Évek óta motoszkált a fejemben egy hosszabb hangvételű írás, ami az utóbbi évtizedek egyik legjobb sorozatának, vagyis a Breaking Bad mögötti színelméletével foglalkozna. De mivel a cikket idevágó végzettség vagy képesítés híján többnyire a szépérzék előtti tisztelgés, és a vizuális történetmesélés iránti szeretetem hajtotta volna, mindig csak tologattam magam előtt, végül a virtuális fiókom pixel-porcicái temették maguk alá az ötletet.
Aztán jött a Breaking Bad atyja, Vince Gilligan, és újra felpiszkálta a parazsat bennem. Ugyanis nemrég a végére ért legújabb sorozatának, a Pluribusnak az első évada, amiben egy elképesztően tehetséges alkotógárdával felvértezve ismét sikerült valami emlékezeteset létrehoznia.
A Pluribus egy tipikusan olyan sorozat, amit érdemes úgy elkezdeni, hogy lehetőleg semmit sem tudunk róla. Erre bíztatnék én is minden kedves Olvasót, de ha mégis tovább olvasnád ezt a cikket, akkor álljék itt egy figyelmeztetés, hogy innentől kezdve előfordulhatnak kisebb-nagyobb spoilerek.
Nomen est omen
Carol Sturka (Rhea Seehorn) sikeres ponyvaíró, aki épp legújabb könyvét promózza. A nő elérte mindazt, amiről minden lelkes író csak titokban álmodozik. Azonban Carolnak a hírnevet egy romantikus fantasy sorozat hozta meg, de a szíve legmélyén jobban szeretné, ha valami komolyabb művéről lenne ismert.
Azonban írói karrierje fölötti lamentálása egézen eltörpül amellett, hogy a földi élet az egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik. Egy űrből érkező idegen vírus pillanatok alatt szétterjed a világban, és csaknem a teljes emberi populációt megfertőzi. Ennek következtében minden ember egy kvázi kollektív tudathoz csatlakozik. Ezzel megszűnnek a nevek, rasszbeli különbözőségek, társadalmak, a földi létre jellemző berendezkedések, és vele együtt természetesen az individuum is. Nincs több gyűlölködés, háború, bűnözés, de így már nincs értelme a művészetnek, az egyéni vágyaknak, vagy a szabad akaratnak.
Bolygószerte, Carolt is beleértve összesen 13-an vannak, akik valamiért immunisak a vírusra. Az immáron egységesített tudattal rendelkező emberiség mögötti idegen létforma evolúciós célja, hogy a maradék „túlélőt” is beolvassza magába, ezzel elérve a lehető legtökéletesebb homeosztatikus létezést.
Boldog pokol
Amíg a vírus azon ügyködik, hogy a világ legnagyszerűbb elméinek tudását bevetve rájöjjön az immunitás kulcsára, addig is azon vannak, hogy megteremtsék Carol számára az ideális világot. A nő viszont makacsul ragaszkodik a saját személyiségéhez, és elég szkeptikusan áll ehhez az új világrendhez.
A sorozat folyamán találkozhatunk a többi immunis személlyel is, de Carol lesz az az archetípus-karakter, akinek a szemszögén keresztül feltehetjük azokat a kérdéseket, hogy mit is jelent valójában embernek lenni.
Hogy az egyéniségre építő társadalom, vagy a kollektív tudat lenne a legmegfelelőbb a fajunk számára? Vagy hogy egyáltalán van-e értelme a kőbevésett társadalmi struktúráknak, amiket mi magunk állítottunk évezredekkel korábban. Ehhez szoktunk, más normákat nem ismerünk, de vajon képesek lennénk feladni magunkat a nagyobb jó érdekében? És ha nem, akkor önzők vagyunk? De létezik egyáltalán önzőség, ha mi vagyunk az utolsó döntésképes személyek egyike?
Egy abszolút individualista személy szemszögéből Carol motivációja és ellentartása tökéletesen megérthető. Ahogy az is, hogy valójában maga is tudja, hogyha engedne az utopisztikus körülményeknek, akkor hamar feladná mindazt, amitől ő embernek gondolja magát. Carol gyakran válik antipatikussá; hisztérikus, rátarti, akaratos, és szörnyen konok. Nem épp egy hős alkat, akinek szurkolni lehet. De ember. Egy emberi lény, emberi érzésekkel, kétségekkel, akinek valahogy meg kell bírkóznia a ténnyel, hogy mindenki, akit valaha ismert vagy halott, vagy idegen testrablók olvasztották magukba a tudatukat. De ahogy említettem is, Carol erősen archetipizálva is van, és benne összpontosulnak azok a jellemvonások, melyek az érme egyik oldalát hivatottak bemutatni.
Színelmélet mesterkurzus
A Pluribus 9 epizódja elég bátran ugrik fejest a filozófikus kérdésekbe, és bőven hagy elég teret a nézőknek, hogy ők maguk is megkérdőjelezzék mindazt, amit eddig olyan alapvetésnek vettek, mint a levegővételt.
Ha bárkit mélyebben is érdekel a filmművészet, és a vizuális történetmesélés színek, hangulatok, avagy gen-z nyelven vibe-ok segítségével, akkor a Pluribus ebből a szempontból tökéletes állatorvosi ló. Mivel legfőképpen egy filozofikus alkotásról van szó, ezért a dramaturgia és a tálalás is olyan eszközökkel operál, hogy a néző ne csak felfogja, amit lát, de meg is értse azt. Sőt, merjen kényelmetlen kérdéseket feltenni magának, és elgondolkozni az élet nagy kérdésein.
Fontos azonban, hogy nagyon sok minden azon áll, hogy a néző mennyire képes nyitott elmével nekimenni a sorozatnak. Itt senki se várjon nagy akciókat, forgatókönyv-szagú kinyilatkoztatásokat és élesen elkülöníthető jó meg gonosz figurákat. De így is megfigyelhetjük az emberi létet meghatározó álláspontok folyamatos ütközését, és a pattanásig feszült egzisztenciális vívódásokat.
Igen bátor vállalkozásnak tartom, hogy a rövid formátumú kontentek agysorvasztó korában előmertek állni egy ennyire lassú, megfontolt, már-már meditatív tempójú alkotással. Egyes jelenetek olyanok, mintha egy gondosan megkomponált, gyönyörű csendéletet néznénk. És ehhez nagyban hozzájárul a tökéletesen alkalmazott színhasználat, ami egyedi ízt kölcsönöz a teljes évadnak.
Ugyanis a Pluribus mindegyik epizódját meghatározza egy-egy főbb szín (és azokhoz passzoló kontraszt), melyek narratív motívumként tekeregnek végig a játékidőn. A díszletben elhelyezett tárgyak, vagy a környezet tudatos és nem kevésbé bámulatos felhasználása remekül megágyaznak a hangulatnak. És ne feledjük, minden színnek megvan a jelentése. Ezek egy része a tudatalattinkban fog lecsapódni, de amint kiszúrjuk a főbb motívumokat, simán érdemes akár megállítani egyes jeleneteket, és elidőzni a jelentésükön. Bár ez utóbbit inkább azoknak ajánlom, akiknek egy mozgókép művészeti szempontból is érdekes.
Verdikt
Ha egy szóval kellene összegeznem a Pluribus első évadát, akkor azt mondanám, hogy különleges. Ami egyszerre jelenti azt, hogy kritikailag az egekig magasztalhatjuk, hiszen sorozatok terén nem sok ehhez hasonló alkotást láthattunk eddig. Másrészt azt is magában hordozza, hogy a nézők egy nagy részét garantáltan meg fogja osztani. Befogadásához nagy fokú nyitottság és kitartó figyelem, türelem szükséges.
A tempója nagyon lassú, többször akár eseménytelennek is mondhatjuk, de ez csupán a felszín. Azonban, ha nyitott elmével állunk hozzá, akkor számos rétegben képes mesélni nekünk arról mit jelent embernek lenni. De közben egy percig nem válik didaktikussá, nem rág a szánkba magasztos és elcsépelt kliséket.
Szóval, ha egy igazán különleges és egyedi élményre vágynál, amit a szórakoztatáson kívül művészi oldalról is meg lehet közelíteni, akkor a Pluribus kétségtelenül kötelező darab.
A teljes első évad elérhető az Apple TV kínálatában.