Közelít az Oscar-gála, így szépen lassan hazánkba is eljutnak a jelölt filmek, még a kevésbé köztudatban forgók is. Ugyan ebben a sokadalomban van kifejezetten csapnivaló is, azért hajtott a kíváncsiság, hogy megismerjem, miből is válogat az Akadémia. Jesse Eisenberg filmje, a Rokonszenvedés ráadásul kifejezetten esélyesként indul a hétvégén. Eisenberg forgatókönyve és Kieran Culkin alakítása már több másik díjkiosztón is győzedelmeskedett, és valóban, ez az a két teljesítmény, amely kiemeli a filmet a jó, de idővel felejthető alkotások közül. Így a végeredmény egy különleges hangulatú, szívmelengető vígdráma, amely nem fél több kérdést feltenni, mint amennyit megválaszol.
Ellentétes pólusok
David és Benji unokatestvérek, de talán nem is lehetnének különbözőbbek. David (Jesse Eisenberg) szakmailag sikeres marketinges, aki new yorki lakásában él feleségével és kisgyerekével. Benji (Kieran Culkin) munkanélküli, napról napra él, és látszólag nincs is célja a jövőre nézve, csak sodródik az árral. David szorongó, OCD-vel küzd és szociálisan kínos. Benji egy szabad szellem, bárkivel kijön, laza és kínosan szociális. A két ellentétes személyiséget azonban nemcsak a vér köti össze, hanem tényleg jóban vannak, még ha bőven vannak is konfliktusaik.
Amikor a nagymamájuk meghal, utolsó kívánságként arra kéri unokáit, hogy menjenek el közösen Lengyelországba. Itt egy vezetett túra keretei között ismerhetik meg kulturális örökségüket. Egy kis csapattal tartanak néhány napra, akikkel felfedezik a lengyelországi zsidók múltját, a középkori városrészektől a koncentrációs táborokig. Az időnként intenzív és felkavaró utazás alatt pedig kiéleződnek az ellentétek, felszínre kerülnek az elhallgatott érzések és vélemények. Benji és David is szenved, csak máshogy. De közben mindketten meg vannak róla győződve, hogy nekik van igazuk, még akkor is, ha valójában a skála két szélsőségénél foglalnak helyet.
Elegáns főhajtás
A Rokonszenvedés egy aránylag rövid (pontosan másfél órás) és lényegre törő film. Ott kezdődik, hogy a két kuzin találkozik a reptéren, és akkor ér véget, amikor visszatértek az utazásból. A cselekmény sincs tele váratlan fordulatokkal, amely gyökeresen elterelné a medréből a történelmi túrát. Végig hű a saját premisszájához, és közben csupán a karakterein keresztül mutat valami különlegeset. Ezt a döntést pedig csak tisztelni tudom, mert egy teljesen sallangmentes környezetben követhetjük a jellemfejlődéseket, és tekinthetünk be a lelkekbe.
Ennek megfelelően a túra és a többi karakter is inkább csak egy közeg, ahova a „lényeg” organikusan beilleszkedhet. A mellékszereplőket igazán mélyen soha nem ismerjük meg, és inkább azért vannak jelen, hogy visszatükrözzék Benji és David személyiségét és tetteit. Ez nem feltétlenül válik a Rokonszenvedés előnyére, de azért épp elég kidolgozottak ahhoz, hogy ne érezzük őket papírmasénak. És persze a lengyel helyszínek sem lopják el a figyelmet, sokkal inkább katalizátorok bizonyos konfliktusokhoz és beszélgetésekhez. Ez alól a kivételt a koncentrációs tábor képzi, amely egy kifejezetten tiszteletteljes megemlékezést kapott. Itt úgy éreztem, hogy a főszereplők léptek hátra egyet, ez pedig egy becsülendő gesztus. Odáig nem merészkednék, hogy a Rokonszenvedés egy holokausztfilm lenne, de ennek a fejezetnek nagyon is volt helye ebben a 90 percben.
A szenvedés fajtái
Már csak azért is, mert a szenvedés nagyon sok formában kerül elő a filmben. Van itt generációs és kulturális trauma, gyászfeldolgozás, múltbeli sérelmek és mentális betegségek. Ezeket a témákat remek érzékkel tárgyalja a Rokonszenvedés, de nem adja át nekik a kormánykereket. Nem sugallja, hogy ezek a fájdalmak határoznák meg az embert, hanem éppen ellenkezőleg azt, hogy ezek ellenére létezik. Komolyan veszi őket, nem kicsinyli le egyiket sem, és sablonos megoldásokat sem kínál. Ebbe pedig az is belefér, hogy nézőként sem kapunk igazi válaszokat. Ugyan érzelmileg megkapjuk a kellő ívet és lezárást, de aki arra kíváncsi, hogy pontosan mi történt, az könnyen lehet, hogy csalódni fog.
Nem derül ki, hogy mi történt pontosan Benjivel, csak az, hogy nem volt kegyes hozzá a sors. Nem kapunk minden részletre kitérő választ az unokatestvérek kapcsolatának múltjára nézve sem. Utalásokat kapunk traumákra, de ezek részletei nem kerülnek megerősítésre. A lezárás pedig meglehetősen nyitott, és szándékosan bizonytalanságban hagyja a nézőt. Megértem, ha valakinek ez nem szimpatikus, de szerintem kifejezetten illett a történethez. Az élet egy szeletét láthatjuk csupán, egy bepillantást két komplex személy még összetettebb kapcsolatának alakulásába. Nem feladata a filmnek, hogy megoldást és happy endet adjon évtizedes sorsoknak, bőven elég, ha elindít bennünk egy folyamatot.
Így is gyönyörűnek tartom a lezárást, amely tudja, mikor fér bele egy kis humor és abszurditás, és mikor jön el az ideje a nyers érzelmeknek. Ez egyébként az egész Rokonszenvedés során igaz. Ugyan messze nem olyan amplitúdóval, mint az Anorában, de bőséggel lesznek komikus és tragikus pillanatok egymás közvetlen környezetében. A skála talán egy leheletnyivel eltolódott a dráma felé. Sosem éreztem azt, hogy hangosan kacagnom kellene, inkább csak könnyedebb, szórakoztató jelentek tarkítják az amúgy hol feszült, hol melankolikus légkört. A másik irányba viszont gyakrabban billen a mérleg nyelve, és van néhány egészen megható, de mégsem hatásvadász momentum.
Ne ítélj, hogy ne ítéltess
Az említett feszültség, mint sejthető, nem a cselekmény érdeme, hiszen az végig hétköznapinak tekinthető. Sokkal inkább a felszín alatt érezhető fájdalmak hagynak nyomot a túrán. Ez fantasztikus érzékkel tudatja a nézővel, hogy a két főszereplővel nincs minden rendben, már akkor, amikor erre közvetlen bizonyítékot nem látunk. Aztán szép lassan kialakulnak a jellemrajzok, érzékletesen, de jelentősebb ítélet nélkül.
Érezhetjük, hogy Benji helyzete nem egészséges, de mégis könnyű megértéssel fordulni felé. Pontosan láthatjuk, hogy gyakori hangulatváltozásaival, személyes tereket felrúgó hozzáállásával, és a másik szavainak gyakori kiforgatásával miért olyan nehéz Davidnek kapcsolódnia hozzá. De közben megértjük azt is, hogy bizonyos szempontból miért szeretne rá mégis hasonlítani. A szociális érzéke, a magával ragadó stílusa, ami mögött őszinte jóindulat rejtőzik, a képessége, hogy az embereket kimozdítsa a komfortzónájukból, valóban vonzó személyiséggé teszi. És közben bár szélsőségesen nyilatkozik meg, érdekes gondolatokat fogalmaz meg a társadalomról. Legyen az a görcsös megfelelési kényszer vagy a kapitalizmus igazságtalansága, mindez autentikus Benji szájából, akin átgázolt az élet, és mégis próbál boldog lenni.
Ehhez képest szinte eltörpül David szerepe, ezért is nehezen érthető, Kieran Culkin miért a mellékszereplők között van számon tartva a gálákon. Bár igaz, hogy David képviseli a néző szemszögét, és az ő jelleme is fontos fejlődésen megy keresztül. Ráérez annak a fontosságára, hogy ne nyomja el az érzelmeit, de könnyű vele együtt érezni, amikor érthetően és láthatóan megsínyli unokatestvérének meggondolatlan cselekedeteit. Amikor először megnyílik, az egy egyértelmű lokális maximuma a film görbéjének.
Jogos díjeső
Ha a kategóriát nem is, az aranyszoborra jelölés tényét már tökéletesen értem Kieran Culkin esetén. Remek érzékkel játssza a néha bosszantó, de alapvetően szerethető, mélyen sebzett karaktert. Amikor éppen a társaság középpontja, akkor is látni a szemében a szunnyadó fájdalmat, amikor pedig mélyponton van, teljesen hiteles a kirohanásaiban. A viszonylag nagy érzelmi skálán tehát egyértelmű jelét tudja adni tehetségének, és nem is lenne nála rossz helyen az Oscar. Jesse Eisenberg is remek alakítást nyújt. Neki ekkora végletek nem jutottak, de szorongó, lassan megnyíló karaktere nüanszaiban megjelenik a színészi nagyság.
A Rokonszenvedés emellett remekül is néz ki. A kameramunka kiválóan irányítja a figyelmet, akár észrevétlenül, akár okos, látványosabb megoldások által. A filmet keretbe foglaló reptéri pásztázás fantasztikus, a lengyel városrészeket bemutató vágóképek pedig elképesztően esztétikus és mégis hatékony módon adnak kontextust a jeleneteknek. Ha kell, akkor a kameramozgás és a vágás ad átélhető érzelmi intenzitást egy valójában inkább statikus jelenetnek, és úgy általában a képi világ ad egy kiváló medret a hangulatnak. Ugyan a film ezen része nem áll sorban a gálákon, de lehetővé teszi, hogy a forgatókönyv és a karakterek brillírozzanak.
Verdikt
A Rokonszenvedés egy bitang erős alkotás, amely képes a hatása alá vonni. Bár a cselekményében nincs semmi rendhagyó, remekül megírt párbeszédeivel nyit ki két komplex és szerethető karaktert. A közös dinamika, a feldolgozott témák és a felvetett kérdések pedig fontosabbak, mint az, hogy minden nyitott talány egyértelmű lezárást kapjon. A befejezés valószínűleg így is megosztó lesz, de mivel az érzelmi csúcspont a helyén van, meggyőzött ez a rendhagyó vígdráma. A színészi alakítások pedig tényleg hihetetlenek, már csak emiatt is megéri megnézni ezt a rövid, de annál ütősebb filmet.