Ismét egy első benyomással jelentkezünk a megjelenés napján. Ezúttal ez annak köszönhető, hogy kaptunk egy sajtópéldányt a forgalmazótól, így három nappal korábban kezdhettem a fosztogatást a Payday 3-ban. Ez alatt az idő alatt végigzongoráztam a kampányt, és jó pár rablást többször is végrehajtottam. Úgy érzem, hogy többnyire láttam mindent, amit a Payday 3 nyújtani képes – arra, hogy ez ennyi idő alatt miért lehetséges, még visszatérünk. Mégis, hiába járt le az embargó is, a végső verdiktet nem most mondom ki. Ehhez előbb szerkesztőségileg, a kommunikáció áldásait használva is nekifeszülünk a pályáknak, amihez természetesen egy co-op kritika is dukál. És egyébként is, egy hasonló játéknál nem árt, ha mélyebben kiismerjük, mielőtt pontszámot biggyesztünk rá.
Annyit még meg kell jegyezzek elöljáróban, hogy nem vagyok egy Payday-veterán. Persze tudom, miről szól a széria, van némi fogalmam az előző részről, de lényegében friss játékosként vágtam bele a harmadik epizódba. Hogy ez milyen irányba billenti a véleményem, remek kérdés, de a Payday 3-at többnyire önmagában fogom kezelni.
Lopni, megyünk lopni
A Payday-alapvetések természetesen nem változtak. Maszkos antihőseink többnyire betörnek helyekre, hogy minél több zsáknyi pénzzel, ékszerrel vagy műkinccsel hagyják el a cirkuszi terepet. Ehhez ezúttal is csatalakozik egy történetszál, amelyik elvileg kontextusba helyezi ámokfutásunkat, de látványosan nem sok energiát feketettek bele. Az újabb sornyi bűntényre az lesz az alibink, hogy csapatunkat kisemmizte és majdnem kelepcébe csalta egy titokzatos összeesküvői csoport, így sürgősen új forrásokra van szükség. Közben elindul a nyomozás esküdt ellenségeink ellen is, és a banda akciói egy idő után ellenük irányulnak majd.
A sztori ennyiben lényegében ki is merül, és ennek elmeséléséhez az írók a létminimumot voltak hajlandóak teljesíteni. A narratíva a rablások közé beékelt átvezető videókon keresztül lett átadva, ezek összes hossza pedig alulról súrolja a negyed órát. Ebben ez időben pedig jóformán ugyanaz a két dolog ismétlődik: a bandatagok találkoznak egy régi ismerőssel és kitervelnek egy akciót, vagy a gonosz ellenségeink ötletelnek egy irodában. Az, hogy a régi motorosok kapjanak pár cameot, érezhetően fontosabb volt, mint hogy értelmes párbeszédek hangozzanak el.
A Hitman 2-re emlékeztető stílusban, szinkronizált állóképekben bemutatott jelenetek tartogatnak néhány komikusan kínos jelenetet, de sokkal jellemzőbb rájuk az érdektelenség. Persze nem kell véresen komolyan venni egy Payday-krónikát, de sokkal jobban rá lehetett volna feküdni a humorra. A történet így olyan, mintha ott se lenne, és ez az érzés csak egyre erősebb lesz, ahogy egyre több pályának futunk neki újra. De legyünk őszinték, senki nem emiatt várta a Payday 3-at, csupán annyi történt, hogy elmaradtak a kellemes meglepetések.
Maszkabál
Az sokkal lényegesebb, hogy maguk a betörések hogyan zajlanak, és itt már nincs okunk a panaszra. A Payday 3 egyik legnagyobb vonzereje a szabadság, amit a rablások megközelítésében ad. A fosztogatást végezhetjük észrevétlenül vagy fegyverdörgés közben, behatolhatunk a főbejáraton, vagy besurranhatunk a garázson át, kerülgethetjük a kamerákat, vagy megbújhatunk a szellőzőkben. Ha úgy esik jól, hibrid megoldást is választhatunk, és egyszer csak előkaphatjuk a nehézfegyverzetet – akár szándékosan, akár nem.
A csendes végrehajtás alapjáraton jóval izgalmasabb, de jelentősen nehezebb is. Annyi könnyebségünk van, hogy amíg civilként jelenünk meg, addig az őrök kevésbé lelkesen próbálnak megörvendezetetni néhány temetkezési vállalkozót. A pályák zónákra vannak osztva, és ennek megfelelően békén hagynak minket, kikísérnek, vagy megpróbálnak megbilincselni. Ezt ki is használhatjuk, és meglepően sokáig el lehet jutni a feladatainkkal anélkül, hogy felhúznánk a maszkot. Ez utóbbi nélkül persze alaposan be leszünk korlátozva, nem tudunk ugrani vagy fegyvert használni, de kisebb kockázattal felderíthetjük a terepet.
Ha mégis előkerülnek az álarcok, egy jóval klasszikusabb lopakodás vár ránk. Az őröket elkaphatjuk hátulról, vagy hangtompítós pisztollyal is kiiktathatjuk őket, hatástalaníthatjuk a kamerákat és kerülgethetjük a civileket. Ha megölünk valakit, érdemes a hulláját elrejteni, de előtte válaszolni a bejövő rádióhívásra, hogy biztosítsuk a többieket, hogy bizony csak a szél volt. Számos kisebb apróság segíti, vagy éppen nehezíti a dolgunk, de ezek bemutatását meghagyom a teljes kritikának, maradjon valami muníció. A lényeg, hogy egy komplex rendszert kapunk, amely sajnos így is túl körülményesnek érződik. Lesznek ugyan eszközeink, mégis nehézkesnek és csiszolatlannak tűnik a mechanikák többsége. Így pedig a lopakodás inkább egy sokadszori visszatérés luxusa lesz, amikor már kívül-belül ismered a pályát, az őrök és a kamerák elrendezését, és nem jössz zavarba, amikor egy kulcskártyát kell keresni egy ajtóhoz. Ezek az információk kelleni fognak, hogy ki lehessen kerülni a kisebb kátyúkat a rendszerben.
Újra szól a hatlövetű
Legtöbbször persze idő előtt előkerülnek a fegyverek, és jöhet egy kevésbé csendes, de annál intenzívebb akció. Ilyenkor megváltoznak a részfeladatok is, és egy fokkal direktebb megközelítéssel próbálkozhatunk. Az első pályán például elhagyhatjuk a kerülőutakat, és simán lyukat égetünk a padlóba, miközben a rendőrség egyre nagyobb erőkkel keríti be az épületet. A rendfenntartók egyébként hullámokban érkeznek, és egyre komolyabb elitalakulatokat cipelnek magukkal, akikre külön figyelmet kell fordítsunk. Számtalan co-op fókuszú játékban találkozhattunk már olyan ellenfelekkel, akik az egyént könnyen kivonják a forgalomból – ezek az egységek itt is felbukkannak, de lesz például egy páncélos nehézfiú is, aki komolyabb össztüzet igényel. A különböző ellenfelek és a tisztességes népsűrűség miatt hektikus, izgalmas lövöldözések folynak, ahol szükség van a csapatmunkára, ez pedig egy remek kombináció.
Az is szimpatikus, hogy nagyon ritkán degradálódik a feladatunk agyatlan lövöldözéssé. Mindig van egy keresendő kód, egy apróság, amire oda kell figyelni, sokféle kisebb cél, amelyek mozgásban tartanak. Ha nem tudjuk, ezeket hol keressük, az elodázhatja a sikert, de tetszik a kezdeményezés, hogy nem hagyják autopilóta üzemmódba süllyedni a játékost. Persze ezek a feladatok nem nagyon változnak, a néhány alternatívát hamar fel lehet deríteni, így leginkább csak az interaktivitás marad meg, de ez is felkavarja egy kicsit az állóvizet.
Maga a lövöldözés egyébként egy korrekt élmény. Az előző részhez képest modernebb érzete van a fegyvereknek, inkább az újabb CoD-részek és a Rainbow Six Siege között helyezkednek el. Szinte mindegyik kellemes visszajelzést ad, mind vizuálisan, mind hangzásban, és a kezelésük is érezhetően fejlődik, ha kiegészítőket pakolunk rájuk. Persze maguk az összecsapások nem veszettül mélyek, de van néhány taktikai lehetőségünk is, mint a túszok felhasználása élő pajzsként vagy alkualapként, és az olajoshordók vagy poroltók kilövése. A Payday 3 egészen szórakoztató tűzharcokat tartogat, emiatt pedig csak félig érződik kudarcnak egy esetlegesen elrontott besurranás.
Arzenállapotok
A kívánt pusztítást vállalható változatosság mellett végezhetjük, összesen 17 fegyvert oldhatunk fel kalandjaink során. Ez nem hangzik veszettül soknak, de az első párral is bőven lesz alkalmunk pepecselni, ugyanis mindegyik egészen széleskörűen testeszabható. Számos alkatrészt cserélhetünk le rajtuk, amelyek rendszeres használat során válnak elérhetővé, és érezhetően befolyásolják az adott mordály érzetét és viselkedését. Korlátozás nem sok van, ha akarjuk, előkaphatjuk a hangtompítós sörétest, igaz, a kiegészítőket mindegyikre külön meg kell vegyük. Ha tehát ideális kombinációt szeretnénk minden fegyverünknél, és az egész arzenált magunkénak akarjuk tudni, lesz mit csináljunk a következő hetekben.
Egyébként is számtalan apróságot oldhatunk fel – új ruhákat, maszkokat, festéseket, páncéltípusokat, gránátokat, légi támogatással lehívható tömegpusztító fegyvereket, kütyüket, erőforrás-csomagokat és egyszer hazsnálatos bónuszokat. Ezek egy részét ráadásul 150-es szint környékén érhetjük el. A képességek rendszerébe is bőven elsüllyesztehetünk pár tucat képességpontot, hogy minél jobb specialisták, vagy éppen minél univerzálisabb gyilkológépek lehessünk. Van tehát mire időt fordítani, csak az a kérdés, hogy erre meddig lesz kedve az embernek, ha elfogy az újdonság varázsa.
Nem sok, viszont kevés
A Payday 3 fő hibája ugyanis, hogy egyszerűen kevés benne a játszható tartalom. Hiába lehet papíron több száz órán át kimaxolni minden kütyünket, ha mindezt ugyanazon a nyolc pályán kell megtennünk (ezáltal a “kampány” nagyjából 4-5 órát vesz igénybe). Természetesen a szavatosságot kitolja a többféle lehetséges megközelítés, a magasabb nehézségi szintek és a harcok természetes kiszámíthatatlansága, de ez akkor is nyolc darab pálya, amin lényegi dolgok nem fognak változni. Ez nagyon kevés, különösen úgy, hogy megszokhattuk a második rész nagyjából 80 lehetséges rablását. És tudom, hogy az előd is csak tizen-egynéhány térképpel kezdett, de a kontraszt ettől nem múlik el, pláne, hogy nagyon sokan csak a tartalom-dömping (és a leárazások) után döntöttek a Payday 2 mellett.
Rirald kolléga valahogy úgy foglalta össze a helyzetet, hogy a Payday 3 sikere azon múlik, a fejlesztők túlélik-e anyagilag, amíg a játékosokat ismét behúzza a végtelen DLC és ingyenes frissítés csábítása. Ezzel maximálisan egyetértek, mert egyelőre csak egy ígéretünk van egy potenciálisan tartalmas, a szabadidőnket valóban rabul ejtő játékra. Vérmérséklet kérdése, ki mennyire hajlandó megbízni a fejlesztőkben, mert számomra 40 euróért ez a mennyiség még nagyon kevés.
Csiszolatlan gyémántrablás
Végül a körítésről szólok pár szót, bár nincs igazán miről beszélni. A Payday 3 megjelenése korrekt, nem igazán megkapó, inkább a taktikai lövöldék letisztultságára törekedett. Nincsenek felesleges sallangok, igaz, művészi ambíciók sem, de ezek nem is hiányoznak. A látvány egyszerűsége inkább áldás ebben a műfajban, technikailag pedig teljesen rendben van a végeredmény. Mondjuk pont az egyszerűség miatt érzem nehezen védhetőnek az időről időre beköszönő erős akadásokat, de ha meglepődnék minden a tökéletlen optimalizáción, akkor hónapok óta nem csuktam volna be a szám.
A hangzás is egy korrekt iparosmunka, a szinkrontól a zörejeken át a hangkeverésig minden a helyén van, különösebb brillírozás nélkül. A zenei anyag remekül illeszkedik a lendületes összecsapásokhoz, hozzá tud adni a pörgéshez, de nehezen lehetne benne kiemelkedő pillanatokat, dallamokat találni. Cserébe a hibák jelenléte sem tolakodó – néha kimarad a hang, vagy későn lesz elkönyvelve némi XP, vagy hamarabb töltünk be egy lobby-ba, mint hogy valóban készen állnánk rá, de ezek nem voltak tartósan zavaró problémák.
A Payday 3 egyelőre nem tudta feltétel nélkül elrabolni a szívem. Kétségkívül képes intenzív, élvezetes pillanatokat nyújtani, van annyi mélysége, hogy érdemes legyen beletanulni. Egyszerűen csak kevés benne a tartalom. Én sose voltam annak a híve, hogy a tartalom mennyisége alapján ítéljem meg a pénzügyi értékét, de jelenlegi árán a Payday 3 inkább egy befektetés. Egy jó eséllyel megtérülő befektetés, de amíg megvan ez esélye, hogy ott állunk meglopva, addig nem tudom mindenkinek jó lelkiismerettel ajánlani.
A korai tesztkódot a Magnew jóvoltából kaptuk, ez úton is köszönet érte!