Ha véletlenül halvány segédfogalmad sincs arról, hogy micsoda az a Katamari Damacy, akkor nem biztos, hogy az alábbi bekezdések után egyértelmű lesz számodra az épelméjűségem. Hiszen a golyógurító játéksorozatok koronázatlan királya újabb bámulatos gyöngyszemmel bővült. És ha kontextus nélkül nehezen is értelmezhető, a saját ligájában a Once Upon a KATAMARI sokáig hivatkozási pont lehet.
Kis gömböc
Magam is meglepődtem, hogy a Bandai Namco által fejlesztett és kiadott Katamari sorozat a 2004-es első megjelenése óta 20 címmel bővült, de az is tény, hogy nyugaton olyan istenigazából átütő sikert sosem ért el. Mindazonáltal Japánban tisztességes népszerűségre és kult státuszra tett szert a két évtizedes történelme alatt.
És hacsak nem tartozol az obskúrus játékok hardcore rajongói közé, akkor nagyon távolról kell megközelítenünk a Once Upon a KATAMARIt. Már ha szeretnénk megérteni, hogy milyen dimenzióban értelmezhető az élvezeti faktora egy olyan alkotásnak, amiben egy golyót kell fel-alá görgetni.
De még azzal sincs könnyű dolgunk, ha műfaj alapján akarjuk belőni a Katamari szériát. A Wikipedia szerint külső nézetes puzzle-akció. De ehhez még hozzátenném, hogy némileg ügyességi is. Na meg nem utolsó sorban egy audiovizuális őskáosz.
A játékmenet viszont szemtelenül egyszerű: adott egy pálya, telis tele, változatos méretű dolgokkal, melyeket egy labdára kell felapplikálni azáltal, hogy áthajtunk rajtuk. A golyóbis egyre csak nő, és közben mindenféle, meglepően sokszínű feladatokat teljesíthetünk.
A progresszió és kihívás pedig abban rejlik, hogy mondjuk időre kell elérni egy bizonyos átmérőt, vagy adott típusú tárgyból adott mennyiséget kell összeszedni. Mindeközben aranykoronákat, kuzinokat (róluk hamarosan), és hozzájuk tartozó kozmetikai elemeket is gyűjthetünk. Ezek technikailag opcionálisan összegurigatható cuccok, de a koronákra nagy szükségünk lesz a további pályák kioldásához.
Kétségtelen, hogy a játék nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik. Miután megszoktuk a koncepcióhoz képest túlkomplikált irányítást (vagy átállítottuk a könnyített kontrollra), nincs más hátra, minthogy teljesen beszippantsa az agyunkat, és függőséggé váljon.
A Once Upon a KATAMARI ugyanis szörnyűségesen addiktív, és ha egyes esetekben kegyetlenül frusztráló élménnyel provokál, ahogy egyre jobbak leszünk golyó görgetésben, úgy száll tova minden idegességünk is.
A Kozmosz Királya és a kis Herceg
Ha hiszitek, ha nem, a rendhagyó játékmenet mellé még egy kerettörténet is társul. A Kozmosz Királya időutazásra invitálja a The Prince-t (igen, hangsúlyosan The Prince), hogy a különféle történelmi korokban tevékenykedve a Katamarikra (így nevezik a golyót, amit görgetünk) minél érdekesebb dolgokat halmozzon fel. A Katamarikból ezután új égitest válik, amit maga a Kozmosz Királya pöccint a világűrbe.
Jól látod, a történetnek, és a narratívának az ég világon semmi értelme, és a játék ezzel nagyon is tisztában van. És lényegében olyan fordulatszámon pörgeti az önreflexiót, a komolytalanságot, pimasz beszólásokat, hogy a történetmesélés meg a dialógok szinte instant fárasztóvá válnak. A Királynak még játék közben sem áll be a pofája. Aminek köszönhetően a fél képernyőt kitakarja a szövegelése, ami rátesz egy lapáttal a túltolt élményhez, amit kínál.
A pályákról összeszedegethetjük, aztán irányíthatjuk is a The Prince-hez hasonló furcsa lényeket, vagyis a kuzinokat, akiket aztán mindenféle módon testre szabhatunk. És egy csomó cicoma opció áll rendelkezésünkre. Érdemben nem tesznek hozzá a játékmenethez, de mókás kis összeállításokat csinálhatunk a kuzinokból. A kis izék már önmagukban is őrülten festenek, de a rájuk pakolható kozmetikai kiegészítők egy teljesen más szintre emelik a szürrealizmust.
És talán valóban nincs is rá jobb szó, a Once Upon a KATAMARI az elejétől a végéig egy roppant szürreális élmény. Ha valaki irtózik a távol-keleti milliőtől, akkor nekik még csak azt sem javaslom, hogy vessenek rá egy pillantást. Nagyjából végtelen dózisban kapjuk a furábbnál furább háttérzenéket, vizuális designt, pályákat, és szövegeket, és ha etéren nincs befogadó közeg, akkor tippre az illető úgy két perc után kapna akkut sokkot.
Aki pedig szereti a japán kultúrát, és a vele járó, nyugati szemmel gyakran furcsának ható dolgokat, azoknak pedig nem győzöm tanácsolni, hogy ha tehetik, próbálják ki a Katamarit. Végső soron ezer oldalt is írhatnék róla, az sem adná vissza az élményt, ami játék közben keríti hatalmába a közönséget.
Guruló dollárok
Ahogy haladunk előre, a pályák is egyre komplexebbé válnak. Már abban az értelemben legalábbis, hogy több területre oszlanak, melyeken belül érdemes oda-vissza gurulgatni, hogy felduzzasszuk a golyónkat. Tudtam, hogy végül nem fogom elkerülni az ilyesfajta szókapcsolatokat.
Ha laikusként rápillantasz egy képkockára, vagy rövid videóra, akkor talán még mondjuk jogos is lehet a prekoncepció, hogy a játék gagyi. Pedig távolról sem az. A direkt lüke vizuális design egy művészeti döntés, a túlzsúfolt, minden érzékszervünket a plafonra küldő pályák is rengeteg tervezésről árulkodnak.
Viszont az is tény, hogy minden irányból kapjuk az ingereket. Melyektől tényleg nem kell sok, hogy csömört kapjunk, vagy telítődjünk velük. Hiszen egyszerre ennyi színt, izgő-mozgó tereptárgyat, és dübörgő j-pop dózist nem szoktunk szürke hétköznapokon a C-vitamin mellé bevenni.
A korábban említett összeszedhető koronák adnak egyfajta leküzdendő akadályt a továbbjutást illetően. Egyes új pályák, vagy korszakok egy adott mennyiségű összegyűjtött korona után oldódnak ki. De ezúttal nem bántam, hogy mesterségesen blokkol a játék, mert jól használja ezt a módszert. A játékmenet roppant intuitív, és ha beszippant a flow, akkor egyadta öröm még a backtrackelés is.
Minden egyes leküzdött kihívás után érezhetően egyre jobbak és ügyesebbek leszünk. És ilyenkor szívesen megyünk vissza korábbi részekre, hogy megpróbáljuk azokat kimaxolni. Sőt, igazából ha nem is feltétlenül kötelező minden esetben, de érdemes visszatérn a már teljesített pályákra, hátha meg tudjuk szerezni az összes koronát, és egyéb gyűjthető cuccokat.
Verdikt
Mindig is imádtam a különböző történelmi korszakokba kalauzoló játékokat. Már csak emiatt is előnyből indult nálam a Once Upon a KATAMARI. Bejárhatjuk többek között az Edó kori Japánt, a vadnyugatot, őskort, Egyiptomot, modern kort és egyéb triviális és népszerű időket.
Előzetesen magam sem tudtam, hogy mit várjak majd a játéktól. Halványan derengett már csak, hogy annak idején találkoztam a Katamari Damacyval, és gyerekként egészen bírtam. De azóta eltelt közel két évtized, és elvileg én is felnőtté váltam. De ha van egy bevált recept, és a kivitelezés is frappáns, akkor tök mindegy, hogy a játékos 3 éves, vagy 100, jól fog szórakozni.
A játékmenet meghökkentően változatos, már ahhoz képest, hogy egy golyóra kell dolgokat felgörgetni. A hozzá párosuló flow szintén párját ritkítja. Az egyre hatalmasabbá váló labda elemi szinten ösztökéli az agyunkat, hogy ugyan toljunk már le még egy kört. Aminek egy többórás session lesz a vége, meg hogy lekéssük a programjainkat. Nem velem történt, csak úgy eszembe jutott…
Mindenesetre a Once Upon a KATAMARI egy roppant különleges audiovizuális utazás, amit eklektikussága miatt nem biztos, hogy mindenkinek szó nélkül ajánlanék. Azonban aki vevő a különc, nem túl konvencionális kalandokra, azoknak biztosan örömet fog okozni.
A tesztkódért hálás köszönet a CENEGA Hungary Kft.-nek!