A Rogue Company a Hi-Rez Studios legutóbbi játéka, amely vállalkozik arra, amelyre a többiek: a túlélésre egy alkalmatlan cégvezetés szorításában. Korai hozzáférésben még nem látszik, hova fut ki a dolog, de ezért a projektért is kár lenne.
Furcsa látni, mennyire feledékenyek vagy megbocsátók az emberek a rosszabb hírű kiadókkal szemben is. Ahogy az EA is évről évre magas eladásokat produkál az újabb és újabb botrányok ellenére, ugyanúgy a Hi-Rez Studios megjelenései is tömegeket mozgatnak meg. Pedig tavaly nem véletlenül neveztem a Hi-Rezt a játékipar fekete özvegyének: sorra gyilkolták meg a saját szerelemprojektjeiket, legyenek azok kezdetben bármennyire kreatívak vagy sikeresek. Ezekben az alkotásokban egyébként többnyire az volt a közös, hogy egy remek, egyedi alapötletből indultak ki, hogy végül az amatőr kódolás és az ostoba döntések kettős súlya alatt összeroskadjanak.
De mi történik akkor, ha nem akarják feltalálni a spanyolviaszt? Elveszik ezen címek utolsó szalmaszálát, vagy pont, hogy megtörik az átkot, és hosszú távon életképes játékot hoznak létre? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához érdemes lesz nyomon követni a Rogue Company életútját, ugyanis az már most látszik, hogy nem forradalmi jelszavakat varrtak zászlajukra. Ettől még lehet potenciál a legutóbbi lövöldéjükben, hiszen a zárt béta alatt gyűjtött tapasztalatok alapvetően pozitívak voltak.
[h]Kicsit középszerű, kicsit lopott, de a miénk[/h]
Tarthatnék egy szokásos klisés, tévéújság-szagú beszámolót az alaphelyzetről, hogy szereplőink mi célból is lövik egymást halomra meccsről meccsre, de nem érdemes. Még az ennél jóval igényesebben összerakott háttérsztoriknál (lásd Overwatch) is teljesen logikátlan és felesleges a végeredmény, és végül úgyis többeket vonz be a belőle készült pornó, mint a lore rejtelmei. A lényeg az, hogy a Rogue Company egy négyfős csapatokra építő, multiplayer TPS-lövölde, amelyre egyéb jellemzői miatt rá lehet sütni a hero shooter vagy a taktikai TPS címkét is. Ugyanakkor bármelyik kategóriába soroljuk is, egyikben sem lesz kiemelkedő.
A Hi-Rez szellemi termékeitől határozottan nem idegen a nyúlás, de eddig mindig volt egy különleges elem, egy megkapó koncepció, egy nem mindennapi ötlet, amely bevonzott egy konkurenciájánál kisebb, de stabil célközönséget. Ehhez képest ezúttal egy meglepően hétköznapi műfaj-keveréket láthatunk, amely bár messze elkerülte az eredetiséget, de legalább szórakoztató maradt közben.
[h]Piszkos tizenhárom[/h]
A játékmenet eltérő képességekkel és felszereléssel megáldott hősökre épít, akikből jelenleg tizenhárom található a játékban. Csekély számuk miatt természetesen még jelentősen eltérnek egymástól, de mivel már formálódik egy osztályokba sorolás, valószínűleg idővel ez változik. Egyelőre nem csak az alapfelállás miatt fedezhető fel a hasonlóság a megjelenés környéki Rainbow Six-szel, ahol szintén volt néhány „erősen ajánlott” karakter minden összecsapásban. A Rogue Company esetében ilyen például Saint, akit a távolsági újraélesztésnek köszönhetően szinte kötelező magunkkal cipelni minden meccsre. Mint mondtam, ez új szanitécek felbukkanásával változhat, de ha már most nem tökéletes az egyensúly, akkor a későbbiekben sem lesz az.
A balansz hiánya sokkal látványosabb viszont a fegyvereknél, ahol egészen szélsőséges különbségek vannak. Egyes mordályokkal egy egész csapatot lazán ki lehet söpörni, míg némelyik másiknál arra érdemes bazírozni, hátha közben kifagy az ellenfél. Cserébe legalább remek érzés őket kezelni, és pompás visszajelzést adnak, mind hangzás, mind látvány szintjén. Így minden csapatos összetűzés vagy gyors párbaj szórakoztatóbb az átlagosnál, erre pedig rendkívül nagy szüksége van a Rogue Company-nek.
[h]A bőség zavara nélkül[/h]
A tegnapelőtti eső után maradt pocsolya ugyanis nem sokkal sekélyebb, mint egy átlagos meccs a zsiványok harcmezőin. Van néhány taktikai lehetőségünk, például kütyük formájában, meg okos helyezkedéssel némiképp ellensúlyozni lehet a nyers célzást, de végül úgyis a határozottabb és pontosabb csapat fog nyerni. Emiatt felgyorsul a tempó is, így egy felületes, de pörgős élményt kapunk. Nem nagyon vannak üresjáratok, az átlagban negyedórás meccsek végig izgalmasak, és így a játék könnyedén órákra magába tudott szippantani. A viszonylag kényelmes mozgás is elősegíti a lendületet, bukfencezhetünk, köteleken csúszhatunk, és a fedezékrendszer sem köt minket a kiválasztott barikádok mögé. Minden azt segíti elő, hogy egy könnyen elsajátítható, gyors helyezkedésen és tűzharcokon alapuló szórakozást élhessen át lényegében bárki.
A körök elején végzett vásárlások némileg komplexebbé teszik az összképet, de csodára itt sem kell számítani. A teljesítményünkért kapott pénzt fegyverekre, kütyükre vagy passzív képességekre költhetjük el, leginkább egy MOBA rendszerének megfelelően. Itt ugyanis nem veszik el halálonként a meglévő felszerelésünk, sőt, fejleszthetjük is gyilkoló-szerszámainkat. A probléma nem itt, hanem inkább a lehetőségek számában van, hiszen kategóriánként mindössze kettőből választhatunk (leszámítva a perkeket). Ezáltal alig van mozgásterünk, és szinte csak triviális döntéseink lesznek, hacsak nem akarjuk direkt nehezíteni a saját dolgunkat. A személyre szabhatóságon túl azon is főhet a fejünk, hogy – mint már említettem – a flinták annyira kiegyensúlyozottak, mint Anakin lelki világa, és ezen határozottan nem segít, ha mondjuk két gyengébb opcióból kell az egyikre rábökni.
[h]Bevetés közben[/h]
Hasonlóan fulladozhatunk a lehetőségek végtelen óceánjában, ha a játékmódokra kerül a sor. Igen, itt is két szerencsés jelentkező között oszthatjuk meg a figyelmünket. A Demolition a jóformán minden lövöldében előforduló bombatelepítős móka, amely a Rogue Company komolyabb oldalát képviseli. Itt tényleg szükség van a csapatmunkára, emiatt random társakkal kevésbé élvezhető (pedig van rendes voice chat a játékban az elmaradhatatlan, de kezdetleges ping-rendszer mellett – ne feledjük, a Crucible óta már ez messze nem egyértelmű). A Strikeout, amely egy pont elfoglalására, és a csapatonként 12 élet megtartására épül, már sokkal közelebb van a játék által képviselt (és vélhetően a kisgyerekeknek célzott) komolytalansághoz. Itt jellemzőbb volt a fentebb említett gördülékenység, így teljesen korrekt szórakozást nyújtott, igaz, túlságosan kevés súlya van az elfoglalandó területnek. A játék korábbi verzióiban létezett egy Extraction névre hallgató mód is, amely a másik kettő kombinációjának tűnik, de ettől függetlenül őszintén remélem, hogy a szegényes választékot a jövőben jócskán kibővítik.
Térképek szempontjából mind a darabszám, mind a szórás jóval nagyobb. Míg egyes pályákon kényelmesen manőverezhetünk, és tényleg van szerepe a helyezkedésnek, addig más helyeken a földi pokol vár minket tárt karokkal. Tényleg nem értem, miért jó elvenni az alternatív útvonalak lehetőségét, és egy pörgős lövöldét passzivitásra kárhoztatni, de Kempelen Farkas legjobb tanítványai legalább kiélhetik magukat, mindenki más legnagyobb örömére.
[h]Egyszer jó lesz ez[/h]
És természetesen a korai hozzáféréssel járó gyermekbetegségek is köszönik, jól vannak. A meccsekből minden büntetés nélkül ki lehet lépni, ezzel gyakran extrém bújócskává degradálva a mérkőzés nagyjából felét, nagyon sok információ nem jut el hozzánk, a játék teljesítménye döcög, és a ping-rendszer is a kőbaltás ember szintjén van. Viszont Hi-Rez standardokhoz képest nem vészes a programozási hibák száma. Odáig nem mennék el, mint néhány külföldi kolléga, hogy nincsenek bugok, mert volt szerencsém kiesni pályákról, és a ragdoll-animációk is katasztrofálisak, de a már régen megjelent Paladins ennél jóval súlyosabb hibákkal küzd.
Simán lehet, hogy ez lesz a kiadó eddigi legátlagosabb és legcsiszoltabb játéka. A grafika például egészen szép, néhány pálya esetén a háttér sem utolsó. Végre nem úgy néz ki az egész, mint a 2010-es Global Agenda foltozással tarkított verziója, és emiatt azt is elnézem, hogy látványtervezés terén a kényelmes középszert sikerült becélozni. A karaktereknek például nincs sok személyisége. Most nem arra gondolok, hogy eddig a lore-hoz képest egy átlagos felnőttfilm is tolkieni mitológiának számít, hanem arra, hogy elég fantáziátlan lett a díszes társaság. Igaz, a női karaktereknél nem panaszkodhatunk a látványra, és belegondolva néhány csapattársam teljesítményét megmagyarázná a tény, hogy fél kézzel játszottak.
[h]Előre tekintünk, nem hátra[/h]
A Rogue Company eddig egy teljesen tisztességes iparosmunka, viszont a termék beárazása kudarcba fulladt. Értem én, hogy zárt bétában vagyunk, de amit most látunk, az nem éri meg azt a 15 Eurót sem, amit a legolcsóbb csomagért kérnek. A lassan kioldható karakterek mellé persze már sorban állnak a mikrotranzakciók, de tervben van egy battle pass is. Közben már csak úgy lehet ingyen kódot szerezni, ha beülünk egy twich-stream elé várni a dropokat, amiről már egyszer kifejtettem a véleményem, így inkább felesleges kirohanások nélkül hagyom ezt a cikket. Megjelenéskor viszont ingyenes lesz a játék, és így nem nagyon látom, miért lenne érdemes fizetni egy visszamaradottabb verzióért. Valószínűleg ezzel még vannak így páran, mert a reklámkampány ellenére gyanúsan sokszor hozott össze a sors ugyanazokkal az emberekkel.
Az biztos, hogy a Rogue Company még messze nincs kész. A tartalom nagyon kevés, a balansszal is illene kezdeni valamit, a bugokat pedig még a spagetti-kód létrejötte előtt kellene likvidálni. A fejlesztők által kiadott roadmap nem rossz, például a kilépő játékosok büntetése, egy jobb jelzőrendszer, vagy egy használhatóbb jutalmazási szisztéma is tervben van, de ennél sokkal több kellene. A fejlesztői hozzáállás eddig szimpatikus, de ne feledjük, a Hi-Rezről beszélünk, nem lehetünk elég óvatosak. Amit eddig láttam, az ígéretes, határozottan jól szórakoztam, de ha még idén meg akarják jelentetni a játékot, akkor nagyon dolgos ősznek néznek elébe.
Cím: Rogue Company
Kiadó: Hi-Rez Studios
Fejlesztő: First Watch Games
Megjelenés dátuma: 2020. július 20. (zárt béta)
Műfaj: TPS lövöldözős