Ha érdekes színészeket dobnak bele egy nem túl szokványos koncepcióba, a végeredmény sok esetben messze alulmúlja az elvárásokat. Ennek oka legtöbbször az, hogy a high concept végső összképe már messze nem olyan izgalmas, a színészek pedig inkább csak élvezik a szerepet, mintsem komolyan vennék azt. Utóbbi persze nem probléma, sőt sokszor a performansz menti meg a produkciót a teljes leégéstől. A Renfield is ebbe kategóriába tartozik: Nic Cage Drakulája és az őt szolgáló Renfield, vagyis Nicholas Hoult karakterei csábítók annyira, hogy be akarjunk ülni a moziba, de amikor a készítők oldaláról mutatni is kéne valami maradandót, ott elvérzik a koncepció.
“Sziasztok, én vagyok a főszereplő és pár vicces, de mégis brutális képsor és laza kommentár segítségével elmesélem sanyarú múltamat, melynek köszönhetően eljutottam idáig! “
A moziban ülve azt éreztem, hogy ebben a pillanatban lett elegem ebből a fajta felvezetésből. A Renfield alapvetően egy vígjáték, a műfajban pedig nem idegen ez a fajta bemutatkozás, ám ez valahogy már az első perctől kezdve erőltetettnek tűnt. A Lugosi Béla-féle Drakulát idéző, sőt inkább utánzó képsorok ötletesek, csak azt nem értem, hogy ezen kreativitásnak miért nem sikerült többször megmutatnia magát a filmben.
A jó, a rossz és a…
A képlet egyszerű: Drakula nagyon gonosz, ezért mindenki aki tud a létezéséről, el akarja tenni láb alól. Legutolsó találkozása a vámpírvadászokkal nem sikerült túl jól, így most éppen sebeit nyalogatva lábadozik. Ebben segíti Renfield, aki az évtizedek alatt felhalmozott, irányába mutatott toxikus viseltetés során rájött, hogy szabadulni akar a fővámpírtól, csak nehezen megy neki. Éppen ezért segítő szakkörre jár, meg olyan áldozatokat szed gazdájának, akiket mindenki csak a pokolra kíván. A gond csak az, hogy Drakulának tisztalelkű emberek vére kell, tehát szolgálója kénytelen lesz a jókat eltenni láb alól. A történet ott indul be igazán, amikor becsatlakozik a világ legtisztább lelkű rendőre, Rebecca és a maffiozó fenegyerek Teddy is. Utóbbi a Lobo család sarja, annak a famíliának, amelyik rettegésben tartja az egész várost, a rendőrség pedig a zsebében van. Olyannyira korrupt rendszert alakítottak ki, hogy mellettük Gotham City nyugodtan elbújhat a sarokban.
Mindeközben Drakula megálmodja a nagyon gonosz tervet, miszerint uralma alá hajtja az egész világot Renfield segítségével. Csatlósa azonban inkább új életet kezdene, messze a vérszívótól. A konfliktus adott, ahogy a szerepkörök is. Egyszerű és mégsem nagyszerű, hiszen ettől fogva olyan szinten lesarkítanak mindent, hogy az már gyakran fájdalmas. A rossz arcok nagyon gonoszak, a jók pedig maguk a megtestesült tiszta jóság. Renfield az egyetlen kivétel, akiről azért kiderül egy s más az idő múlásával, végzetét azonban mégsem kerülheti el.
Cage, a megmentő
Ahhoz képest, hogy abból a bizonyos salakanyagból kellett várat építeni a színészeknek, még magukhoz képest is meglepően sokat nyújtottak. Nicolas Cage bámulatos drakula, aki még az abszolút komolytalan szituációkban is képest a frászt hozni mindenkire. Élvezi a szerepet és ez minden egyes képkockán jól látszik. Hoult szintén nagyot meg, jól hozza az érzelmi roncsot és a megváltást kereső gyilkost. Érdekes figura még a Nora Lum vagy Awkwafina (kinek hogy tetszik) által alakított Rebecca, egyfajta budget Batmanként alkot egyemberes hadsereget a maffia és a korrupt rendőrök ellen, nem mellesleg a legtöbb értékelhető poént is ő szállítja. Ami azért kellemetlen, mert vígjáték révén azért ettől a koncepciótól azt vártam és szerintem vártuk a legtöbben, hogy a röhögéstől majd az orrunkon át fog spriccelni a drága mozis üdítő. Ehelyett Drakula néhol képes volt megnevettetni, Renfield egyáltalán nem vicces, a többi mellékszereplő meg aztán abszolút képtelen egy rendes poént összehozni.
Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb
Abból kiindulva, hogy a sztori mozgatórugója egy legendás horror karakter, azért ebből a műfajból is elvárnánk egy keveset. Meg is kapjuk, de annyiban kimerül az egész, hogy Drakula néha ijesztő és, hogy ha kell, akkor ész nélkül folyik a vér, de az a béna, CGI fajta, ráadásul undorítóan túltolva. Tekinthetünk erre úgy is, mint egy trash kalandra, amolyan guilty pleasure élményre, csak akkor ne akarná néha annyira veszettül komolyan venni magát a film.
Ezt a kis identitászavart több minden előidézi, de főként az, hogy a címszereplő néha nem passzol saját filmjébe. És hiába ecseteltem fentebb, hogy Hoult mindent belerakott, ami rajta múlt, a neki írt karaktert lehetetlen lett volna úgy eljátszani, hogy alkalmazkodni tudjon a film által felskiccelt minden egyes jellemvonásához, főleg úgy, hogy maga a film is erősen identitás-zavarban szenved.
Ha azt mondanám, hogy élveztem Renfield és Drakula közös kalandját, akkor lehet hazudnék. Hiába a remek színészek és az olykor betaláló poénok, rajtuk kívül nem akaródzik összeállni a kerek egész. A cselekmény egyszerű és ostoba, a jó és rossz viszony durván sarkított és látványban is csak Nic Cage elmaszkírozása és az általa alakított Drakula denevérei nem marták ki a szememet. Fura, de talán ha nem csupán másfél órát kap a film, akkor lett volna idő kicsit kiszínezni a mellékszereplőket, összeszedni a cselekményt és árnyaltabb karaktereket bemutatni. Vagy talán csak tovább rontottak volna a helyzeten és a már meglévő rosszat nyújtották volna még tovább. Mindenesetre a Renfield határozottan nem egy igazán jó film, de biztos lesz olyan néző, akinél betalál ez a fajta humor és műfajok keveredésének nevezett enyhe identitás-zavar.