Úgy tűnik a Marvel nagyon megtalálta magának a multiverzum ötletét, hiszen mostani mozifilmes bevetésének két tévés sorozat (Wandavision, Loki) és egy animációs film (Pókember: Irány a Pókverzum!/Spider-Man: Into the Spider-Verse) is előhírnöke volt. Hogy a folyamatos multiverzumozás ne csak az előzetes elvárások egyre magasabbra emelésére és bevett formulák szégyentelen másolására szolgáljon, azért érdemes összeszedni egy jó történetet és remek színészgárdát is. Nem tudom kinek mekkora elvárásai voltak az előző két film ismeretében, de szerintem joggal remélhettük, hogy a mostanában gyakran túltolt “fanservice” nélkül is megálljon a film a saját lábán. Úgy gondolom ez jelen esetben sikerült.
Első számú közellenség
A Tom Holland főszereplésével készült Pókember történetek harmadik része percre pontosan ott kezdi el a mesélést, ahol az előző film véget ért. Ez számomra üdítően izgalmassá tette az első néhány jelenetet, ahogy annak a bemutatása is, hogy hogyan reagál Pókember környezete titkos identitásának napvilágra kerülésére. Ezen kívül is lendületes a cselekmény, valóban jól átjön az a hajszoltság, amit manapság egy álhír megjelenése jelenthet a fókuszba kerülő magánember életében. Hamarosan kiderül, hogy mik azok az áldozatok, amiket Pókember már nem vár el szeretteitől és megmutatja, hogy mit képes megtenni annak érdekében, hogy ezeket a következményeket visszafordítsa.
Az már eleve egy hősies út, amit így megtehetne, viszont miért is lenne ilyen egyszerű a helyzet? Hiszen ahogy Dr. Strange szájából el is hangzik, Peter Parker valójában csak egy tizenhétéves gyerek, ezért bár szíve a helyén van, de nem kell meglepődni azon sem, ha hibázik. Egy ilyen hibája – na jó, Dr. Strange-dzsel közös hibája – folytán robban be a film második, a klasszikusan képregényesebb vonalat képviselő konfliktusa. A varázsló segítségével ugyanis Peter olyan gonoszokat szabadít a világára, akikkel szemben nem áll készen a harcra.
A jó cselekedet büntetést von maga után
Nagyon jó volt újra látni a korábbi Pókember-sorozatok főgonoszait, és nem azért mert ugyanolyanok maradtak volna. Sőt, nagy adag önirónia, a korábbi életük mérlegelése és a jó vagy rossz irányba is kilengő új motivációk tűnnek fel a karaktereikben. A párbeszédek emiatt kicsit talán mélyebbek, összetettebbek, mint amiket eredetileg megszokhattunk Pókember ellenségeinek szájából. Minden bizonnyal ennek tudható be Willem Dafoe (Green Goblin), Jamie Foxx (Electro) és Alfred Molina (Dr. Octopus) remek játéka, ami tényleg végig nagyon élvezetes volt, látszódott, hogy a színészek is örültek a visszatérésnek. Egy apró szépséghiba nekem, hogy a marveles vicceskedő dialógusok számát körülbelül ha a kétharmadára csökkentették volna az írók, még úgyis az lenne az érzésem, hogy a film nagy részében egy vígjátékot néztem.
Ami egyébként nem baj, minden szuperhősös filmnek többé-kevésbé le kell tennie a voksát bizonyos műfajok mellett, mert pusztán az, hogy a főszereplő szűk, színes hacukát hord, még nem egy stílus. Ilyen műfajválasztás a korábbi Sam Raimi-féle filmek esetében a rengeteg horror elem, a szándékosan ijesztő és sötét díszletekkel. És ilyen a mostani vígjátékos vonal is. Tetszik a nézők többségének, és egy jó csattanó feldobhat adott esetben unalmasabb párbeszédeket. Azonban egy két és fél órás, öt gonoszt is mozgató filmnek nyilván nem a nevetés lesz végig a fő tárgya, ezért a történet súlyát és a rosszfiúk ténykedését is meg kell érezni egy ponton. Úgy gondolom, ez sikerült a filmnek, de tényleg csak ideig-óráig, mert jött a következő abból a bizonyos vicces csattanóból.
Új lehetőségek vagy unalmas tömegcikkek?
Akár egy szuperhős kitalált történetére, akár magának a filmnek az utóéletére szeretnének az alkotók pontot tenni, valahol mindig benne van a lehetőség a változásra, a változtatásra. Nyilvánvaló, hogy a Marvel szállítja továbbra is a sok szereplőt felvonultató és történeteiket összefűző mozis univerzumának filmjeit, a kérdés azonban az, hogy az új Pókember hogyan illeszkedik ebbe a sorba. Én bíztató előjelnek veszek sok dolgot ezzel a filmmel kapcsolatban. Például, hogy ellentétben a Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming) Tony Starkjával, most Dr. Strange karaktere nem volt mindenáron minden jelenetbe beleerőltetve. De azt is egy érdekes kérdésnek tartom, hogy Peter és környezetének útja hogyan alakul a jövőben, mivel a jelenlegi film felütését adó pörgős szituációnál talán komolyabb érzelmi alapokra lehet azt majd helyezni.