Mielőtt beültem volna a Parthenopé egyik premier előtti vetítésére, Paolo Sorrentino legújabb filmje egy rejtély volt számomra. Megosztotta a kritikusokat és a nézőket egyaránt. Sokan egy mestermunkát látnak benne, mások még a közepes jelzőt is hízelgőnek éreznék. Mindeközben az előzetes sem túlságosan biztató: láttára fel voltam készülve arra is, hogy egy egész estés parfümreklámra ülök be. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy az Oscar-díjas rendező milyen típusú alkotást készített. Életrajzi drámát? Dél-olasz korrajzot? Metaforikus utazást? Szerelmeslevelet szülővárosához, Nápolyhoz? Mint kiderült, mindegyiket. És ez a sok aspektus egyszerűen képtelen egyszerre funkcionálni, így a Parthenopé egy sekélyes, fókuszálatlan, de tagadhatatlanul esztétikus film lett.
Egy nimfa emlékiratai
A történet a címszereplő életét járja végig, kisebb-nagyobb kronológiai ugrásokkal. Parthenopé a legenda szerint egy nimfa volt, akiről Nápoly a nevét kapta. A főszereplőt a tenger vizében hozzák világra 1950-ben, és keresztapja a Nápolyra nyíló panorámától megihletődve nevezi el Parthenopénak. Legközelebb 1968-ban vesszük fel a fonalat. Parthenopé gondtalanul éli az életét a családja körében, a szépsége pedig sok ajtót megnyit előtte. Miközben a környék minden férfija belebolondul, egyetemre jár, antropológiát tanul. Kíváncsi, gyors észjárású és titokzatos, és sosem a szokványosat kutatja. Azonban ahogy telnek az évek, nem találja a saját útját, tragédiák sújtják a környezetét, sorsa pedig összefonódik a gyönyörű, de sötét titkokat rejtő Nápollyal.
Ennél konkrétabban nem csak azért nem tudom felvezetni a Parthenopé cselekményét, mert félek a spoilerektől, hanem azért sem, mert nincs is igazán egy klasszikus íve. Ha mindenáron be akarjuk skatulyázni, a Parthenopé tekinthető egy metaforikus életutat bemutató drámának, de ebből a kalapból is kibújik. Sőt, ahogy az évek során újabb és újabb élethelyzetekben találkozunk a címszereplővel, új műfajokba kóstolhatunk bele, hogy aztán mindegyik megfeküdje a gyomrunkat. A Parthenopé sokat markol, és keveset fog, és a végén úgy kellett kijöjjek a moziteremből, hogy szinte semmivel nem lettem gazdagabb.
Lázálom luxuskivitelben
Ha a Parthenopé cselekményét egy klasszikus életrajzi történetként akarjuk értelmezni, akkor bajban vagyunk. Ez a film szinte véletlenszerűségig túlművészkedett események hosszú láncolata, amely leginkább egy lázálomra hasonlít. Van itt minden, egyetemi vizsga, hosszú montázs, ahogy Nápoly fiataljai leveszik a pulóvereiket a tavasz meleg fuvallataira, egy alkoholista amerikai író filozofikus gondolatai, és vérfertőzéssel kacérkodó testvérkapcsolat. Mindez gond nélkül elfér egymás mellett egy szűk félórában, néha közvetlenül egymás után. Menet közben alig van olyan jelenet, amelyik érzetre építi a narratívát, aztán kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is nagyon mit. Csapongó, álomszerű, tölteléknek érződő jelenetekkel tarkított história, amely a végén nem is képes egy hiteles konklúziót adni. Ahogy az utolsó képkockákon az idős Parthenopé végignéz az életén, nem tudtam osztozni a felszabadultságán.
Még úgy is nehéz hova tenni ezt a cselekményt, hogy a finálé próbál segíteni az értelmezésben. És persze, számtalan alkotás szól kallódó életekről, ahol szintén nehéz lenne egy jól meghatározott struktúrát beléjük látni, de mégis működnek. Ugyanakkor az említett történetek személyesnek hatnak, és képesek érzelmileg hatással lenni. A Parthenopé nem is próbálkozik ezzel. Ha bekövetkezne egy töréspont, látjuk Parthenopé-t sírni egy kicsit, de gyorsan váltunk is egy új jelenetre. A film olyan kétségbeesetten próbálja misztikussá tenni a főszereplőjét, hogy tökéletesen ellehetetleníti az azonosulást vele. Csak távolról láthatjuk rajta a sodródás fájdalmát, és amikor számot vet az életével, akkor sem éreztem úgy, hogy ezt bármi is alátámasztaná a film előző két órájából.
Parthenopé ugyanis sorra hozza meg az értelmezhetetlen döntéseket, kerül abszurd helyzetekbe, de közben nem ismerjük meg őt egyáltalán. És pont emiatt feminista filmként is nehezemre esik értelmezni, sőt, Parthenopé emberileg sem válik igazán szimpatikussá. És pont a távolságtartás miatt korrajzként is elbukik Sorrentino alkotása. Hiába jelennek meg az ellenkulturális tüntetések, ha csak egy fájdalmasan összekuporodó főszereplőt látunk, és már másik jelenetben is vagyunk. Hiába látogatjuk meg a szegénynegyedet, majd leszünk tanúi egy rendkívül kényelmetlen maffia-rituálénak, ha a vágás után Parthenopé szexjelenetét nézhetjük, mintha mi sem történt volna. Ja, és Nápoly kevésbé tehetős része összesen ennyi időt kapott a vásznon.
A tékozló leány
Persze badarság lenne azt állítani, hogy a Parthenopé csak annyiról szól, amennyit konkrétan átad a cselekményében. A főszereplő karaktere valamelyest a szépséget is megtestesíti, annak minden ajtót megnyitó erejével és pusztító hatalmával is. Ezzel kapcsolatban pedig nem is fukarkodik a bölcselkedő meglátásokkal, amelyek elsőre még úgy is tűnhetnek, hogy van alapjuk. Hangzatos gondolatok, amelyek illeszkednek az adott jelenetbe, hogy aztán kiderüljön, hogy a teljes filmen egyáltalán nem érnek át. Így pedig a bölcsesség inkább a felszínes konyhafilozófia szintjén marad, amely egyik pillanatról a másikra elveszti a varázsát és a hitelességét.
Pedig határozottan ki lehetett volna hozni jóval többet is a karakterből. Parthenopé lehetett volna pusztán egy jelkép, egy femme fatale, a szépség megtestesülése, de újra és újra visszarángatják a földre. Vagy lehetett volna egy drámai utat bejáró ember, aki a társadalmi viszonyok, elvárások között talál rá az igazi életére, de túl sokszor misztifikálják nimfává. Lehetett volna egy korrajz eleme, amely végigkalauzol a 70-es évek Olaszországán, de ehhez a film túlságosan szelektív és megúszós. Sőt, még akár egy fanyar humorú, enyhén filozofikus életút is lehetett volna az övé, hiszen helyenként igenis megvan a humora a filmnek, és így az abszurditás is teljesen belefért volna. Csak ez a pillanatnyi szórakoztatás mit sem ér, ha végül kiderül, hogy nincs csattanó, és a nagy titokzatosság mögött üresség tátong.
A nagy szépség
Simán el tudom képzelni, sőt, úgy is gondolom, hogy a Parthenopé mögött koncepció szintjén igenis ott voltak azok az értékes gondolatok, amiket lépten-nyomon ígér. Csak valahol ez elveszett út közben, és a nézőig már nem jutott el. Mert fontosabb volt perceken át lassított felvétellel várost vetkőztetni, harmincadjára is bikiniben parádéztatni a főszereplőt, mindezt egy természetellenesen steril környezetben. Nem véletlenül merült fel annyi helyen, bizonyos jelenetek tényleg egy kölni- vagy divatreklámra hajaznak. Napsütötte tengerparton gyönyörű, lenge öltözetű nő mosolyog csábítóan a kamerába, miközben a szellő lágyan legyezi a függönyt. A tenger és az ég is tökéletesen kék, a felvétel enyhén lassított. Ezt azért minden potenciális szimbolika ellenére is nehéz már komolyan venni.
Pedig máskor tényleg kifejezetten esztétikus a film. Amikor nem esik át a ló másik oldalára, akkor egy fantasztikusan festő város jelenik meg méltóságteljesen fényképezve. Van a kameramunkának egy kimért, elegáns tempója, ahogy a kristálytiszta snitteken át szimmetrikus és évszázadok kultúrájáról regélő látványt tár elénk. Van benne egy olyan stílusérzék, amely a legszebb filmek sajátja, és egy olyan ráérős elegancia, amelyet rendkívül kedvelek. Csak ez is egy olyan eszköz, amelynek van egy ideális felhasználási módja, például egy helyszín bemutatása, vagy egy érzelemtől fűtött lelassítás, de túlhasználva már öncélúnak hat.
És a tehetség a színészi játékból sem hiányzik. Celeste Dalla Portának ez az első nagyjátékfilmje, és azonnal képes leuralni a vásznat. A drámai pillanatokban nem hagyja kibontakozni a forgatókönyv, de tökéletesen illik a szerephez, és mindenképpen meggyőző alakítást nyújt. Az nem meglepetés, hogy Gary Oldman a kiégett amerikai író szerepében sem okoz csalódást, még úgy sem, hogy a vásznon töltött pár perce nem sokat ad hozzá a filmhez. De a mellékszerepek olasz megformálóira sem lehet panasz, nüanszokkal, szépen játszanak.
Verdikt
Eddig egy kicsit csaltam, ugyanis egy szempontból működik a Parthenopé: Nápoly-metaforaként. Legalábbis amennyire magyarként ezt meg tudom ítélni, úgy, hogy csak egyszer jártam ott. A kép valamennyire kibontásra is kerül a lezáráshoz közeledve, és így egészen korrekten össze is áll ebből a szempontból a film. Más kérdés, hogy az ott elhangzó megfejtés nem olyan volumenű, hogy indokolja azt a bő két órát, amit előtte felszínes filozofálással és csapongó történetvezetéssel töltött.
A Parthenopé tehát egyáltalán nem egy jó film, de azért nézhetetlennek sem mondanám. Általában kifejezetten esztétikus, formanyelvében remek film, amely képes szórakoztatni is. Bölcselkedése ugyan felszínes és üres, de mégis felvet kérdéseket, amelyeken el lehet gondolkodni. Ehhez ugyanis nem kell, hogy magának is érett gondolatai legyenek a témával kapcsolatban, elég, ha csak feldobja a megfelelő talányokat. Ettől függetlenül csak azoknak ajánlom, akiknek van valamilyen kötődése Nápolyhoz. Mindenki másnak zavaró lehet ez a parttalan hömpölygés, és a narratíva, amely annyira random, hogy még megbotránkoztatni sem tud.