Annak idején, amikor a Mike Mignola nevéhez fűződő Hellboy történetekkel megismerkedtem, volt az egész koncepcióban valami friss és sohasem tapasztalt, de valahogy mégis ismerős és mélyrehatóan, sötéten susmorgó. Természetesen annak előtte is láttam már az úgynevezett „monster hero” kategóriába tartozó karakterek közül jópárat, gondoljunk csak itt a Stan Lee és Jack Kirby által életre hívott, Fantasztikus Négyes soraiban izzító Lényre vagy akár a rivális nagy kiadónál kreált Etriganra. Mignola elképzelése azonban sokkal tovább merészkedett, ha az okkult tanulmányozásáról vagy éppen a fikcióval vegyített történelmi utalásokról volt szó. A központba helyezett figura és a köré rendeződő furábbnál furább társak pedig még inkább izgalmassá tették a képletet. Kíváncsian vártam vajon működhet-e egy Hellboy-t teljesen mellőző paranormális kaland csak a korábbi mellékszereplőkkel s eloszlathatja-e a bennem és más rajongókban motoszkáló kételyt: a színvonal fenntartható vagy elvékonyodik, mint a kevés vaj a túl nagy kenyéren? A rövid válasz annyi lehetne, hogy engem teljes mértékben meg tudtak győzni, de hosszabb kifejtés reményében az ügynökség mellényét magunkra senderítve ereszkedjünk alá a sötétség szívébe!
„Régi napórán fura holdsugár…”
Már a kezdő kötet előszavából világosság válik, hogy ezen univerzumbővítésben maga Mignola is aktívan részt kívánt venni, de ezúttal kompromisszumot kötve és más rajzolókat valamint írókat is bevonva, hagyta egyre terebélyesedni a P.K.V.H. (B.P.R.D.) bevetéseinek egész sorát. Tekintsünk rá tehát, hogy miféle árnyak közt meglapuló veszélyekről is van itt szó. A felütésben rögtön egy hosszabb regét sodornak elénk a lapok Üreges Föld címmel. Ebben a részlegben azt a régóta ismert koncepciót kívánják újraéleszteni az alkotók, miszerint a földkéreg fonákja sajátos, elzárt bioszférával rendelkezik, gondoljunk csak az Utazás a Föld középpontja felé elképzeléseire! Mindazonáltal ebben a változatban egy emberiséget megelőző, ősi “istenektől” származó faj és az őket vezető, hatalmas ambíciókat dédelgető lény igyekszik hőseink életére törni és kinyerni a pirokinetikus Liz Sherman esszenciáját. A menet közben felfedezett „roncstelep” meglepetései pedig csak fokozzák a döbbeneti faktort.
A különleges terepügynökök összetartása, démoni bajnokunk távozása után, Abe Sapien, a sokak által kedvelt, víz lételemű, icthyo-humanoid (lásd: ichthyológia, az állattan halakkal foglalkozó ága), kezébe került. A sztorifonal több pontján felteszi magának a kérdést: alkalmas lehet-e a vezetői szerep felvállalására? Ámbátor minduntalan kénytelen belátni, hogy a frissen csatlakozott Johann Kraus, egy korábbi, éteri síkot megrengető katasztrófa miatt ektoplazmikus formában megmaradt médium, a feljebb említett, pirokinézissel bíró, gyermekkori traumáival küzdő Liz, és a valóságra naivan rácsodálkozni képes homunculus, Roger hármasát megvizsgálva, ha kényszerűnek tűnően is, de mégiscsak ő a legalkalmasabb a pozíció betöltésére.
Amennyiben rápillantunk a történeti ív további részlegeire, néhol már korábban látott csatlakozási pontok és visszautalások fedezhetők fel, legyen szó akár a Cavendish Hallban történt eseményekről vagy egy szereplő titkos eredetéről. Apropó titkos eredet. A tárgyalt három kötet legvégén, az egy teljes szedetet önmagában kitöltő Békapestis futam zárásaként kedvenc halemberünk hátterével is megismerkedhetünk, amelyet összekötöttek egy steampunk szösszenettel. Továbbá belecsöppenünk a rabszolgaság kérdését feszegető, tisztességes temetésre vágyakozó lelkekkel fémjelzett hajós szekvenciába. Velencében ismeretterjesztő vonulatokat hordozó utazást teszünk Cloacina római istennő és egy minden erejével rá vadászó vámpír sziluettje mentén. Legnagyobb örömömre két ízben is feltűnik Rákolló Johnson alakja, de lesznek még megelevenedett plüss rémek, kevéske Szörny Rt. utánérzéssel és a máskor halálos veszélyként bemutatott zombik is betoppannak, amolyan unalmas szerda délután jelleggel.
„Értelmezés nélkül a látvány akár absztrakció is lehet.”
Bár a háttérkozmosz eredeti kiötlője a történetek jó részénél íróként vagy társíróként beszállt a projektbe, mégis képes volt olykor átpasszolni azt a bizonyos virtuális gyeplőt másoknak és tette ezt igazán remek érzékkel! Nem kisebb nevektől olvashatunk ugyanis egy-egy snittet az elbeszélésfüzérben, mint például a bemutatást azt hiszem nem igénylő Geoff Johns vagy a Mignolával anno a Gotham Gázlángfényben (Gotham by Gaslight) oldalain együtt dolgozó Brian Augustyn.
A képzőművészeti részleg vonatkozásában teljesen átbillent a mérleg, bár instrukciókkal ellátta az alkotókat még a vázlatok skiccelésének időszakában, de Hellboy atyja egyetlen szakaszt sem jegyez a gyűjteményekben grafikusként. Érdekes megfigyelni, ahogyan némely közreműködők jobban, mások pedig kevésbé igyekeztek ragaszkodni az eredetileg kigondolt stílus ismertetőjegyeihez. Az óvatosabb csoporthoz tartozik a nyitó komponens papírra álmodásért felelős Ryan Sook, akinél tetten érthető, hogy tisztelve az alapot nem igazán szeretett volna eltérni a markánsan meghúzott keretektől, layout terén is inkább a klasszikus formátumot választotta. Ezzel ellentétes pozíciót foglal el Derek Thompson és a Scott Kolins-Dave Stewart páros, ugyan más módon, de jobban elrugaszkodva a kitaposott ösvénytől. Előbbi esetben nagyobb paneleket, és egészen akvarell jellegű megjelenítést láthatunk, amely a záróbeállítás vízbe szüremlő fénysávjánál fogható meg igazán. Az utóbbi epizódban pedig a kisebb elemekből álló, sokszor megtörő, egymásra csúszó elrendezés és az apró momentumokat is elkapni akaró dinamika veszi át a főszerepet.