt kapni minden keresgélésnél, másrészt szörnyű, ha érdemben foglalkoztat minket a történet kimenetele. Senki nem köti az orrunkra, hogy mi lesz hatással a befejezésre, és így adná magát az újrakezdés, amit viszont csak a fejezet elejétől tehetünk meg. Ez a döntés, amely eredetileg a zene folytonosságát szolgálta volna, inkább csak visszaüt, és még bosszantóbbá és darabosabbá teszi az Of Bird and Cage-et.
[h]A másik oldalon[/h]
Aztán időnként az is előfordul, hogy hamar rájövünk a megoldásra, és ilyenkor minden az ellenkezőjére változik: szépen meg kell várnunk, amíg a zene végigmegy, közben pedig az égvilágon semmit nem lehet csinálni. De ha bárki azt hinné, hogy ekkor majd lehet élvezni a zenét, meg tisztességes kalandjáték módjára körbe tudunk nézni, vagy oda tudunk figyelni a történetre, az nagy tévedésben él. Ugyanis ilyenkor sem árulják el, hogy végeztünk, és csak még céltalanabb és még kétségbeesettebb kapkodás következik. Ebből is látszik, hogy a játék nem annak függvényében idegesítő, hogy mennyire vagyunk ügyesek. Nem fog mindenki minden feladványt ugyanannyi idő alatt abszolválni, és nem lehetünk pontosan ugyanolyan találékonyak minden szituációban. Mindenképpen lesz olyan, hogy vagy túl hamar végzünk, vagy kifutunk az időből, a fix hosszúságú szekciók ötlete alapjaiban működésképtelen.
Értelemszerűen így annyira lesz jó a hangulat, mint egy átlagos kőbányai gyártelepen, és ezen az sem segít, amikor Gitta lázálmain keresztül egy-egy szimbolikusnak szánt lidércnyomásba tévedünk. Itt hiába változik a környezetünk, hiába lenne érdekes a jelképeken át csepegtetett sztori, ha egyszer se nem hatásos, se nem érdekes, amit látunk. Vagy nagyon szájbarágós, vagy nagyon elvont a szimbolika, és így a gondolataimat egyszer sem ragadta meg. Ja és persze itt is rohanni kell, igaz, ez itt valamivel kevésbé zavaró.
De még mindig jobban járunk, mint amikor az Of Bird and Cage megpróbál érdemi játékmenettel szolgálni. Kezdetnek rögtön ott vannak a QTE-k, a játékmechanikák blahás gyrosai. Olcsó és kellemetlen húzás ezeket bárhova beerőltetni, és itt sem voltam kifejezetten boldog. Annyit azért a fejlesztők számlájára írnék, hogy legalább átlagosan vonták be a gombpüfölést, és így harmadannyira sem volt zavaró, mint lehetett volna, de azért azt is túlzás lenne állítani, hogy ettől szökött minden percben a három számjegyűek közé a pulzusom. Hasonlóan elviselhetően gyenge az autóvezetés is, ami nem tudom, milyen alapon került be, de legalább nem is kísértette olyan sokáig az éber rémálmomat, amit ez a játék testesített meg.
[h]Guns N’ Fists[/h]
Cserébe amikor egy-egy jelenetben annyira felfokozódik a hangulat, hogy azt már csak ököllel csillapíthatjuk, már minden elveszett. A közelharc ebben a játékban nevetséges. Mindössze támadni és védekezni lehet, és a célunk nem az, hogy elfogyjon az ellenfelünk élete, hanem hogy amikor a zeneszám véget ér, nekünk legyen több bevitt ütésünk. A küzdelem állását egy csúszkán követhetjük, ha végső ütemnél ez a pozitívban van, akkor nyertünk. Bár ez akár még működhetne is, a legjobb stratégia itt az, ha ellenfelünk arcába állva csak sorozzuk a fejét, hiszen csak a találatok száma számít, az AI úgysem fog ilyen tempóban visszatámadni. Ezek az összecsapások már csak a súlytalan ütések és a szánalmas prezentáció miatt sem emlékezetesek, valamiért mégis erőltették őket, mintha a készítők kreatív székrekedésben szenvednének.
Hiába múlja alul a boksz Logan Paul ringbeli bohóckodását, ha ott van a lövöldözés, hogy még ehhez képest is ronthasson. A fegyverünk kezelése rémes, nagyjából annyira átütőnek érződik, mint vízipisztoly az erdőtűzben. Az egész még roppant körülményes is, különösen, hogy ilyenkor vesszük igazán észre az Of Bird and Cage egyik központi elemét. Gitta ugyanis függő, így egy idő után elvonási tünetei lesznek. Ezt vagy újabb adag droggal, vagy a falra festett madarak egyikénél csillapíthatjuk, amire szükség is lesz, ha nem akarunk agresszívan hallucinálni és mindent feketében látni. Ami addig alig észrevehető, és leginkább csak a látványban megmutatkozó apróság volt, az itt a tűzharcok utolsó koporsószöge. A harcok alatt fokozottan romlik Gitta állapota, és egyébként is ritkán látni ennyire tolakodó sanity-rendszert. A végeredmény az, hogy semmit nem látunk a leszámolásokból, miközben itt is a bunyóknál megismert skála dönt a sikerességről. Vagyis úgy kellene minél pontosabban lőni, és kitérni minden elől, hogy annyit fogunk fel a környezetünkből, mint Solid Snake, amikor a bal szemével kacsint. Nem mintha a ritka tiszta pillanatok üdítőek lennének, mert a mesterséges intelligencia nem sziporkázik, és az alapvető mechanikák majdnem teljes hiánya sem vett le a lábamról. A végeredmény körülményesebb, mint a Lust from Beyond szégyentelenkedése, pedig nem hittem volna, hogy még idén sikerül lejjebb süllyedni, ha gunplay-ről van szó.
[h]Hallgatni arany (nézni kevésbé)[/h]
Az Of Bird and Cage egyetlen mentsége, hogy a zene van a központjában, és az úgy nagy általánosságban nem rossz. A közreműködők között olyan nevek vannak, akik például a Guns N’ Roses-ban, vagy az Epica-ban zenéltek, és így jó pár szám, köztük a főcímdal is remek lett. Kár, hogy így is megfért pár felejthető darab, de nem mintha komolyan koncentrálni lehetne a múló idő miatti stressz, vagy az agresszívan kellemetlen harcok miatt. A legkomolyabb hiba azonban a dalszöveg, amely olyan kétségbeesetten próbál csatlakozni az amúgy szemétre való történethez, hogy még kontextussal együtt is nevetségesen hangzik. Képtelen vagyok elhinni, hogy néhány sor hogyan jutott át bármilyen kreatív kontrollon, még úgy is, ha a metal nem minden pillanatában követeli meg a lírai gondolatokat. Ja, és ha valaki nem szereti ezt a zenei műfajt, akkor ez az utolsó szalmaszál csak még egy erős ellenérv az Of Bird and Cage-dzsel szemben, mert értelemszerűen végig ez fog szólni.
A grafika viszont már nem ízlés kérdése, hanem egyszerűen ocsmány. Minden modell elnagyolt, különösen a karakterek, rossz rájuk nézni, és a jellegtelen assetekből összedobott környezet sem vonja el erről a figyelmet. A látványtervezés is gyenge, minden elem csak össze van hajigálva, a bevilágítás néha katasztrófa, és egy steril, idegen hatása van minden helyszíneknek. A metalhoz illő megjelenés is kimerül néhány felcsapó lángban, szóval azt érdemes elfelejteni, hogy majd a játék lesz a videoklip a zenéhez. Illetve érdemes megemlékezni a komikusan rossz animációkról is, amelyek vagy húsz éve is rettenetesen gány munkának számítottak volna.
[h]Megbotlik a dalszöveg[/h]
Ha az eddigi problémák megásták az Of Bird and Cage sírját, akkor a történet olyan kállai kettőst járt a tetején, hogy csak úgy remegett bele a márványlap. Gitta története egy értelmetlen, ostoba és túlművészkedett káosz. Minden információ csak úgy hozzánk van vágva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és így nem nagyon kapunk rendes hátteret vagy kidolgozott személyiséget a karakterekhez. Mondjuk nem tudom mit várok azoktól, akik egy végigjátszott prológus után állnak neki elmagyarázni, hogy amúgy hogyan kellene mozgatni a kamerát. A lényeg mindenesetre az, hogy a karaktereket képtelenség megszeretni, és a későbbiekben csak azon dolgoznak, hogy ez még kevésbé sikerüljön. Mindenki unszimpatikus, élen a főszereplőnkkel, aki döntéseinktől függetlenül egy igazi seggfejként viselkedik. Így nehéz szurkolni neki, hogy az időközben harmadrangúvá váló, függőség elleni harcról szóló szála pozitívan záródjon.
A cselekmény következetlen, csapongó, és az egy-két rejtély és csavar is csak addig tartja fent az érdeklődést, amíg ki nem derül, hogy milyen esetlenül és ostobán lettek megoldva a kérdések. Bár az megsüvegelendő, hogy van négy erősen eltérő befejezés (plusz variánsok), de az út hozzájuk átgondolatlan, és egy-két befejezés még furcsa is. A szinkron rémes, a döntési helyzetek végletesek, a motivációk néha követhetetlenek. A legrosszabb mégis az, amikor az Of Bird and Cage teljes musicalbe vált, és az emberrabló és áldozata széles gesztusokkal Disney-duettet énekel egy bezárt ajtó két oldalán. Na ezekben a pillanatokban éreztem egyedül jól magam, mert nem tudtam nem nevetni ezeken az abszurdan színpadias és logikátlan szituációkon. Kár, hogy ez, és nem az egyébként sötét és komoly problémákkal foglalkozó cselekmény marad meg végül, de gondolom azt már mondanom sem kell ezek után, hogy a készítők képtelenek voltak bármi értelmeset kezdeni ezekkel a kérdésekkel.
Cím: Of Bird and Cage
Kiadó: All in! Games
Fejlesztő: Capricia Productions
Megjelenés dátuma: 2021. május 20.
Műfaj: zene, akció-kaland, belső nézetű