Darren Aronofsky minden ellentmondásos rendezése ellenére egy megkerülhetetlen figura lett az amerikai filmművészetben. Olyan nagy hatású alkotásokat köszönhetünk neki, mint a Rekviem egy álomért, a Fekete hattyú, vagy a Brendan Frasernek újra megbecsülést adó A bálna. De rendezett már pszichológiai drámát, bibliai eposzt és sportfilmet is, most pedig egy fekete komédiával hímzett bűnügyi thrillert bocsátott útjára. A Rajtakapva ugyan hangvételével nem illeszkedik tökéletesen Aronofsky többi munkájához, tudja, hogy kínozza meg főszereplőjét és nézőjét egyaránt. Nem mellesleg egy lebilincselően izgalmas és helyenként váratlanul szórakoztató film. Austin Butler pedig ismét megmutatta, hogy A-listás hollywoodi sztárnak született.
Szenvedély és szenvedés
Hank Thompson (Austin Butler) egy new yorki lebuj pultosaként dolgozik. Gimnázium alatt hatalmas baseball-tehetség volt, azonban egy sérülés letérítette erről a pályáról. A baseball iránti szeretete megmaradt, de egyébként csak kallódik az életben. Alkoholista, nem tud és nem is akar szembenézni a múltjával. Egy nap a szomszédja, Russ (Matt Smith) odaadja a macskáját, hogy vigyázzon rá, amíg ő Londonba utazik. A punk srác távollétében azonban alvilági alakok jelennek meg a házukban, és Russt keresik. Miután Hank nem árul el nekik semmit, félholtra verik, és az egyik veséjét ki kell műteni. Ezzel azonban nem ér véget a kálváriája, mert végérvényesen bekerült egy maffiaháború közepébe, amelynek kulcsa talán tudtán kívül nála van. Egy ilyen helyzet ritkán kecsegtet hosszú várható élettartammal, akár Hank, akár a szerettei számára.
A Rajtakapva első negyed órája remek érzékkel mutatja be Hanket egy emberi, esendő, de szimpatikus figuraként. Bár önpusztító életet él, egy kedves, barátságos srác, aki minden nap felhívja az anyukáját. Csak éppen képtelen kiszabadulni a régi, fájdalmas baleset árnyékából, ami tönkretett a sportkarrierjét. És ahogy a barátnője, Yvonne (Zoë Kravitz) is a szemére hányja, mindig csak elfut a problémái elől. A Rajtakapva lényegében annak a krónikája, hogy ezt a rossz szokását felszámolja, és kitör a saját, lelki börtönéből. Az, hogy ehhez mennyire drasztikus eseményeknek kell bekövetkeznie, már egy másik kérdés.
Mindez alapján a Rajtakapva könnyen lehetne egy karakterdráma is. Sőt, ha ebből a szemszögből nézzük, akkor is működik. Aronofsky sosem fukarkodott, ha a protagonistái gyötréséről volt szó, és ez itt sincs másként. Az említett megverős jelenetnél realizálódott bennem, hogy ez nem egy könnyed popcorn-thriller lesz. Itt szembesülnünk kell az alvilág gyomorforgató valóságával, és azzal, hogy a drogok és a piszkos pénz hogyan forgatja ki magukból az embereket. Egy olyan világba kalauzol el, ahol egy Hank-féle rendes srácnak semmi keresnivalója nem lenne. Aki ha túl akar élni, nem maradhat meg ártatlannak, és magának is be kell mocskolódnia.
Ütőképes csapat
Ennek megfelelően a Rajtakapva első fele nem mentes az igazán szívszorító jelenetektől, és később is gyakran szorult össze a gyomrom. Hank karakterét elég közel hozzák hozzánk, hogy tényleg szorítsunk érte, és fájjon, amikor újra és újra belerúgnak, akár képletesen, akár ténylegesen. Ugyanakkor a film messze nem áll meg ott, hogy ezt a véres „jellemfejlődést” bemutassa. Közben nem átall egy piszok erős bűnügyi thriller lenni. Már az elejétől okosan hintik el a nyomokat és a rejtélyeket, amelyek nem hagynak nyugodni. Érezni, hogy nem csak egy szenvedéstörténetet követünk, és egyre gyanúsabban körvonalazódik egy izgalmas hajsza ígérete is.
Aztán a tömény tortúra közepébe becsöppen az első fordulat, és onnantól nincs megállás. Ez nemcsak átalakítja Hank hozzáállását, de az egész filmet átformálja. Az események súlya megmarad, csupán innentől kezdve egy új fokozatba kapcsol a Rajtakapva. Egy lebilincselő és feszült macska-egér játék kezdődik, amely egészen magával ragad, és további meglepetésekkel is szolgál. Nem egy könnyed szórakozás, de egy olyan hullámvasútban volt részem, amelyet minden karfa-szorítás mellett is csak élvezni tudtam. Okos tempóváltásaival és földhözragadt, de intenzív jeleneteivel egészen rabul ejt. Fantasztikus érzés látni, ahogy Hank, ha nem is válik John Wickké, de megtanul a saját lábára állni, és így egyenlő partnerként érkezik meg a kiszámíthatatlan fináléba.
Nem meglepő, hogy a Rajtakapva nem szégyenlősködik sokat, ha véres jeleneteket kell megmutasson. Az alvilág brutalitása élesen és sokkolóan jelenik meg, de sosem válik öncélúvá. A verekedések és a tűzharcok itt nem a parádés koreográfiáról szólnak, hanem gyorsak és könyörtelenek. Szó sincs klasszikus akciójelenetekről, igaz, ha kell, megkapjuk a sötét elégtételt egy-egy leszámolásból. Csupán érdemes felkészülni, hogy a Rajtakapva nem egy látványosság akar lenni, hanem annál jóval nyersebb alkotás. A menekülések sem azért lesznek izgalmasak, mert páratlan parkour-mutatványokkal és lenyűgöző driftelésekkel van fűszerezve. Hanem mert a főhős tényleg az életéért fut, miközben mindenből és mindenkiből ki kellett ábrándulnia, de elsősorban önmagából.
Macskából nem lesz szalonna
Aronofsky az ezekből eredő feszültséget azonban többször is humorral oldja. A Rajtakapva nem lesz ettől valódi fekete komédia, de az elemei még érdekesebbé teszik a műfaji keveréket. Néha egészen váratlanul, egyetlen vágással képes felrázni az állóvizet, de helyzetkomikumok egész sora hosszú percekre képes fellélegzést nyújtani. A thriller-jelleg nem veszik el, csak időről időre ledobnak egy-egy olyan bombát, ami a maga váratlanságában még jobban megnevettet, mint eredetileg indokolt lenne. Meglepően szórakoztató pillanatok ezek, amelyek mégis megtalálják a helyüket egy fundamentálisan komoly filmben, és képesek szimbiózisban élni azzal. Amint Hank kálváriájának helyét átveszi a cselekvés ideje, úgy kapunk egyre hosszabb és egyre nyíltabban laza vígjáték-szegmenseket.
Utóbbiakhoz tartozik nagyjából bármi, ami az alvilági verőemberekhez kötődik (mínusz a félholtra verés). Akár az orosz, akár a zsidó nehézfiúk szerepelnek a vásznon, van a jelenlétükben a fenyegetés mellett egy olyan komikum is, amely a gengszter-vígjátékok legnagyobbjait idézik. Vagy éppen az Anorát, különösen a szláv maffiózók esetén. De Russ kisarkított britsége és Bad Bunny latin-amerikai kisfőnöke is lendületet visz a filmbe. És akkor még nem is szóltam a legnagyobb gengszterről, aki Bud, a macska, akire Hank vigyáz. Őkandúrsága nem egy jelenetet dob fel, és szolgáltat folyamatos motivációt és megkönnyebbülést.
Így nem is kérdés, hogy élveztem a Rajtakapva 107 percét, az utóbbi hónapok legjobb moziélményét adta nekem. Ugyanakkor a hibátlantól messze van. Vannak benne logikátlanságok, vagy teljesen indokolatlan döntések, ahol látszólag egy-két mondattal javítani lehetne egy helyzeten, Hank mégis inkább csak fut az események után. Néhány sablonosabb fordulatba és dramaturgiai döntésbe is bele lehet futni, és ebben a lezárás jár élen. Lehetett volna sokkal rosszabb ponton abbahagyni a filmet, de így is túl klasszikus finálét kapunk egy ennyire éles, és sok szempontból provokatív filmhez. És eddigre sok elveszik abból a drámai mélységből is, amely a legelején adott volt.
Austin Butler szupersztár
Ettől függetlenül egy aránylag okos forgatókönyvet és egy kifogástalan rendezést láthatunk, amely közben csodálatosan eleveníti meg a 90-es évek végének New Yorkját. Az első jelenet szemcséssége, a jelmezek, a díszletek, a városkép, mind elénk varázsolja ezt az időszakot. És legyen szó füstös, neonfényes kocsmákról, félhomályos sikátorokról, vagy rozoga tűzlétrákról a magas épületek oldalán, minden igényesen és hangulatosan jelenik meg előttünk. Nem lehet kifogás sem az operatőri munkára, sem a vágásra, és van mindennek egy remek dinamikája, amely a thriller- és vígjáték-elemekhez is kiválóan illik.
A színészi játék pedig szintén elsőrangú. Austin Butler nem csak a külsejével betonozza be magát A-listás sztárként (bár talán önmagában ez is elég lehetne), de az alakítása is elsőrangú. Amikor drámai jelenet van, akkor szívszorító, amikor komikus, akkor szórakoztató, és már az első pillanattól könnyű azonosulni vele. Zoë Kravitz-cal pedig egy remek párost alakítanak, hitelesen jelenik meg az alakuló kapcsolat kémiája, és persze Kravitz játéka is betonstabil. Matt Smith brillírozik Russ kaotikus szerepében, de a többi mellékszereplő is remekel. Közülük még Regina King nyomozóját is érdemes kiemelni, aki szintén sokat hozzátesz a film dinamikájához.
Verdikt
A Rajtakapva egy sodró lendületű, remek bűnügyi thriller, amelyet erős csavarok és egy jó adag humor tesznek még szórakoztatóbbá. Ugyanakkor nem mindenkinek tudom ajánlani. Egyrészt, a korhatár-besorolást érdemes komolyan venni, kifejezetten erőszakos és megterhelő jelenetek vannak benne. Másrészt a gyengébb idegzetűek is hamarabb feladhatják, minthogy eljutnánk a lazább, fogyaszthatóbb második félidőhöz. Mindenki másnak viszont szívből tudom ajánlani, mert karakterdrámaként, hangulatos korrajzként, lebilincselő thrillerként és fekete komédiaként is működik. Messze nem ez Aronofsky legmélyebb vagy legmeghatározóbb munkája, de egy fantasztikus moziélmény.
A Rajtakapva (Caught Stealing) augusztus 28-tól látható a magyar mozikban.