Egészen szürreális élmény volt újra moziba menni. Legutóbb nagyvásznon a Tenetet néztem, azóta pedig eltelt majdnem egy év. Tömegek kígyóztak maszktalanul a pénztárnál és a büfénél egyaránt, és mindenki úgy viselkedett, mintha a Covid sosem létezett volna. Szinte már hiányoztak a dünnyögő, alákommentáló és mindenen röhögő nézőtársaim is, de azért meg lettem volna nélkülük is. De hogy ajánlónk alanya, a Marvel Cinematic Universe negyedik fázisát megkezdő Fekete Özvegy hogyan teljesített, az alábbi sorokból fog kiderülni.
Negyedik fázis
Már vagy tíz éve arra vártak a Marvel-rajongók, hogy kiderüljön mit csinált Natasha Romanoff és Clint Barton Budapesten. Azonban máris elkeserítek mindenkit: a film csupán egy rövid része játszódik szerény fővárosunkban, illetve egy még rövidebb visszaemlékezésben derül ki mit tett Fekete Özvegy és Sólyomszem, amiről nem szívesen beszéltek a későbbiekben sem. Mindenesetre a film cselekményét szervesen meghatározza a pesti balhé, tehát közvetve ugyan, de végig velünk lesz annak következménye.
Az akciódús ám kicsit lagymatag első jelenetek után a kissé hatásvadász, de jól működő intro közben úgy gondoltam, hogy talán valami egészen komoly dolog is kisülhet a filmből. Végül rá kellett jönnöm, hogy egy már-már standard iparosmunkának nevezhető Marvel-mozinál többet ezúttal sem kaptunk.
Özvegyék
A történet még érdekes is lett volna, ha jobban kibontják, vagy több hangsúlyt helyeznek a háttérben mozgó árnyékhatalom-szálra. Ehelyett sokszor fékezett be a film, és az üresjáratokban talán már túlérzelgős család mementókat láthattunk. Na nem Vin Diesel-szintű “csaláááád” szinten, de a készítők így is túltolták a szekeret.
De miről szól a film? A gyors múltbéli kitekintés után már 2016-ban vagyunk, amikor is a Bosszúállók csapata feloszlott és Natasha (Scarlett Johansson) megpróbálja a maga útját járni. Eközben Yelena (Florence Pugh), a háttérben munkálkodó szervezet egyik legjobb gyilkológépe egy szer hatására észhez tér és megszűnik fölötte az elméjét megmételyező szovjet ármány. Nat pedig egy kellemetlenül sikerült ütközet után Taskmasterrel máris Budapest felé tart, hogy elbeszélgessen Yelenával. A cselekmény itt indul be, a háló tovább szövődik, aztán akció akciót követve igazi vagabondként főszereplőink bejárják a fél világot. Kalandjuk során kapunk néhány érdekesebb, de cseppet sem meglepő csavart. A spoilermentesség jegyében ennél tovább nem is merészkedek.
Vörös Őr(dög)
Az elszalasztott lehetőség egy kicsit fájt: a Marvel lehetett volna bevállalósabb, ha már egyébként is 16-os korhatárbesorolással jelent meg a film. Egy csomószor éreztem azt, hogy megúszásra játszanak, kivéve a színészek terén. Johansson hozza az elvárt szintet, bár a hátsófele még mindig többet szerepelt, mint ő maga. David Harbour karaktere, a Vörös Őr, vagy Alexei többet is elbírt volna a vásznon, kissé alulhasználtnak találtam. És ismét nem az ő játékával volt problémám, hanem ahogy a Hellboy vörös ördögénél is, a karakter volt botrányosan alulírva. A szájába tök hülye mondatokat adtak, és a viselkedése sem volt túl konzisztens. Mellé ő volt a comic relief, ami esetenként működött, de legtöbbször inkább nem annyira.
Bár utóbbinál lehet én vagyok rosszul bekötve. Rendszerint, amikor mondott valami viccesnek szánt egysorost, a szájam legfeljebb elkezdett felfelé görbülni, de a nézőközönség hatalmas hahotázásban tört ki.
Azonban itt volt nekünk Yelena szerepében Florence Pugh, aki alig néhány év alatt elérte, hogy egy hollywoodi mega blockbusterben kapjon majdnem főszerepet. Pugh simán lejátszik mindenkit, egyszerűen fantasztikus őt nézni. Nem áltatom magam, a Midsommarral nem csak feltette magát a térképre nálam, de mostantól nagyon szeretném, ha egyre több komoly szerepet osztanának rá akármilyen filmben.
Rachel Weisz már a jelenlétével is emelte a nívót, de sajnos nem nagyon tudott mit kezdeni a karakterével, Melinával. Ez nyilvánvalóan nem az ő hibája, igazából az összes jellemfejlődés borzasztó légbőlkapottnak hat, színészként ebben lavirozni gondolom nem könnyű feladat. Ő megtette mindazt, amit a szerep megkívánt, de az alapból nem volt sok így hát ő maga is roppant felejthetővé vált.
És ismét kaptunk egy sótlan főgonoszt Dreykov (Ray Winstone) személyében, aki a bevált recept szerint azért gonosz, mert gonosz és több hatalmat szeretne, miközben a háttérből irányít. Róla nem is tudok több szót ejteni, egyszerűen nem ütötte meg az amúgyis elég alacsony Marvel-gonosz mércét.
Iparos munka
Technikai oldalról sincs túl sok minden, amit ki lehetne emelni. A látványt már megszokhattuk, hogy mindig patent, és a CGI is tök rendben van, de ezen kívül nem találkozhattunk kirívó művészi vagy kreatív megoldásokkal. A harcjelenetek, az akciók és autósüldözések jól néznek ki, pörgősek és kellemesek a szemnek. Zene terén is a szokásos hősdallamok csendülnek fel Lorne Balfe kisiparos tolmácsolásában. A jelenetekhez passzolnak, de teljesen felejthetőek.
Összességében a Fekete Özvegy nem váltja meg a szuperhősmozik műfaját. A kötelezőt hozza, de egy fikarcnyit sem tesz hozzá az ismert recepthez. A színészek teljesen rendben vannak, és a cselekmény az üresjáratokat leszámítva nézeti magát. A történet lehetett volna kicsit erősebb, és akkor biztosan feljebb is pontoztam volna, de így tényleg alig emelkedik ki a középkategóriából.
Azt sem állíthatom, hogy remekül megágyazott a negyedik fázis további filmjeinek. Igazából elvarrták Natasha szálát, behoztak egy újabbat, amiből meg aztán bármi lehet.
A fentiek ellenére sem állíthatom, hogy nem szórakoztam volna a moziban. A popcorn elfogyott, a több, mint két óra könnyedén lecsúszott, de maradandó élményeket egészen biztosan nem szereztem.