A Postal-sorozat, bár sosem volt igazán sikeres a kritikusoknál, összegyűjtött magának egy tiszteletet parancsoló rajongótábort, amely miatt már-már kultikus státusznak is örvend. A Postal név sokaknak a mai napig szinonimája a politikai korrektségre fittyet hányó, bűnös élvezetet nyújtó, lázadó szellemű játéknak. Volt ugyan itt közben egy harmadik rész, amit mindenki igyekszik elfelejteni, és az első két epizód megítélésén is sokat segít a nosztalgia, de valahol érthető, hogy akkor frissnek ható merészségükkel miért hódítottak meg annyi embert.
Persze nem meglepő, ha maguk a fejlesztők, a Running with Scissors csapata is szeretné kihagyni a képletből a koprodukcióban készült Postal III-at, így hivatalosan is elhatárolódtak tőle, hogy a cserben hagyásos gázolás teljes legyen. Sőt, még a negyedik rész marketing-anyagában is belerúgtak egyet, hogy az ő részükről az sohasem történt meg. Most eljött az idő, hogy megmutassák, mire képesek, ha teljesen saját kézben tartják a folytatást – kár, hogy egyedül azt tudták megmutatni, hogyan kell tisztességesen elbaszni egy játékot.
[h]Heti ötös[/h]
Történetünk szerint Postal Dude-nak ellopják a lakókocsiját, ezért a mexikói határ melletti Edensin városában kell munkát vállalnia. Ez a rendkívül cizellált és műgonddal megtervezett felütés máris tálcán kínálja a lehetőséget, hogy itt is öt munkanap alatt hajthassunk végre különböző piszkos melókat a helyi hatalom vagy bűnszövetkezetek számára – de persze a Postal sohasem a kifinomultságról volt híres, így külön öröm lehetne, hogy azonnal előkaphatjuk a második rész bevált receptjét. A gond csak az, hogy szar került a palacsintába, és tizenkilenc évvel később is csak egy AliExpress-ről rendelt olcsó utánzatnak tűnik a Postal 4, amely szinte minden szempontból képes alulmúlni a legminimálisabb elvárásokat is.
Edensin városa egy meglehetősen terebélyes, sőt, feleslegesen nagy nyílt világú térkép lett. Minden nap reggelén megszerezzük a napi teendők listáját, és már neki is vághatunk a környéknek, hogy tetszőleges sorrendben a végükre járjunk. Ezek sokszor egy-egy leválasztott területre vezetnek minket, ahol leginkább hagyományos lövöldözés útján érhetjük el a célunkat. Érdemes megtervezni, hogy ezeken milyen sorrendben haladunk végig, mert még a legoptimálisabb bejárásukkal is kegyetlen sok idő lesz csupán eljutni odáig.
A helyzet rendkívül egyszerű: a pálya nagy, Dude lassú, a járművek egyetlen használható képviselője, a robogó nemkülönben. Ezek a járművek gyöngyei egyébként sem túl áramvonalasan irányíthatók, így a vezetési élmény nagyjából egy fitymaszűkülettel ér fel – de legalább lehet (sőt, kell is) versenyezni, ami ilyen esetekben mindig egy piros pont. Így hatalmas élmény lesz a közlekedés, különösen, hogy a korszerű megvalósítás miatt nem lehetett az egész területet egyben betölteni. Vagyis két feladat között simán 3-4 töltőképernyővel is találkozunk, amelyek ráadásul pofátlanul sokáig tartanak. Ha nem SSD-n van a játék, akár kimehetsz közben kávé- vagy cigiszünetre, mert van, hogy egy-két perc is beletelik, mire újra nálunk az irányítás. Ezeket a maratoni utazásokat semmi sem dobja fel, még rendesen ámokfutást sem rendezhetünk, mert ilyen sebesség és fizika mellett nem érdemes elütni sem a világukról nem tudó NPC-ket.
[h]Szigorúan monoton[/h]
Cserébe ha megérkezünk napi tetendőink helyszínére, akkor sem javul sokat a helyzet. A lövöldözés ennek a kategóriának a tablettás kannás bora – működik, de nagyon mélyen kell lenni, hogy élvezd. Hiába van egy terjedelmesebb arzenál, ha minden fegyver gagyi műanyag érzetű, nem ad rendes visszajelzést és nem ritkán nehézkesek, körülményesek. A harcok sem dinamikusak, szinte mindenhol csak haladunk előre, és lőjük, aki elénk kerül. Az ellenfelek pedig nemcsak alig különböznek egymástól, de ha a hülyeség fájna, mind fakírok lennének. Ezt a szánalmasan tántorgó, sokszor az orrukig sem látó, de ritkán szuperképességekre ébredő bandát csak jelentős számuk menti meg a teljes használhatatlanságtól, de természetesen olyasmire, mint taktikázás egyáltalán nem lesz szükség.
A küldetések designja sem lett túlgondolva. A legtöbb esetben egy lineáris pályára letesznek primitív tevékenységeket (pl. villanykörték becsavarása, vagy falak befoltozása), amelyek az akció monotonitását hivatottak megtörni. Ez működhetne is, ha nem lenne ezekből háromszor annyi, mint amennyi egészséges. Így viszont az állóvizet felkavarni kívánó elemek egy második szintű önismétlést produkálnak, ez pedig nyilván nem segít az amúgy is túlnyújtott, szenvedős missziókon. Ahol nem lövöldözünk, ott is el tud gurulni a gyógyszer, elég csak a kriminálisan hosszú és érdektelen csatornában játszódó megbízásra gondolni – itt szerencsére a gyengén designolt, de azért kötelező platformerkedést sem kerülhetjük el.
A Postal 2 nagy előnye volt, hogy alternatív megoldásokat is kereshetünk a problémákra, de ez sajnos itt elmaradozik. Van egy-két alkalom, ahol vannak kerülő megoldások, sőt, van, ahol az egész küldetésre kiterjed a módszerek szabadsága, de többnyire tényleg csak a lövöldözés marad két szarkupac ellapátolása vagy két bidé felszerelése között. A pályákon van egy-két leágazás vagy alibi-kerülőút, de így sem lettek összetettek vagy ötletesek. Ez azt eredményezi, hogy a legendás pacifista végigjátszási forma itt annyiból fog állni, hogy feldühödött ellenfelek csordái között szaladgálunk ugyanazon az úton, ahol fegyveresen is tennénk, esetleg alternatív lőszerrel lövünk rájuk. Az ilyen kreativitás láttán az Arcane fejlesztői éppen a lemondásukat fontolgatják.
[h]Színfoltok, elszíneződések[/h]
Két ilyen semmirekellő pálya között negyedórákat furikázni pedig nem egy felemlő élmény. Én 3-4 órás monoton Warframe-farmolásokkal edzettem erre a játékra, de még így is kiölte belőlem a lelket. Ennyire önismétlő, egysíkú, és mellé a legkevésbé sem szórakoztató játékkal nagyon ritkán lehet találkozni, így nem csoda, ha egy idő után már csak nagyon túl akartam lenni az egészen. Persze nem arról van szó, hogy ne lennének használható játékelemek: egy-egy alternatív tüzelési mód egész élvezetes a többihez képest, a fejlesztések pedig, amelyeket ételek vagy gyógyszerek formájában használhatunk fel, képesek néha új színt vinni az összecsapásokba. A macskamentától belassul az idő, a vitamintól mi gyorsulunk fel, az energiaitaltól pedig két kézzel szórhatjuk a golyót, egy idő után ezek használatával volt már csak elviselhető egy-egy körülményes lövöldözés.
Aztán régi ismerősök is visszaköszönnek, például a fegyvermódosítások terén – feldughatjuk pisztolyunkat egy macska seggébe hangtompítónak. Ez vicces, meg minden, csak ezt egyszer már vagy két évtizede láttuk, és így jelentősen kisebbet üt. Mert hiába adja bizonyos szempontból ugyanazt ez a rész, mint a Postal 2, 2003 már 19 éve volt, és ami akkor innovatív vagy frissen humoros volt, az most már inkább kötelező elem, mint valami, amire komolyabban büszkének lehet lenni. Sőt, egymás mellé téve a kettőt, a második rész nem csak az újdonság előnye miatt jobb, hanem minden szempontból, és ehhez nem is kell azt a saját korában értelmezni, vagy a nosztalgia szemüvegén át nézni rá.
[h]Üresen, vagy félig rakottan[/h]
A helyzeten az sem segít, hogy maga a nyílt világ teljesen kietlen és üres. A hangulatot teljesen nélkülöző utcák és kellemetlenül sivár pusztaságok csak úgy léteznek, semmilyen látványos vagy ötletes helyszín nincsen. Sablonházak, köztük lézengő járókelők, az életnek semmi jele. A házak belseje még lehangolóbb, egy kaptafára menő, ingyen assetekre emlékeztető berendezések, minimális interakcióval. Az utcákon alig történik valami, csak akkor, ha mi előidézzük, de ha mégis előáll egy váratlan helyzet, a mesterséges intelligencia képes megszégyeníteni teljes Oblivion-válogatásokat. Ja, meg van rendőrség, de nem reszponzívak, csak akkor figyelnek ránk, ha konkrétan előttük randalírozunk, és nem is kifejezetten motiváltak a keresésünkben. Ha nagyon elborul az agyunk, akár helikopterrel is ránk támadhatnak, csak ekkora felfordulást már csak az alapmechanikák gyatrasága miatt sem érdemes rendezni – puszta tölténypazarlás, és még csak igazán ötletesek sem lehetünk – hacsak nem azt nevezzük annak, hogy ráhugyozhatunk ellenfeleinkre.
Aztán lesznek teljesen érdektelen kihívások, meg még jelentéktelenebb gyűjtögethető tárgyak, de rendes mellékküldetés csak az első két napra jutott – felmerül a kérdés, hogy minek egyáltalán akkor a nyílt világ, vagy hogy mi az ördögöt csináltak két és fél év korai hozzáférés alatt a fejlesztők. A világot felfedezni semmi motivációnk nem lesz, ez pedig azért kár, mert alapvetően innen jönne az utánpótlás, még akkor is, ha ritkásan és szétszórva lettek elhelyezve. Eleinte ennek nem látjuk a hiányát, mert a lineáris pályákon lesz lőszer, de aztán ez varázsütésre eltűnik. Ez bosszantó is lehetne a végjátékban, amíg rá nem jön az ember, hogy a halált nem bünteti a játék – de annyira nem, hogy minden bevitt sebzés és lelőtt ellenfél úgy marad, ahogy az előző életünkben hagytuk. Így egyszerűen csak triviálissá válik a játék, de legalább nem akartam háborús bűnöket elkövetni, amikor a játék végén minden NPC felfegyverzi magát, hogy a közlekedés még nagyobb pokollá váljon. Nem tudom, itt mi volt a koncepció, mert így választhatunk az araszolva haladó, lélekölő lövöldözés, vagy a robogó kormánya mögött imádkozás között, és el nem merem képzelni, mi lett volna, ha mindig mindent tényleg elölről kell kezdeni a mentéstől.
[h]Sok EA semmiért[/h]
De talán így is csak némi bosszúsággal kevert fáradtságot és kiégést idézett volna elő a Postal 4. Ami átlökött a peremen az az, hogy időnként konkrétan játszhatatlan. Arról már volt szó, hogy annyit tölt, hogy elmehetne power banknak, de mellé az optimalizáció is rémes. Egyes helyeken az átlag 15 FPS is áldásnak számít, előszeretettel omlik össze mindenestül, és bugok is szép számmal vannak. Ezek néha csak vizuális, nevetséges apróságok, de máskor a játékot is komolyan megakasztják. Csak úgy ki lehet esni a térképről, van, hogy betölt a pálya, de mégsem, a fizika ha van, akkor teljesen kaotikus. Beakadhatunk tárgyakba, beakadhatnak az NPC-k, akkor is, ha szükség lenne rájuk, időnként nem lehet kezelni a menüt, és rendesen az első tíz percben újra kellet kezdjem a napot, mert csak úgy elveszett egy esszenciális tárgy. Kisebb csoda, hogy végig lehet játszani a Postal 4-et, miközben 2019 óta már kint van Early Accessben.
A játék olyan hitvány állapotban van mind tartalmat tekintve, mind technikailag, hogy olyan összeesküvés-elméletek is kialakultak, hogy ez egy görbe tükör akar lenni az elsietett kiadásoknak, vagy egy középső ujj a kritikusoknak, és majd idővel befoltozzák. Nos, le az alufólia-sisakokkal, mert a Postal 4-et az elsietéssel biztosan nem lehet megvádolni, és azóta eltelt három hónap, és még mindig pre-alpha állapotban van. Az alapvető funkciók hiánya és az instabilitás úgy látszik kevésbé fontos szempont, mint hogy legyen olló a játékban, vagy legyen nitró a robogókon. Csak a lényegre fókuszálnak, az a fontos.
[h]Szürke igénytelenség[/h]
Az már szinte csak mellékes, hogy a Postal 4 undorítóan néz ki. Rendesen nem sokkal jobb technikailag, mint nagykorú elődje, ráadásul itt még csak a látvány stílusa sem következetes. Néhol, főleg beltéren inkább steril és sablonos, kint néha cell shaded érzetű, de egyformán igénytelen, alacsony felbontású és baltával faragott. Az emberi arcok különösen rosszul sikerültek: az egy dolog, hogy az arcmimikák olyan kifejezőek, mint amilyet egy botoxozott Steven Seagal produkálna, de mindenki olyan vérfertőzöttnek néz ki, hogy meg kellett nézzem, Alabama nem a mexikói határ mellett van-e.
A hangzás egy része át lett emelve a második részből, amit lehet múltidézésnek vagy lustaságnak is nevezni, ízlés szerint. De ez a rész legalább működik, mert ami közben lett hozzátéve, az rémes. A zene pocsék, az effektek többsége pedig olcsó és valószínűleg már egy évtizede is ingyen elérhető volt. De sebaj, mert Dude szinkronhangjánál még komolyabb választék is lesz, kivel szeretnénk meghallgatni épületes egysorosait.
[h]Se nem bátor, se nem vicces[/h]
És akkor el is jutottunk a történethez, amely a Postal 4 mentsvára lehetne. Na nem a szépirodalmi értéke miatt, hanem inkább azért, mert itt lehet elsütni az összes offenzív viccet. De a helyzet az, hogy a negyedik rész nem is igazán offenzív – a polkorrektség antitéziseitől csak néhány lapos mexikói poénig és popkult-utalásig futotta. Aktuális vagy érzékeny témát alig érintenek, szinte semmi nem maradt meg a második rész bevállalósságából, helyette maradtak az altesti poénok. Viszont néhány dildó nem tesz lázadóvá egy játékot, és a társadalomkritika sem merül ki idegesítő akcentusú járókelőkre csövelésben. Nem azt mondom, hogy ez feltétlenül baj, nem attól lesz jobb egy alkotás, hogy minél több kisebbséget sért meg, csak a Postal-identitás egy jelentős része így elveszik.
Ami humor meg marad, az a pisi-kaka-szex-baszás vonalon mozog, és ezt szinte semennyire nem akarják komplikálni. A rossz hír viszont az, hogy attól, hogy valami kibaszott proli, még nem lesz vicces. Nem kizáró ok, de önmagában kevés. A humor szubjektív, de ha nincs benne kreativitás, nincsenek a viccek felépítve, rossz az ütemezésük és tényleg csak annyi az egész poén, hogy fasz meg pina, azt nehéz értékelni. A Postal 4 humora a rossz értelemben fárasztó, ötlettelen és önismétlő, és nem mondom, hogy nem volt egy-két szóvicc, ami nekem is eszembe jutott volna, de többnyire csak a szekunder szégyen volt a társam ezen az úton. És ez a probléma, mert a többnyire érdektelen, összeszedetlen, majd a végén túlfontoskodott történetről tudni lehetett, hogy minősíthetetlen lesz, de a felnőtt humor komoly vonzereje lehetett volna a játéknak.
[h]Van ennél lejjebb?[/h]
A Postal 4 a legrosszabb játék, amelyikkel az elmúlt három évben játszottam, pedig olyan gyöngyszemek is megfordultak nálam, mint a Jumanji: The Video Game, a Gal Gun Returns, vagy a böngészős Trónok Harca-játék. Nem csak sablonos, lapos játékmenetével, ostoba történetével és fájdalmas felépítésével kínoz meg, de a hangulatának hiányával is. Mert hiába nem minden eleme működésképtelen, ha semmi sem jó benne, így nincs a világon semmi, ami megmenthetné – sem egy kis abszurd varázs, mint Swery játékaiban, sem jó poénok. És még csak nem is elég rossz, hogy átforduljon teljes mémbe, mint a Ride to Hell Retribution vagy a Big Rigs, egyszerűen csak lélekölő és igénytelen. De úgy tűnik, annyira kevés az olyan cím, ahol a játékos valóban elengedheti magát, és van olyan erős a Postal névhez tartozó pátosz, hogy sokaknak ez is elég.
Persze az is benne van, hogy számomra már egyáltalán nem ütnek az altesti poénok, hiszen semmi friss nincs bennük – ez a formula óhatatlanul megfárad ennyi idő után, ahogy a South Park esetében is. Akit ez esetleg mégsem zavar, az lehet, hogy talál valamennyi bűnös élvezetet a Postal 4-ben, de nekik is azt javaslom, hogy inkább ne adjanak ki rá pénzt, maximum torrentezzék le. Az a fejlesztőcsapat, akinek fontosabb volt az április 20-i megjelenés (mert haha 420, hihi fű, értitek), mint az, hogy a programjuk alapszinten működjön, nem érdemli meg a támogatást. Annyi szép hivatás van a világon, és olyan rövid az élet – nem érdemes szar játékok fejlesztésével tölteni.
Cím: Postal 4: No Regerts
Kiadó: Running With Scissors
Fejlesztő: Running With Scissors
Megjelenés dátuma: 2022. április 20.
Műfaj: FPS, akció