A James S.A. Corey fedőnevű szerzőpáros gigantikusra nőtt űroperája nagy hatással volt rám az első rész megjelenésekor. A Leviatán ébredése egy olyan modern sci-fi regény volt, amit nem győztem dicsőíteni mindenkinek. Aztán jött a többi rész, amiket egyre jobban élveztem, egészen a negyedik részig. Közben érkezett egy sorozat adaptáció a Syfy csatornára, amit valahogy nem fogadott be a gyomrom. Látom, mennyire imádja a közönség, de kicsit kívülállóként tudok rájuk tekinteni, mert egész egyszerűen nem értem, mit esznek a Térség sorozat változatán. A könyvsorozat pedig már a hetedik felvonásnál jár, én pedig kezdek kiábrándulni.
Figyelem, a cikk SPOILEREKET tartalmaz!
[h]Öreg Roci, nem vén Roci[/h]
Emlékszem, a Leviatánt és a Kalibán háborúját (második rész) nagyjából egy-egy hét alatt olvastam végig. Nem tudtam letenni, végig fenntartotta az érdeklődésemet, és egy percre sem unatkoztam közben. Nyilván azóta sok minden változott, de a hetedik részt, a Perszepolisz felemelkedését három hétig nyúztam, mire a végére értem. Nem haladtam vele, nem szippantott magába, ahogy azt vártam volna. Pedig már jóval lejjebb is adtam elvárásaimat, mert a negyedik részt követően (Cibola meghódítása) már egyre kevésbé jött át a széria hangulata. Mindig megvoltak a jó pillanatai, a politikai acsarkodások, az új gyarmatok felfedezése, és a Mars-Föld-KBSZ szembenállás is igazán hangulatos volt. Most valahogy mintha elfáradt volna az egész. Az összes rész utolsó fejezeteiben gondosan felépített cliffhangereknek hála mindig tuti vétel volt a következő rész, hogy aztán az utána lévő könyvből se derüljön ki semmi a protomolekuláról, vagy az ősi civilizációról.
Holden kapitány és legénysége legutóbbi kalandja után (Babilon hamvai) hosszú évtizedek teltek el. Viszont minden teljesen ugyanolyan, mint a hatodik rész végén. Senki nem változott semmit, a Roci ugyanaz, a karakterek ugyanazok, és nem kapunk semmifélre betekintést, kikacsintást arra, mi történt az elmúlt harminc év alatt.
Akin meg változtattak, az egyértelműen azért történt, hogy illeszkedjék a sorozatban feltűnő megfelelőjéhez. Az első könyveknél is megvolt a filmszerűség, vagyis inkább a forgatókönyvszerű történetvezetés és dramaturgia, de a könyvsorozat féltávjától már abszolút efelé billent a mérleg nyelve.
[h]A végtelenbe és tovább?[/h]
Mikor megrendeltem a Perszepoliszt, éppen nyaralni voltam. Ráböktem a rendelés gombra, és akkor ütött szöget a fejembe a kérdés, hogy én biztos olvastam a hatodik részt? Komolyan mondom, utána kellett néznem a címének is, mert teljesen kiment a fejemből. Babilon hamvai, aha. Nyaralás közben nem tudtam hazaszaladni és megnézni, hogy a polcomon ott csücsül-e a hatodik Térség-könyv, és falfehéren azon gondolkodtam, hogy ennyire szalajt az agyam, vagy tényleg nem olvastam. Azóta kiderült, hogy tényleg megvan, és tényleg olvastam, de olyannyira nem mozgatott meg bennem semmit, hogy az agyam fogta az infót és kidobta a legközelebbi szemetesbe. A Babilon hamvai talán a legunalmasabb és semmitmondóbb volt a sorozatban. Mikor felelevenítettem a cselekményt, azon töprengtem, hogy adhatták ezt így nyomdába.
Szerencsére a Perszepolisz nem ennyire vészes. Rengeteg üresjárattal húzták az időt, de ami a leginkább szembetűnő volt, hogy pont az eddigi főszereplők történetszálára nem voltam kíváncsi. Sokkal érdekesebbnek hatott Dobos és Singh – a két szemben álló erő belső vívódásai, lelki harcai. És igazából most felsorolhatnám az összes mellékszereplőt, mert mind érdekesebbek voltak, mint Holden és csapata. Valamiért úgy érzem, hogy az egész sorozat kezd kifulladni, de a szerzőpáros forgatókönyvíró tehetségét nehéz lenne elvitatni. Sikerült olyan frappánsan lezárni a Perszepoliszt, hogy egyértelműen be fogok fizetni a nyolcadik részre is, pedig tudom, hogy nem fog kiderülni semmi a protomolekuláról, vagy az ősi civilizációt elpusztító még ősibb civilizációról.
A jó és érdekes részek mind elég rövidre sikerültek, és csak arra használhatták őket, hogy a könyv felénél ne hagyja félbe az olvasó a könyvet. Érződik, hogy bizonyos szálak csak bele lettek erőltetve, például Amos duzzogása, vagy Bobbie kétségei. Valahogy nem sikerült érzékeltetni a téteket sem, pedig egy idegen technológiát alkalmazó gigászi űrhajóval készül hatalma alá vonni a Sol-rendszert Laconia népe. Voltak azért szívszaggató csaták, amik nagyon “látványosra” sikerültek, mégsem éreztem azt, hogy súlyuk lett volna. Nem ragadt magával az a fajta illúzió, amikor azt hisszük, hogy ez tényleg megtörtént. Minden oldalon átjön, hogy az írók tudatos tervezése volt, patika mérlegen kiszámolgatott dialógusokkal, cselekménnyel és karakterekkel.
Tudjuk nagyon jól, hogy Holdenék is merő véletlenségből csöppentek bele a gerilla harcba a Medinán a laconiaiak ellen, de pontosan azért voltak ott, mert az írók akarták, hogy ott legyenek. Nem indokolta igazából semmi. Ki merem mondani, hogy a Rocinante legénysége nélkül nem hogy fogyaszthatóbb, még jobb is lett volna a Perszepolisz felemelkedése. A fő karakterek egyáltalán semmit sem tettek hozzá a történethez, épp csak beleszuszakolták őket, hogy legyen valami kapcsolódási pont.
Összességében tehát a Térség könyvsorozat hetedik felvonásán már érződik a vergődés és a kifulladás. Szerintem egy új szereplőgárdát kéne lassacskán bevezetni, mert láthatóan nem tudnak mit kezdeni a korosodó Rocinante-legénységgel. Aki már eddig is végigolvasta az összes könyvet, annak igazából nincs veszteni valója, mert vannak jó pillanatok a nagyjából 520 oldal során, de senki ne várjon mondjuk egy Kalibán háborúját, vagy egy Abaddon kapuját. Aki szereti a The Expanse tévé sorozatot, annak lehet még tetszeni fog, mert sok minden érezhetően a sorozatbeli hangulatra lett átdolgozva. Addig is, várjuk a nyolcadik kötetet, amiben remélhetőleg tényleg kiderül majd valami egészen nagyszabású rejtély.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!