Néhány évvel ezelőtt az azóta már megboldogult körúti antikváriumban ráleltem egy kissé megviselt borítójú kötetre, ami a Trónbitorlók címet viselte. Akkoriban (és igazából most is) keresgéltem a legkülönbözőbb stílusú fantasy regényeket. Így bizalmat szavaztam a kissé esetlen Riyria-krónikák című sorozat nyitókötetének, és azóta sem bánom ezt a döntést.
[h]Haladunk, de hova?[/h]
A sorozat neve tényleg nem előnyös; valamiért mindig valami B-kategóriás YA jut róla eszembe, és szerintem minden olvasó tudja, hogy nehéz ezeket a prekoncepciókat legyőzni. Azonban a Trónbitorlók végére megnyugodtam, hogy ez nem más, mint egy tisztességesen megírt fantasy, az átlagosnál szerethetőbb karakterekkel. A történet nem tartogatott semmi forradalmit, de a cselekmény sodró lendületű, Royce és Hadrian kettőse pedig roppant szimpatikus. Valami azonban hiányzott belőle, valami, ami miatt nagyon hosszú ideig nem vettem meg a folytatást.
Nagy sokára, és megannyi elolvasott regényt követően mégis beruháztam a második részre, ami az Avempartha – Az Elfek Tornya címet kapta. Új karaktereket ismerhettünk meg, kicsit elmélyülhettünk a világban, illetve kicsivel több “fantasyságot” kaptunk. A párbeszédek dinamikája szintén jól működött, ahogy a szereplők továbbra is messze érdekesebbek voltak, mint a történet java. Szintén nem tudom pontosan mi, de valami hiányzott, amitől azt mondhatnám, hogy kiemelkedő könyv lenne.
A Riyria-krónikák harmadik kötete a Birodalom születik, ami történetét illetően kicsivel szárazabb társainál, de itt már érződik, hogy az író (Michael J. Sullivan) kezdi kiaknázni a potenciált, amit ezen világ megépítése rejt. Nagyobb hangsúlyt kapnak a politikai töltetű részek, érdekellentétek, és a különböző frakciók közötti feszültség is tapinthatóvá válik. Kapunk egy egészen szuperül megírt csatát, illetve szereplőink és a közöttük lévő kapcsolat továbbra is rettentően jól működik. Valami még mindig hiányzik, és kezd frusztrálni, hogy nem tudom megállapítani mi lehet az.
[h]Vihar a biliben[/h]
A negyedik rész, a Smaragdvihar nálam nem talált be. Mármint nagyon nem. Sem a hajózós téma, sem a történet nem tudott berántani, de ez valószínűleg nem a könyv, vagy az író hibája, hanem egyszerűen nekem nem feküdt a dolog. Érdekes egyébként, hogy Sullivan mindegyik részben kísérletezett valamit, mindig tudott annyi pluszt hozzáadni köteteihez, amelyek miatt úgy éreztem, illene folytatnom a következő résszel. Itt merészet lépett, és a komfortzónából a hömpölygő tengerre eveztünk, de én inkább csak szerettem volna túllenni az egészen és partot érni.
[h]Eposzi lezárás[/h]
A Riyria-krónikák fináléja előtt még itt az ötödik rész, a Télvíz idején, amitől igazából nem vártam semmit. Tudtam, hogy négyből hármat igencsak kedveltem, és ha nem is válik a kedvenc sorozatommá, azért egy roppant tisztességes, az átlagosnál jobb fantasy-szériáról van szó. Azonban Sullivan ismét emelte a tétet. A karakterek végre elkezdtek révbe érni, a politikai acsarkodások új szintre emelkedtek, és a cselekmény adagolása bámulatosan jól sikerült.
A főszereplők kikerültek komfortzónájukból és olyan szerepekbe kerültek, amikben tényleg tudtam izgulni értük. És kíváncsi voltam, hogyan sikerül kivágniuk magukat a nehéz helyzetekből. A történetbeli csavarok és a feszültség egyaránt nagyon jól működtek. Mintha az előző nagyjából 1000-1200 oldal csak felvezető lett volna ehhez a részhez, hogy minden ki tudjon bontakozni, annak rendje-módja szerint. Itt már nem hiányoltam semmit, minden abszolút a helyén volt, sőt néha még véresebb és merészebb volt, mint az előző kötetek.
Végül a sorozatra a hatodik rész tette fel a pontot. A Percepliquis – Az Elveszett Város méltó kifutása lett a sorozat cselekményének. A többi kötethez képest terjedelmes lezárásban minden szálat elvarrt az író, és minden apróság a helyére került. Minden benne van, amire szüksége lehet az olvasónak – nem csak a finálé miatt. Akad itt bőven rejtély, kiváló karakterek, jellemfejlődések, vérbeli fantasy környezet, ármány, háború, és még sorolhatnám.
Emiatt talán egy kicsit keserű is lett a szájízem. Értem, hogy az első három rész volt lényegében a felvezetés, de az utolsó kötetben érződött igazán az író “ereje”. Igen, a sorozat java klisékből építkezett, és ezt nem sikerült Az Elveszett Város során sem levetkőzni, de mégis talán ez volt a legkoherensebb darab. Örültem volna, ha mindegyik legalább ennyire ambíciózus lett volna, és akkor szinte garantáltan egy lapon emlegethetnénk a legnagyobb fantasy-sorozatokkal.
Így viszont egy decens középvonalas szériának tűnik, ami csak arra vár, hogy egy élőszereplős Netflix sorozat népszerűvé tegye. Ha ezt olvassa egy showrunner, akkor tessék, nem haragszom meg, vigyétek az ötletet: készítsetek Hadrian és Royce kalandjaiból fantasy-sorozatot.
[h]Van még, ahonnan ez jött![/h]
Sullivan különös metodikájának köszönhető, hogy a sorozat ennyire következetes és értelmes maradt. Az alkotó ugyanis nem egyesével adta ki a részeket; legalábbis nem az általában megszokott módon. Először megírta mind a hat részt, és csak utána adta a kiadó kezére a köteteket. Így bármikor bele tudott nyúlni a cselekménybe, szereplők kapcsolatába, vagy a narratívába. A saját elmondása szerint sem ajánlja lényegében senkinek ezt a munkamorált, mert valószínűleg sokkal több hátulütője lehet, mint azt elsőre sejtenénk. Mindenesetre neki bevált, mert egy tényleg kiváló fantasy-sorozattal lettem nem csak én, de olvasók tömegei gazdagabbak.
A Riyria-krónikák könyvei némileg önállóan is értelmezhető részek, bár a negyedik kötetet követően összeérnek a különböző szálak, amihez nem biztos, hogy nem kell valamennyi előismeret. A sorozat előnye, hogy a zsánerhez képest jóval könnyedebb hangvételű, igazi ponyva, már a szó szebbik értelmében. Nem váltja meg a műfajt, leginkább klisékből építkezik, és valószínűleg sosem lesz irányadó széria, mégsem egy sima iparosmunka. A szereplők autentikusak, a világ úgyszintén. Bár a mágia nem kapott annyi hangsúlyt, és látszólag csomószor maga az író sem tudta, hova akarja kifuttatni a varázslás tényét, lényegében senkit sem zavar a jelenléte, csak kissé fölöslegesnek hathat.
A Riyria-krónikák sikere után Sullivan először kissé, majd nagyon visszament az időben. Egyik újabb sorozata a Riyria Kezdetek névre hallgat, melyben az író elkalauzol bennünket azokba az időkbe, amikor Hadrian és Royce kifejezetten gyűlölték egymást. És amikor megalakult a Riyria. A Koronatorony című első kötet simán hozza az eddigi színvonalat. Szóval nem kell félni attól, hogy csak újabb rókabőr lenne. Talán ebből a sorozatból is lesz valamikor egy gyorsajánlóm.
A másik sorozat nyitókötetét még csak e bejegyzés befejezése környékén kezdtem el olvasni. A Mítoszok kora a Az Első Birodalom legendái felvezetése. Saját megalkotott világától nem akar szabadulni Sullivan, így a Mítoszok kora is Elanban játszódik, de 3000 évvel a ‘krónikák előtt.
Cím: Riyria-krónikák (1-6.)
Szerző: Michael J. Sullivan
Kiadó: Fumax (hazai)
Kiadás éve: 2012-2015 (hazai)
Műfaj: fantasy
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
